2020. július 11., szombat

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)
Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 
Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  









Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 



...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.




* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 
** pl. A polidori; Sommer úr története

2020. július 8., szerda

Very subjective

Időközben elkezdett icipici lépsekben visszatérni a normál élet a városba, de össze sem lehet hasonlítani a februári állapotokkal.

Az irodában elkészült a munkabeosztás: tizenkét asztal és hozzá tartozó számítógép (mindegyikhez két monitor, természetesen) áll rendelkezésre, de elég komolyan veszik a 1,5 méteres szabályt, így egy napon nem lehet két egymás melletti gépet használi. A megszokott helyett mindenki heti max két napot lehet bent (de úgy látszik rákaptak az emberek az otthoni munkára, mert tegnap rajtam kívül ketten bukkantak fel egész nap).
Volt időpontom a főnökömhoz, és a csereprogramért felelős fickóhoz is, így körbe kellett járnom az épületben. A pszichiátriai részlegen rengeteg beszélgetős szoba és egyszemélyes idoda van, sokkal inkább emlékeztet egy multicéghez, mint egy magyar szakrendelőhöz vagy kórházhoz. A kedvencem a mindig friss és iszonyú szép virágkompozíciók a váró dohányzóasztalán és a recepciópulton. De igazából azon még mindig képes vagyok csodálattal meghökkeni, hogy a pszichiátria pont olyan, mint bármelyik másik osztály, az épület viszonylag frekventált pontján a tíz emeletes szárny első emeletén található, nem pedig egy eldugott és lepukkant pavilonban, lehetőleg egy forgalmas úttal elválasztva a főépülettől, vagy egy másik városban.  
A várókban minden második székre egy piros x matricát ragasztottak, a folyosókon az emberek a haladási irányt jelző nyilakat és a másfél méteres távolságot követik és betartják. Az adinisztratív részlegen, mivel többen osztoznak egy-egy irodán, hetente csak egy napot vannak bent személyesen, a meetingek zöme továbbra is online zajlik.

A boltokban még mindig kötelező kosarat/bevásárlókocsit vinni, ezzel limitálják az egyszerre bent tartózkodók számát, de a fertőtlenítő és papírtörlő már néha elfogy, és nem pótolják azonnal. A múzeumokban szinte kivétel nélkül időpontot kell foglalni, csakúgy mint a kávézókban, éttermekben, mert nagyon limitáltak a helyek, még a teraszokkal és kinti helyekkel is pillanatok alatt minden megtelik. Továbbra is érvényben vannak az egyirányúsítások - egyik bejáraton be, másikon ki. Itt csak a tömegközlekedésen kötelező maszkot viselni, viszont ott hordják is, fegyelmezetten.

Rengeteg helyen szereltek fel plexifalakat, néhány kávézóban kis papír és plexi falú boxok lettek, a kórházban üvegfalakat húztak. Szinte mindenhol az érintésmentes fizetést preferálják, nem adnak kézből kézbe szinte semmit, egyértelműen megszűnt a kézfogás.

Tekintettel az amerikai számokra, nem gondolom, hogy túlzott óvatosság lenne ez, nekem inkább úgy tűnik, hogy tartósan berendezkenek egy fegyelmezett, megváltozott és nyilván bizonyos szempontból korlátozott életmódra, ugyanakkor a helyzet rosszabb irányú változása esetén nem kell váratlanul, újra behúzni a kéziféket, és mivel még a biztonsági öv is be van kötve jó eséllyel nem fog senki nyakat törve átrepülni a szélvédőn.

Magyarország viszont szerintem felelőtlenül gyorsít a beláthatatlan kanyarban. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön bevenni.

2020. július 4., szombat

Mind stretching by new experiences

Az elmúlt két héten a figyelmem szignifikáns részét egy online konferenica kötötte le, ahol a lehetőségeket töredékesen tudtam kihasználni. Ennek az egyik oka minden bizonnyal a hiányos (optimistább megközelítés szerint fejlődésben lévő) ismeretekkel rendelkezem a területen, de az online szetting - azt hiszem - nekem nem segített. 

Rövid, néhány órás webináron és online egy napos konferencián ugyan vettem részt jópárszor, és néhány órára tudom fókuszálni a figyelmemet, de valahogy a hosszú, többnapos kongresszusok esetében más mentális állapotba szoktam kerülni, általában egy másik városban, másik országban kell elboldogulni hozzá, rengeteg a szociális inger, társalogni kell és a párhuzamosan futó programok közül a lényegeset kiszelektálni. Ezek a faktorok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az arousal szintem megemelkedik, a szoros időbeosztás és programsorozat pedig segít a figyelmemet megfelelő időre fóuszálni, a kávészünetek az információt processzálni. 

Ez a konferencia eredetileg Kanadában lett volna és úgy nézett ki, hogy tudok szerezni rá támogatást, egy kollégánál lett volna szállásom is, dehát az univerzumnak más tervei voltak. Amikor eldőlt, hogy online kerül megrendezésre, volt pár dolog, amit el tudtam képzelni és néhány másik, amit nem. 

Az előadások természetesen pont olyanok voltak, mint minden online prezentáció, csak az előadók saját kis szobái, vagy fehérre maszkolt háttér előtt ülve beszéltek. A poszterek böngészőben megnyíló pdf dokumetumok. A konferenia honlapja szerintem elég jó dizájnt kapott, kicsit ilyen basic VR hatással, hogy valami minimális térérzete legyen az embernek. Auditórium, kiállítócégek, jól kereshető agenda, áttekinthetően tematizált poszterszekció, csetszobák és kávészünete imitáló részleg. 

Először azt hittem, engem az időeltolódás miatt vesztettek el. Három fő időzónának megfelelően (Hong Kong, London, New York) három blokkra osztották a kilenc napot, így lényegében az első előadást leszámítva mindent utólag néztem meg, de ha követtem volna a live streamet, akkor sem cseteltem volna az előadókkal, a kávészünetek pedig ismerősök hiányában amúgy is értelmüket vesztették. A poszterszekciót a reménytelenül befogadhatatlan információdömping miatt engedtem el. A több mint kétezer poszternek a címét sem igazán volt motivációm elolvasni, míg egy valódi konferencián tök szívesen végigsétálok, megnézegetem őket, ami érdekesnek tűnik, azt végig is olvasom vagy beszélgetésbe elegyedek a prezentálóval. Ezt valahogy nem bírtam megugrani. 

Az idő külső strukturálásának hiánya azt az illúziót keltette, hogy magam oszthaom be azt, csakhát ez nem jár automatikusan kibővült figyelmi kapacitásokkal, ráadásul azt képzeli az ember, hogy a napi rutin mellé simán belefér, hogy este még végignéz két szimpóziumot és egy keynote lecture-t, persze aztán kiderül, hogy ez nem a legeffektívebb módszer. 

Mindent összevetve azt gondolom, hogy óriási erőfeszítést tettek a szervezők, hogy egy jó eseményt rakjanak össze, és feltehetően a jövőben szükség lesz még ilyen alkalmakra és erre a tapasztalatra. Viszont talán az online műfajba kevesebb, jobban tematizált tartalom jobban illeszkedne, a multidiszciplináris, mindent felölelő gigakonferencia leghsznosabb része, a social networking minden bizonnyal jobban működik, ha egy térbe vannak kényszerítve az emberek. Persze lehet, hogy ezt hosszú időre el kell engedni. 

Pár hasznos üzenete azért mindenképpen volt az egésznek, magamhoz képest egész sokat jegyzeteltem, de indokolatlanul elfáradtam, és rettenetesen örülök, hogy vége. 

2020. június 30., kedd

Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.



* kezeltetem is

2020. június 29., hétfő

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 
A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.













2020. június 23., kedd

The best thing about memories
is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 
Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 
Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 
Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  


Amy Poehler Joy GIF by Disney - Find & Share on GIPHY

2020. június 21., vasárnap

Deeper levels of knowledge

Álmomban hollandul beszéltek az emberek, de sajnos nem értettem amit mondanak.
Avagy hogy képes az agyam olyan dolgokat generálni, amiket igazából nem is tud?

2020. június 15., hétfő

Some people feel the rain others just get wet

Hogyan lehet meghitten megünnepelni valaki születésnapját, ha nem tudok ott lenni mellette és személyesen átadni az ajándékom?

Természtesen az univerzum bónusz szórakoztató akadálypályával kedveskedett nekem, fittyet hányva a tényre, hogy ez így önmagában elég nehéz feladat.

Mindenképpen szerettem volna valami kézzel fogható dolgot is, erre a célra a születésnapi képeslap klasszikusát találtam ki brilliáns kreativitással. Mi sem egyszerűbb. Megveszem, megírom, megcímzem, feladom a postán.
Néhány papír-írószer- és ajándékbolttal később rájöttem, hogy talán mégiscsak egyszerűbb lett volna kézzel megrajzolni azt a kártyát, de akkor már ehhez késő volt.
A legkritikusabb pillanatokra tartogatott elszántságommal folytattam a keresést, és végül - a főhős elnyeri méltó jutalmát - megtaláltam a tökéletes darabot.

A pénztáros lány azt állította, hogy nem idevalósi, ezért nem tudja, hogy hol van a posta, de aztán helyi emberekről is ugyanez derült ki. Mármint, hogy nem tudják, hol van a posta. A google szerint rengeteg csomagátvételi-pont, sőt két postkantoor (post office) is van a belvárosban, de a térkép által megjelölt helyeken valójában sima üzletek voltak. Amióta itt vagyok a holland postának rengeteg csomagkézbesítő kisteherautóját láttam már, így nem tudtam beletörődni, hogy nem találom meg a hozzájuk tartozó intézmény fizikai manifesztációját. Végül pontosan egy postásautóból csomagokat pakoló bácsi mentett meg. Eligazított, és elárulta, hogy bár kívülről játékboltnak tűnik ugyan, de a kérdéses üzlet valójában posta is egyben, ott fel tudom adni a levelemet.

Az üzlet pontosan az a típusú hely volt, amiről szívesen olvasok regényekben, vagy nézem sorozatokban pszichopata sorozatgyilkosok civil munkahelyeként*, de igazából félek a geeknek látszó eladóktól, a sejtelmes félhomálytól és a végtelen polcokon tárolt logikai- és társasjátékoktól, és a köztük vezető szűk folyosóktól. A személyzet védelmében felhúzott plexifalak nem segítettek az összbenyomáson. Semmi nem volt ebben a boltban, ami egy postára emlékeztet volna, de addigra már nagyon sokat sétáltam, és nagyon szerettem volna feladni a levelemet. A félelmetesnek kinéző, de amúgy nagyon kedves eladófiútól megtudtam, hogy a hátsó sarokban, az a néhány farönkből összerakott pult a posta, és a mögötte álló nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyonhipszter fiú fogja intézni az ügyemet.

A folyamat közben végig, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és nem tudom hogy történhetett, de a pénteken feladott levelem, ma ott volt abban a postaládában, ahol lennie kellett.

...

Ugyanakkor ebben tegnap még nem lehettem biztos.
Azt tudtam, hogy ha lenne lehetőségünk együtt tölteni ezt a napot, nagyon szívesen üldögélnék egy cukrászdában egy kávé és egy szelet torta mellett, miközben csapkodja az ablakot a nyári eső**, de a holland időjárásjelentés egész hétvégére napos időt ígért, beutazás meg egyelőre mindkét országba problémás, így minderre nem sok esélyünk volt.
Mindenesetre a díszletek*** valahogy különösen fontosnak tűntek, így elhatároztam, hogy Delftben keresek egy kedves kávézót az alkalomra, miközben V-nek Budapesten veszek majd süteményt****.

Az eső a vonatúton kezdett ömleni, valahol Hága környékén, így négy hónap Hollandiában töltött idő után elérkezett az idő az esernyővásárlásra is. Hála a járványnak és a kitartóan hulló esőnek, a Royal Delft fajanszmúzeumot szinte teljesen egyedül sétáltam végig, de közben nem számoltam azzal, hogy pont annyira esik ki a városközpontból, hogy ha icipicit jobban elmerülök a vázafestő néni mozdulatainak csodálásában, akkor nem érek már oda a megbeszélt időpontra semmilyen kávézóba.

Így sétáltuk végig Delft belvárosát, keltünk át kanálisok hídjain, simogattunk macskát, ittunk kávét és hallgattuk nemcsak az eső kopogását, hanem a mennydörgést is együtt.

Persze egészen más lett volna, ha mindez ezerkétszáz kilométerrel kisebb távolságban történik, de biztos vagyok benne, hogy erre a napra nagyon sokáig - igen kellemesen - emlékezni fogok.




* You - igaz, az könyvesbolt, de a hangulata ilyen 
** elnézést azoktól, akikre ezidőtájt fák dőltek a viharban
*** akár a kissé kidolgozatlan festmény impozáns kerete
**** thank for XXI. century and Revolut









2020. június 13., szombat

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.









* futás közben


2020. június 11., csütörtök

Keep on running

Ha elég felelős és tudatos futó lennék, nem indultam volna el a régi futócipőmmel hat hónapra, bár enyhítő körülmény, hogy azt hittem majd hazamegyek és pl. az ultrabalaton után veszek újat. 

Ehelyett az történt, hogy itt ragadtam, a szokásosnál is többet futottam, és valamikor a múlthéten bele kellett törődnöm, hogy szegény korallszínű cipőm (nem igazán a stílusom a rózsaszín, de sajnos tökéletes volt a nyomi lábamra) nem biztonságos többé, teljesen szétfutottam, nincs mit tenni iszonyú sok pénzért kell vennem itt egy újat. 

Nagyjából tudom, hogy milyen cipő kell: eléggé pronál a lábfejem, sarokra érkezem és többnyire kemény talajon, viszonylag hosszú távokat futok, de azért azt gondoltam, hogy ha életem legdrágább futócipőjét tervezem megvenni, akkor akár komolyan is vehetem ezt, és engedem, hogy a szakértők segítsenek. 

Három bolt jöhetett szóba a városban, végül kiválasztottam az egyiket és kedden délután elsétáltam oda. Délután kettő óra múlt valamivel, fél hatig vannak nyitva. De sajnos két eladó van csak és két (kettő) vevő már volt a boltban. Iszonyú kedvesen legalább háromszor elmondták, hogy sajnos nagy elfoglaltak - amint látom -, és ha teljes figyelmet szeretnék, akkor foglaljak időpontot online. (Majd további öt percig kedvesen magyarázták, hogy hogy kell - csak holland nyelvű az oldaluk, de végülis szótár nélkül megoldottam.) 
Így ma nyitásra érkeztem, és valaki gyorsan még vett előttem egy kompressziós zoknit, de utána tényleg háromnegyed órán keresztül csak rám figyelt a bácsi (akinek egy csomó rajtszáma, futóérme és a bostoni maratonról származó futópólója a dekoráció része, így a nevét is megtanultam a végére). 

Valójában az első cipő, amit levett a polcról (a futócipő anamnézisem és futási szokásaim kikérdezését követően) tökéletesen passzolt. De előtte már teljesen ráparáztam, hogy nem fog ez összejönni, mert meghallgattam a lockdown miatti futócipőgyártás leállásának és európai készlethiány kétségbeejtő történetét. 
Még negyedórát eltöltöttünk a járásom és a levideózott és kikockázott futásom analízisével (elég bizarr dolog a saját futómozdulataimat képkockánként látni, szinte láttam a sarok-boka- térd-csípő- tengely vázát, a bezárt szögeket, és a megfelelő alátámasztás helyét), megtudtam egy csomó dolgot más modellek és gyártók szempontjairól és a helytelen cipőválasztás káros következményeiről, kaptam pár tippet, hogy hogyan tudom beilleszteni az intervallum edzéseket a tréningembe, hogy mikor dől majd el, hogy 2020-ban biztosan nem lesz már maraton Amszterdamban, hogy lényegében csak akkor tudom az emelkedős edzéseket is gyakorolni, ha a dűnékhez megyek futni, hogy mi az ideális félmaraton részidő a maraton teljes teljesítési idejéhez képest, hogy hogyan tudom a sarokra érkezést a középpont felé mozdítani (ami a kívánt és optimális talajérintés, minden valamirevaló hosszútávfutó így fut) és hogy miért három-négy napos program egy külföldi futóversenyen elindulni. 

Nem tudom, hogy marketingfogás volt-e - mindenesetre nagyon hitelesen adta elő a bácsi -, hogy az utolsó darabot adja oda (az amúgy nagyon népszerű/ tökéltesen átlagos) méretemből, és hogy most a hozzám hajonló lábú embereknek valamit ki kell találni, mert augusztus-szeptemberig nem érkeznek meg az új modellek és teljesen kifogytak az előző szezonról a készletek. 


Mindent összevetve tökéletesen elégedetten távoztam életem legdrágább, egyébként nem különösebben extra, fekete futócipőjével.