Seashore

Az egyik legvonzóbb tualjdonsága Leidennek, hogy néhány kilométerre fekszik attól a partszakasztól, ami kamaszkorom óta a tengerpart címkével szerepel a világról alkotott mentális reprezentációk között a fejemben.

Már az első hétvégén kinéztem a buszjáratot, ami kivisz oda, de végül ma, ahogy különösebb irány és előre megszabott időtartam nélkül futottam nyugat fele, rájöttem, hogy most pont van kedvem akár eltévedni is. Belőttem a célpontot és szépen kifutottam.
Közben találkoztam pár lóháton közlekedő, vagy éppen pónit sétáltató emberrel, birkák és hattyúk legeltek az út mentén, meg hát még mindig nem tudok betelni a csinos kis előkertekkel és az óriási üvegfelületű ablakokkal.

A tengerpart pedig pontosan olyan. Pontosan az.

Personal needs, safety and encouragement

Esik az eső, nagyon fázom, a múzeumok minden nap ötkor bezárnak és tök jó lenne, ha nem most lenne zombiapokalipszis*, amikor olyan rengeteg utazást  terveztem az elkövetkező fél évre (ebből egy csomóhoz már nyilván megvettem a repüőjegyet). [nyafogás OFF]

...

Szerencsére a hét végére lecsengett az aktivitás, és nem ismertettek meg még nyolcmillió izgalmas és lelkesítő dologgal, már kezdtem aggódni, hogy nem fogom tudni befogadni az összes információt. A mai napom kellemesen nerd üzemmódban telt, megtanultam pár alapvető Unix parancsot, és végigrágtam magam az MR alapvető, intuitívan megérthető működésén, elolvastam egy régi autistás DTI cikket - főleg a módszertan miatt -, meg a prof dokotri értekezését. Mindehhez megittam vagy egy liter kávét.

Itt tényleg az van, hogy minden alapszükségletre odafigyelnek, neked munkavállalóként csak a munkádra kell figyelned. Nem kell küzdeni az életbenmaradásért, a számítógépért vagy a nyomtatópapírért, nem kell borítékban gyűjteni a WC-papír pénzt, kalózoldalakról letöltened a tudományos cikkeket vagy éppen a szoftvereket, nem kell a betegekkel és a személyzettel sem küzdened, ha be szeretnél valakit vonni egy vizsgálatba (van olyan komplex study, hogy három napig(!) tart az adatfelvétel egy résztvevőnél).

Mindez ott kezdődik, hogy ha szendvicset vagy az előző napi vacsorád mardékát hoztad is ebédre, akkor is lemész az étteremhez (a többiekkel, de ha szeretnél egyedül) és szigorúan munkán kívüli dolgokról csevegsz, majd sétálsz egyet az épületben, vagy a környéken. A kávégép természetesen frissen őrölt kávéból ad egészen jó kávét, amit a saját bögrédből ugyanúgy ihatsz, mint papírpohárból.
Az irodai eszközöket (papír-írószer stb.) a folyosó egyik beugrójában található hatalmas szekrény fiókjaiban lehet megtalálni, kiveszed amire szükséged van, és majd szorgos láthatatlan asszisztensek feltöltik.
A kórház minden szobájához (pedig nem kevés van) tartozik egy segítséghívó kis eszköz, amivel bármilyen inzultus esetén riasztani lehet a bizonságiakat.
Az egész épület elég sok szárnyból áll, rengeteg folyosóval. Tájékozódni számozott utak (kvázi utcanevek) segítségével lehet, minden tökéletesen ki van táblázva, és bár az egész olyan, mint egy háromdimenziós labirintus, a számozást követve könnyen meg lehet találni a helyeket. A biztonság kedvéért azért van ehhez egy mobilapplikáció is, ahol még kis térképeket és instukciókat is lehet kapni az útvonaltervekhez. Tök szuper.

Nagyon sokan megfordulnak a kutatói irodában, mert egy csomóan a munkaidejük egy részében foglalkoznak csak kutatással - és megosztják az asztalukat valakivel -, ez a standard, nem a kivétel. De ebben az időben viszont koncentrálnak, elmélyülten dolgoznak, láthatóan félre tudják tenni az egyéb klinikai feladatokat, nem keresi őket millió kétségbeesett paciens, hozzátartozó vagy nővér. Viszont segítséget (egymástól és a szupervízoroktól egyaránt) könnyen és szívesen kérnek és adnak.
Valahogy az egész légkör tökéletesen megnyugtató és támogató.

* Itt egyáltalán nincs pánik, nem fosztják ki a boltokat, emberek vannak az utcán, nem küldenek vészüzeneteket a kórházi levelezőlistára és nincsenek plakátok sem tacepaózva minden villanyoszlopra. Otthonról extrém híreket is hallottam, ami kicsit túlzásnak tűnik. Az otthoni helyzettel kapcsolatban csak annyi a véleményem, hogy sajnos nem tudom elhinni, hogy nincs/nem volt eddig egyetlen eset sem, tekintettel az európiai helyzetre, 

About languages

Az elmúlt huszonnégy órát az adatelemzéshez szükséges szoftver és a tutorialok beüzemelésével töltöttem. Szóval ez egy nem hollandiaspecifikus, unalmas bejegyzés.

Az ilyesmi általában pánikba szokott kergetni, hisztérikusan verem a fejem a falba és egészen addig nem kérek segítséget, amíg az őrület határáig nem táncolok az öndestruktív folyamatban.
De úgy tűnik sokat fejlődtem mégis az elmúlt években, mert bár viszonylag hosszú időre volt szükségem, de végül egy olyan szintre el tudtam jutni, ahol már tudok haladni a specifikus készségek elsajátításával is.
Az első fontos felismerésem az volt, hogy igen, ez szokott lenni máskor is. Erről eszembe jutott, hogy lehet, hogy másnak is voltak már hasonló nehézségei, és meg is kérdezték már az internetet a problémáról. Ez az esetek igen jelentős részében így van, és meg is oldja a részproblémát. Harmadszor, elhatároztam, hogy nem fogok beleragadni a hülyeségembe (szégyellve a fogyatékosságomat), hanem szépen kérek segítsget, ha sokáig nem mennének a dolgok.

Mindent egybevéve ez egy optimális fókuszált, de explorációra és alternatív megoldásokra nyitott mentális állapotot idézett elő, és így létre tudtam hozni a virtual machine workspacet, tudom kezelni a gyakorló fájlokat, fut rajta az elemzőprogram és remélem végig bírom csinálni mihamarabb az online kurzust.

A probléma forrása, hogy Windowst használok, mint általában a földi halandók. A neuroimaginggel foglalkozókról pedig már többször kiderült, hogy nem teljesen azok.

...

Szintén kevésbé izgalmas téma (ezért ebbe a bejegyzésbe belepréselem), de úgy tűnik az angoltudásom egész jól veszi az akadályokat. [Ezen nagyon sokat aggódtam.]

Most már nagyon úgy tűnik, hogy életben maradok. 

About books

Őszintén nem hittem tegnap, hogy az ámulatom még tovább fokozódhat.
Lelkesedésem forrása, hogy ma a post-doc srác (akinek az asztalánál ülök és csak szerdánként van bent, mert különben pszichológus és terápiákat csinál), meg a PhD hallgató lány, akinek a gondjaira vagyok bízva, levittek az MR scannerhez, kicsit beszéltek a kutatásról, amihez most rakják össze a kísérleti elrendezést, és úgy általában szuper jófejek voltak. (Egy ponton az instrukciók holland fordításain kezdtek nagyon gondolkodni, akkor eljöttem)
Aztán dél körül váratlanul odalépett hozzám egy lány, akivel eddig még nem is beszéltem, és elhívott ebédelni, úgyhogy négy új emberrel is megismerkedtem.

[Amiről holnap, vagy majd később mindenképpen írok: munkamorál, kávézás, ebédelés]

Délután háromkor volt az első taktikai megbeszélésem a proffal, addig a tovább olvastam az kézikönyvet, amit az oxfordi fiú szerzett meg nekem.

Kicsit kezd már hátborzongató lenni, hogy minden témavezetőmmel iszonyú nagy szerencsém van. Most egy olyan emberrel dolgozom együtt, aki amellett hogy figyelmeztet rá, hogy tulajdonképpen én postdoc szerepben vagyok itt, a távoli céljaimat vegyem figyelembe, és a lehető legeffektívebb fél évet szeretné nekem megtervezni, de közben azt is nagyon fontosnak tartja, hogy az egész rendszer működésére legyen rálátásom, ismerjem meg a partnerintézményeket, járjak előadásokra és ne felejtsem el, hogy mennyi kulturális és szabadidős programlehetőség van most körülöttem, járjak múzeumba, dologozzak a tengerpartról és biciklizzek. Nem élhetek Hollandiában bicikli nékül. Ezért utánajárnak, hogy az intézetben korábban létező biciklikkel mi történt, és ha lehet szereznek nekem egyet.
Ezután még odaadott négy doktori értekezést, amik itt nem igénytelen copygurus fekete műbőrkötésben készülnek, hanem rendesen könyvet készítenek belőle, szuperigényes kiadványként, olyan pédányszámban, hogy tényleg osztogatni lehet az érdeklődőknek. Ezzel egyszerűen nem tudok betelni. Mindegyik egyedi, kreatívan tervezett borítóval, olyan minőségben, hogy némelyik magyar könyvkiadó simán szégyenkezve elkulloghat ezek láttán.

Mellékesen megtudtam, hogy az egyetem (aminek a könyvtárához van hozzáférésem, ugye) nyilván az összes releváns tudományos folyóiratnak előfizetője. Szóval bármit olvashatok, nem kell mindenféle kreatív megoldásokhoz folyamodni, mint otthon.

Azon már hétfőn elmerengtem kicsit, amikor a folyosói váró melletti újságospolcra kirakott legfrissebb közleményeket nézegettem, hogy milyen király az Elsevier kiadó* által publikált lapokban megjelenni, abban a városban, ahol az Elzevir család 1592-ben kezdte meg a könyvkiadást.

* valójában nem áll kapcsolatban ezzel a családdal, csak a nevüket külcsönözték 1880-ban

The environment matters

A hét második napjára három fontos esemény jutott, meg a fontos felismerés, miszerint senkit nem érdekel majd, mikor érek be, mikor megyek el, mennyi időt töltök a számítógépem előtt. Ugyankkor ez egy egyedülálló lehetőség nekem most arra, hogy megtanuljam végre, hogy a munkaidő az, amit a munkahelyemen tölötk. (Nincsenek illúzióim, nyilván nem lesz így, de jó lenne kicsit közelíteni ebbe az irányba).

Az első fontos program az volt, hogy nyilvántartásba vettek, kaptam azonsító- és egyben belépőkártyát - amivel használhatom pl. az egyetemi könyvtárat -, felhasználónevet, jelszót a számítógépes rendszerhez, egyetemi e-mail címet és mindehhez természetesen egy csinosan szerkesztett holland és angol nyelvű színes kiadványt, és persze kedves szavakat. 

Röviddel ezután a prof bemutatott az intézetvezetőnek. Itt megtudtam, hogy milyen ütemben csökkent a pszichiátriai kórházi ágyak száma Hollnadiában; hogy nagyjából tíz éve sikerül a járóbetegellátásnak olyan színvonalon működni, hogy a fizikai ágyszám végre ne egy extrém gyorsan forgó, valójában rengeteg fekvőbeteget ellátó financiális kényszermegoldás legyen; hogy szerintük Belgiumban hasonló lehet a helyzet, mint nálunk (haha), mert ott is fekvőbetegellátás centrikus a pszichiátria.
Én persze a közösségi és járóbetegellátás híve vagyok, és nehéz elképzelni ennek bármilyen hártányát, de rögtön adnak is egy példát: hiába van nagyon korszerű ellátás, pl. elérhetőek kísérleti fázisban lévő terápiák is (ketamin, psilocybin, MDMA), de a kutatásokhoz extrém nehéz betegeket szerezni - sokszor kell belga pszichiátriákkal együttműködni. Majd beszélhetek a magyar rendszerről, mert annak ellenére, hogy olyannak tűnik, mint a negyven évvel ezelőtti holland, de a betegek viszont hasonlóak, és így bizonyos szempontból kifejezetten hasznos nekik is megismerni, hogy más rendszerek hogyan birkóznak meg ugyanazokkal a problémákkal. 

(Kicsit nevetnem kellett magamon, hogy nem sokkal kellett több, mint huszonnégy óra, hogy a nagyon specifikus területből, amit szeretnék megtanulni, sikerült a nemzetközi ellátásszervezés kérdéseihez eljutni, de azzal vígasztaltam magam, hogy minden bizonnyal csak az intézetvezető érdeklődéséről van szó, nekem ehhez semmi közöm. Oh wait.) 

Mivel közben ugye lett hozzáférésen elég sok dologhoz, így elkezdtem nézegetni az itteni analízis szoftver platformját és a tutorial videókat, majd találkoztam az ösztöndíjprogram tudományos adminisztrátorával, egy meglehetősen informális délutáni kávézás keretében. Tőle azon kívül, hogy különösebb elvárás nincs irányomba az ösztöndj kimenetelét illetően (egy sajtóképes beszámolót kell majd írnom az egész időszakról, minden egyéb termék csak a saját érdekem), leginkább érdekes információkat tudtam meg. Például, hogy Leidentől néhány kilométerre vannak a híres tulipánmezők, és kb. egy hónap múlva kezdődik a virágzás, vagy hogy szándékosan néz ki úgy a kórház, mint egy művészeti galéria, ugyanis minden holland közintézményt eleve úgy terveznek, és a költségvetés szignifikáns részét arra különítik el, hogy alkalmas legyen a kortárs művészek alkotásainak kiállítására, ezzel biztosítanak (rengeteg) felületet a fiatal művészek motiválására. 

Hát jó.
❤️🇳🇱

First day at school

Ellentétben az otthoni bürokrácia* akadékoskodásaival és végtelenül túlbonyolított, cserébe elviselhetetlenül lassú működésével, az itteni oldalon minden elég simán megy.

A program leideni összekötője még karácsony előtt elküldte az itteni regisztrációval kapcsolatos teendőket, szépen kértem is időpontot még akkor. Ma reggel el is mentem (kicsit aggódtam, hogy a szerződésem még mindig nincs aláírva - hiszen két hónap alatt iszonyú nehéz lehetett egy négy oldalas dokumentumot összeállítani és három emberrel aláíratni szegény néniknek hiszen közben az utazásomat és a szállásomat is kellett intézni, ja nem), de valójában csak azon akadtak fel három másodpercre, hogy nem vittem a landlady útlevelének másolatát (de aztán kikeresték a rendszerből, és rendben volt), meg hogy milyen fura, hogy a doktor előtag szerepel az útlevelemben (Hollandiában ilyen nincs, hiszen az nem az ember neve**).
Viszont a számítógépes rendszer által fél órás időtartamúra becsült és egészen pontosan 28 percig tartó procedúrában öt ember együttműködésére volt szükség.
Az iroda egy visszafogott és stílusos turistainformációs központnak álcázott szuvenírbolton belül található, így első körben szükséges a pult mögött és jelentős leideni történeti pillanatokat illusztráló fametszetek előtt álló néni, aki elmondja hogy jó helyen vagyok, még van két perc kilencig, addig nézzek körül vagy foglaljak helyet. A következő percben megpróbálom felmérni a terepet, hogy lehet-e itt számomra hasznos dolgokat (pl. térkép) szerezni, de egy percet sem tölthetek elmélyülten, mert máris felbukkan egy önkéntes néni, aki minden kérdésemre szívesen válaszolna Leidennel, Hollandiával és úgy általában az ittartózkodással kapcsolatban. Viszont hirtelen kilenc óra lesz, és bekísér inkább az irodába, ahol egy negyvenes élénkzöld köttött pulcsit viselő (szláv, vagy legalábbis keleteurópai származásúnak tűnő nő kéri el az irataimat. És egy feketebőrű szemüveges, jazzénekesekre emlékeztető fickó ellenőrzi az érvényességüket. A férfi egy szót sem szól hozzám, szereintem rám sem nézett egyetlen egyszer sem, egymás között hollandul beszélnek. A nő próbálja kitölteni a szüneteket és szent Kingáról, a pszichiátriai betegekről és Boedapest holland írásmódjáról és a g betű fuldokláshoz hasonló kiejtéséről cseveg. Elkészülnek a papírok, az eljárás díját kint tudom a pénztárnál befizetni***, amit egy ötödik nő intéz, mert egy másik számítógénél kell. Az önkéntes néni közben összekészítette a kis csomagomat (két térkép is van benne), mindenféle hasznos és kevésbé hasznos információval, és még pár praktikus tudnivalót eldarál.

Van még egy kis időm, mielőtt bemennék az első konzultációra a profhoz, valamelyik csatorna melletti csupaüveg-csupafa kávézóban iszom egy flat whiteot, majd a megbeszélt időpont előtt három perccel megérkezem a professzorhoz. Az iroda előtti folyosón elkap a fogadásommal megbízott PhD hallgató lány és próbál megismerkedni velem, de a professzor is pontosan érkezik, így csak annyit tud meg, hogy csürtötökön érkeztem és hűvös, szeles az idő.

Az intézet tulajdonképpen a pszichiátriai részlegen belüli specifikus kutatócsoport, virtuálisan kapcsolódik a mindenféle magasabb kutatszervezetekhez. Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy gigantikus, hipermodern kórházba járok majd be minden nap, pl. el kell menni a PET-CT mellett, fehér ruhás fonendoszkópos orvosok járkálnak mindenütt, de közben az ötödik emelet belső teraszáról az orvostanhallgatók könyvtárára, meg a meglehetősen kényelmes és barátságos étteremre és csodálatos belső terekre lehet rálátni.

Itt is mindenki szuperkedves, a professzor elég komolyan veszi feladatát, hetente fogunk találkozni, hogy nyomonkövesse az előrehaladásomat, kapok egy íróasztalt a phd hallgatók irodájában, az egyik lány eljön velem ebédet venni, kiderítem hol tudok a kártyámmal fizetni. Minden csodálatos.

Holnap lesznek jelszavaim, belépőkártyám és intranet hozzáférésem****, és onnantól aztán tényleg semmi nem akadályozhat meg hogy szívjam magamba a tudást.

Egyetlen dolog zavar.
Basszus, minden modernség ellenére a pszichiátrián pszichiátria szag van.

  


* elnézést minden érintettől, a torzított túláltalánosított megjegyzés csupán arra a pici szeletre vonatkozik, amivel én találkoztam
** annyira tudom érteni ezt a gondolkodást, csak azért voltam kénytelen beíratni a személyimbe, mert az orvosi működési engedélyhez kötelező volt, de azóta is csak a bonyodalmakat okozza
*** csak kártyával lehet, és amúgy a kártyám az esetek el nem hanyagolható részében nem működik
**** ezeket mind hiperkedves adminisztrátorok facilitálják, és valami anomálisa lehet, mert ugyan tényleg mindent előre leleveleztem, de a professzor teljesen le van döbbenve, hogy ebben az amúgy általában hetekig tartó procedúrában már itt tartok.

Gloomy sunday

A mai nap ábrázolása egyetlen képben.

Moody

Azt hiszem azt a csalódást kell most valahogy feldolgoznom, hogy Hollandiában tényleg esős, szeles és hűvös az idő - mint ahogy az ember megkopott földrajztudása alapján várná is -, nem pedig forró és száraz és csodálatos, mint az előző két alkalommal, amikor az országban jártam korábban.

Kicsit olyan, mint mikor Stockholmban voltunk a húgommal márciusban, és olyan hideg volt, hogy fél óránként be kellett ülnünk kávézni valahova, meg korcsolyáztak a befagyott csatornákon. Ezt kéne várni, de valahogy mégis kicsit meglepő, hogy valóban ilyen ez.

Mindenesetre ma délelőtt itthon dolgoztam a hétfőig lezárandó otthoni projekten, majd meggyőztem magam, hogy hozzá kell edződnöm a körülményekhez. A tengerpartig azért nem merészkedtem el - nem mintha messze lenne, csak van egy szakasz, ahol soksávos utak bonyolult kereszteződésein kellene átvergődni, és ezt majd akkor próbálom meg, ha már láttam az útvonalat a buszról.

Azért egy klassz tó van a közelben - bár vízből nincs hiány, gyakorlatilag lehetetlen úgy száz métert megtenni, hogy legalább egy kisebb csatornát ne keresztezzen az ember -, odáig elfutottam, hogy szelet fotózzak.

De azért szerencsére nem minden látszik melankólikusan szürkének és tökéletesen reménytelennek.
Van, ami simán csak hátborzongató.

Accomodating, first steps

Reggel arra ébredtem, hogy kék az ég és süt a nap, és tökre megörültem, hogy akkor mostantól így lesz, de aztán megnéztem az időjárás előrejelzőt és kiderült hogy még fél óráig tart ez, és utána két hétig szél lesz, felhők és eső.

Ezen* kicsit elkeseredtem, és nem mentem el a tengerpartra, viszont futottam egy kört a környéken, ami azért jó volt. Nincs olyan végtelen futópálya, ami otthon a Dunapart, a Margit-sziget vagy az Orczy-park, ezért kénytelen leszek variálni az útvonalakat, és jól meg is ismerem a várost.

 Este kezdtem el felfogni, hogy mi is történik velem, elég sokkoló igazából. 



* jó, nemcsak ezen, de ez időjárás kedvez a szomorúságnak

Just arrived

Szerencsére csak hétfőn kezdtem nyilvánosságra hozni az utazás előkészületeiről szóló élményeimet, így a szálláskereséssel [meg úgy általában az ügyintéző nénikkel] kapcsolatos gyötrelmeimre csak utalni tudok. Talán annyi elég információ, hogy heteim és idegsejtjeim mentek rá, amíg végre megtaláltam azt a helyet, ahol most - és remélhetőleg az elkövetkező hónapokban - nyomkodom a laptopot.

Az utazás megtervezésével viszonylag keveset foglalkoztam, mert tavaly nyárról volt friss emlékem a Schipholról, és tudtam, hogy nagyon egyszerű lesz.
Négykor indult a taxi, ötkor köszöntem el V-től, hatkor már fel kellett szállni a gépre, kilenckor szedtem le a csomagot a szalagról és tízkor már a házinénire vártam a ház előtt.

A szobából, ahol lakni fogok hétfőn költözik ki a lány, akinek átveszem a szerződését, addig a házinéni airbnb-re bocsátott szobájában lakom. Két állandó lakótársam lesz, plusz a néni, amikor ő van itt, néha meg a random emberek, akik jönnek ide rövidebb időre. A lakás szabályairól biztosan írok még, mert kissé merev mintázatot vélek felfedezni, cserébe viszont tisztaság és csend van - kivéve, hogy üvölt a hangra is dermesztő szél és dörömbölnek az ablakra csapódó esőcseppek.

Még az eső előtt tettem egy kört a városban, meg beszereztem pár dolgot. Valójában minden fontosabb objektum gyalog elérhető távolságon belül van, az egyetem kokrétan a konyhaablakból látszik, így az eredeti tervemmel ellentétben, miszerint veszek egy biciklit, amin végül majd továbbadok július végén, simán lehet, hogy gyalog fogok közlekedni.

Hétfőn van az első hivatalos jelenésem, addig folytatom az explorációt.

Kilátás a szobából.

Bye

üegyeztetés a landladyvel az érkezésről

üútvonaltervezés (Schiphol - albérlet: 36 perc 😎)

üonline check in 

ütaxirendelés 4:00-re

üutolsó takarítás

üutolsó futás

üutolsó budapesti randi (áprilisig)

A tegnapi utolsó rendelésem után gyorsan ebédeltünk még a Manólánnyal* egyeztettünk pár apróságot a lakásról, még feladtam postán a jelenléti ívemet, és mielőtt otthon teljesen belecsavarodtam volna az utolsó simítások miatti aggodalmaskodásba, elmentem futni, hogy picit kisimítsam az idegeimet.
Után villámtempóban kiporszívóztam, hajat mostam és V remek ötletének megfelelően elindultam a belvárosba. A metró felé még összefutottam a főnökömmel, akitől átltalában is számíthatok támogatásra, de az elmúlt néhány hónapban olyan szupportot nyújtot, amit a szüleim egész életemben nem tudtak.

A lezárás utolsó óráiban pedig V volt hihetetlen erővel és érzelmi stabilitással mellettem, a legkritikusabb pillantokban avatkozva közbe állította meg az el-elharapódzó szorongásomat. Közös erővel sikerült még fél köbméternyi, kevésbé fontos holmit kiszedni a poggyászomból, így kezelhető- és gyalog is vonszolható méretűvé zsugorodott.

A reggel, egyeteln kritikus momentumot leszámítva - amikor pár másodpercen belül észrevettem, hogy a kiszakadt szemeteszacskóból meggylekvár szivárog és ragasztja össze a konyha- és egyben előszobapadlót, felejtettem el enni adni a macskának, maradt a zsebemben az a pótkulcs, amit szerettem volna benthagyni és hív a diszpécserszolgálat, hogy informáljon a percek óta várakozó taxiról -, ugyanolyan meghitt volt, mint a karácsony, amikor én hoztam ki V-t a reptérre.

Csak most minden érzés sokkal erősebb, és nagyobb arányban szomorú.

* sorry for this nickname 

The packing process

A vállam és a nyakam most legalább már nem csak a stressz miatt betonkemény és ad ki furcsa surrogó hangokat, ha megpróbálom ellazítani az izmamimat, hanem a néhány napja tartó folyamatos, telepakolt ikeásszatyor-cipeléstől is.

Ma van az utolsó lehetőségem, hogy az itthoni cuccok maradékát is áttranszportáljam, és valahogy minden percben felbukkan még valami, amit el szeretnék vinni/-pakolni/-tünetetni.

Liza közben az össze bőrönd összes potenciális rekeszébe, éppen kinyitott dobozba és szatyorba belemászik, de valahogy mégis érződik rajta az aggodalom. Néha egyszerűen csak beáll az ajtóba és nyávog, ha húzom a cipőmet sündörög és dörgölőzik, iszonyú aranyos.
Nagyon fog hiányozni.

Előkészületek

Két és fél nap van hátra az utazásig.

Úgy tűnik van szállásom, repülőjegyem és indokolatlanul nagy mennyiségű cuccom, amit bele kell zsúfolnom egy feladható- és egy kézipoggyászba.

Hiányozni fog V, a macskám és az összes közeg, ahol egy ideje végre biztonságban érzem magam.

Hosszas vívódás után arra jutottam, hogy amíg a leideni kalandjaim tartanak nyilvánosan itt írom tovább a blogomat, hogy akit érdekel olvashassa.

Remélem izgalmas történetekkel szórakoztathatlak majd benneteket.