Let's start reflecting

Elég tipikus módon szerintem az itteni munka nyolcvan százalékát az utolsó két hétben végzem. Egy egészen pici szegletében az idegrendszeri képalkotó módszereknek talán sikerült valami használható skillsetre szert tennem, és nagy vonalakban megértettem valamit az egész koncepcióból.

Ma prezentáltuk az egyik projekt eredményét, ahol végig kellett mondani, hogy mit miért és hogyan csináltunk, és talán először az életemben - annak ellenére, hogy eleve számos kérdés volt bennem, amiket fel is tettem - nem éreztem magam totálisan imposztornak és inkompetensnek. Sokat segít ebben, hogy szép ábrákat tudok csinálni, viszonylag könnyen kezelem az adattáblákat, megtanultam végre rendesen használni pár alap statisztikát*. Szerintem sokat ügyesedtem több programnyelvben is, bár sajnos továbbra is vannak helyzetek, amikor elakadok és segítséget kell kérnem.
A szerencsére a segítségkérés nem kellemetlen élmény, az oxfordi fiú és a nagyon kedves phd-s lány, (akivel az új projekten dolgozunk, és irszonyú cuki cicája** van) is türelmesen segített.
Mondjuk azon még mindig meglepődöm, hogy az emberek nem néznek hülyének - ami természtesen irracionális -, nem tudom, mikor fog ez végre elmúlni.




* a biztonság kedvéért elvégeztem két hét hetes coursera kurzust ebben a témában is. 
**

Are you kidding? This is my comfort zone!

Az elmúlt napokban főleg azon moralizáltam magamban, hogy nem kéne-e azt éreznem, hogy haza kell rohannom segíteni, még akkor is ha valójában nem tudnék direkt sokat tenni a fertőzöttek ellátásában, dehát mégis.

Isolde dilemmája tökéletesen leírja, amit érzek, viszont nekem nincs gyerekem - és már unom állandóan azzal kezdeni az érvelésemet a terapeutámnak, vagy saját magamnak (lehet, hogy ez a kettő nem is két külön dolog), hogy persze, ha lenne gyerekem, az egészen más lenne.

Szóval megfoglamaztam magamnak, hogy az én gyerekem az a nagyobb ívű tudományos tevékenység, amit épp most igyekszem megalapozni, kapcsolatokat erősíteni, ami hosszabb távon a magyarországi tudományos életnek mindenképpen hasznára válik, szerintem tényleg igazán lényeges területtel foglalkozom, ami annyira kevés lépéssel köthető konkrét gyakorlati hasznohoz, amennyire az alapkutatásban egyáltalán lehetséges.

Viszont mivel addig nem tudok ép elmével erre koncentrálni, amíg valahogy nem segítek (nem tehetek róla, kigyomlálhatatlan, mélyen gyökerező sémám), ki kellett találnom valamit. Vagyis nem kellett kitalálnom, mert mások kitalálták: szerveznek önkéntes pszichológiai támogatást krízis esetére, értelemszerűen online vagy telefonon.

Mivel ez a terület - pontosan tudom magamról - nagyon könnyen beránt, most nagyon kell vigyáznom, hogy ne áldozzam be a bal kisujjam helyett az egész jobb karomat, mindenesetre néhány órát vállaltam.

Ha már ilyen terápiás területre keveredtem, az a tapasztalatom, hogy a legtöbb páciensem, tök jól viseli a helyzetet. A leggyakrabban hallott mondat az elmúlt hetekből:
"Sajnálom az embereket, hogy most át kell élniük azt, amit én egész életemben minden nap éreztem, de egyébként jól vagyok."