Let's start reflecting

Elég tipikus módon szerintem az itteni munka nyolcvan százalékát az utolsó két hétben végzem. Egy egészen pici szegletében az idegrendszeri képalkotó módszereknek talán sikerült valami használható skillsetre szert tennem, és nagy vonalakban megértettem valamit az egész koncepcióból.

Ma prezentáltuk az egyik projekt eredményét, ahol végig kellett mondani, hogy mit miért és hogyan csináltunk, és talán először az életemben - annak ellenére, hogy eleve számos kérdés volt bennem, amiket fel is tettem - nem éreztem magam totálisan imposztornak és inkompetensnek. Sokat segít ebben, hogy szép ábrákat tudok csinálni, viszonylag könnyen kezelem az adattáblákat, megtanultam végre rendesen használni pár alap statisztikát*. Szerintem sokat ügyesedtem több programnyelvben is, bár sajnos továbbra is vannak helyzetek, amikor elakadok és segítséget kell kérnem.
A szerencsére a segítségkérés nem kellemetlen élmény, az oxfordi fiú és a nagyon kedves phd-s lány, (akivel az új projekten dolgozunk, és irszonyú cuki cicája** van) is türelmesen segített.
Mondjuk azon még mindig meglepődöm, hogy az emberek nem néznek hülyének - ami természtesen irracionális -, nem tudom, mikor fog ez végre elmúlni.




* a biztonság kedvéért elvégeztem két hét hetes coursera kurzust ebben a témában is. 
**

Languages

Óhatatlanul megtörtént, amitől kicsit tartottam, amikor elkezdtem írni ezt a blogot: hogy egy ponton majd magamról lesz kedvem írni.

A home office legnagyobb kihívása, hogy ne folyjanak egybe a nappalok és az éjszakák, a hétköznapok és a hétvége napjai - nyilván, mert ez karantén nélkül is komoly problémákat okozott évek óta -, ami ellen azzal próbálok védekezni, hogy minden hétköznap reggel ébresztőre kelek, megreggelizek és elkészítem a napirendemet. Ezt később többnyire nem tartom be, de ahogy iterálódnak a napok és korrigálom a hibáimat, egyre realisztikusabb elvárásokat tudok magammal szemben támasztani, amit fejlődésnek élek meg. (Jó, igazából rettenetes csalódás, hogy nem vagyok superhero, és valójában az eredeti terveimhez képest negyedannyi feladatot tudok értelmesen megcsinálni. De ezt most hagyjuk is.)

[Ennyit az önfeltárásról.]

Az egyetlen tevékenység, ami stabilan megtapadt a napirendben, az a holland online kurzus*.
A másik, nem ennyire körülhatárolt és stabil, viszont kicsit kapcsolódó terület: a valamilyen programnyelvet oktató kurzusok sorozata.

Azon gondolkodtam, hogy hogy lehetséges, hogy én ezt a holland kurzust szeretem, miközben a nyelvtanulás a rettenetes élmények (ti. nem értem, nem értenek, megszégyenülök, kimaradok valamiből, mindenki más ért valamit, csak én nem stb.) kategóriájába tartozik**.

Amikor valaki programozni tanul - azaz, megtanul használni egy programnyelvet - a számítógéppel kommunikál, és minden egyes leírt kódsor (vagy szakasz) futtatása után direkt visszajelzést kap arról, hogy értehtő volt-e, amit bepötyögött. A visszajelzés kötelező, és szigorú szabályai vannak, amit el is lehet olvasni. A beírt üzenetnek is egyértelműnek kell lennie, sőt, nemcsak egyértelműnek, hanem tökéletesen precíznek, minden vessző, szóköz, karakter és sorrend számít. Ha hibázunk azonnal megmondják, sokszor azt is, hogy mi volt a hiba, felhasználóbarátabb programnyelvek megoldási, korrigálási javaslattal is előállnak. A különböző programnyelvek szintaktikája valamennyire különbözik, de mindegyik jól dokumentált és ellenőrizhető. Ugyan néha úgy érzi az ember, hogy nagyon lassan tanul és fejlődik, de biztos lehet benne, hogy a precíz szóhasználatot gyakorolta be. Ráadásul a visszajelzés érzelemmentes, azaz ugyan nem jár érte dícséret (bár elég jutalmazó tud lenni, ha egy kódsor lefut, és azt az eredményt adja, amit szerettünk volna), de kritika sem: mindenkire univerzálisan érvényes hibaüzenetek léteznek, a program nem ítélkezik felettünk. A nyelvtani, szemantikai szabályok egyértelműek, ritkák a kivételek, és jól definiáltak. Viszint teljes mértékben hiányzik a pragmatika, nem kell figyelembe venni a viszonyunkat a programmal, a számítógéppel. Biztosak lehetünk benne, hogy a gépünk nem akar tőlünk semmit, nem szeret minket, és akkor sem fog ránk haragudni, ha ezerszer is rosszul gépeljük be a legrettegettebb parancsunkat.

Ezzel szemben az emberi nyelv tele van nem verbális jelekkel, hansúllyal, intonációval, érzelmekkel, iróniával, a kommunikációs felek közötti kapcsolattal, bonyolult és rejtett viszonyokkal, ki nem mondott szabályokkal - amiket mindenki tud, de mégsem írunk le -, eltérő, folyton változó és egyáltalán nem egyértelmű szerepekkel, határokkal és következményekkel. Ha valamit elrontunk nem is biztos, hogy rájövünk, hogy hibát követtünk el. Valamikor tényleg nem is számít, néha viszont érezzük, hogy valami nem stimmel, de azt nem feltétlenül tudjuk, hogy a szóhasználat, a fogalmazásmód, a hangnem volt-e a probléma, esetleg egyenesen a személyünkkel van valami baj. Egyáltalnán nem kötelező a visszajelzés, néha évek múlva derül ki, hogy valamit egy ponton nagyon elszúrtunk, de az is lehet, hogy soha.

Az emberi nyelvek tanulása és alkalmazása egyszerűen pszichológiailag megterhelő.

A holland tanulás most azért megy könnyen, mert lényegében egy programnyelvet tanulok. Csak akkor mehetek tovább, ha kijavítottam a hibát, pontosan megmondják, hogy mi az elvárt megoldás, előre definiált szabályok vannak, amit gondosan előkészítettek és megírtak, a bíztató pozitív visszajelzések sablonosak, és a legfőbb hajtóerő, hogy teljesítsem a következő szintet.

Fogalmam sincs, hogy megértenének-e, ha IRL meg kellene szólalnom.



* hallgatóknak egy hónap most ingyenes a home schooling jegyében a babbel-en
** annak ellenére, hogy felnőttként volt azért egy-két jófej angoltanárom

(Too) long story

Még valamikor az ősszel - az egzisztenciális krízisem közepén - mondtam talán az oxfordi fiúnak, hogy az én életem valahogy úgy alakítja magát, hogy egyszerűen csak belekerülök helyezetekbe. Néha meglehetősen intuitívan és impulzívan hozok döntéseket. Visszanézve aztán ezek jelentős, és többnyire pozitív fordulatoknak bizonyulnak.

Teljes életútelemzést most nem végeznék - arra egy másik blogot tartok fenn -, mindenesetre az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy a mesterképzés utolsó két félévét összevonom és ezzel extrém módon megszívatom magam, a felszabaduló félévet pedig a legnagyobb szorongásommal* való szembenézésre használnám fel, Rotterdamban volt, június 18-án és éppen az Erasmus-hidat bámultuk a kollégámmal egy pszichoszomatikus konferencia előtti napon.

Hollandia csodálatos volt, sütött a nap, minden zöld volt és üde, bicikliztem Tükörneuronnal Amszterdamban és simán leégtem a tengerparton.

Közvetlenül ezután az univerzum furcsa humorának köszönhetően hónapokig tartó dezorganizáltság következett, minden szétesett körülöttem, de közben meg állhatatosan adtam be a kérvényeket, pályázatokat és valahogy nem volt kérdés, hogy majd minden rendben lesz.

Ugyan három éve számtalan döntésem és aktivitásom szolgálja azt a célt, hogy egyszer idegtudós váljon belőlem, de mégis szerdán fél egykor őszintén megdöbbentem, hogy én most tényleg itt ülök, ezen a megbeszélésen, nemzetközi szinten is iszonyú menő kutatásokban részt vevő emberekkel, és a felismeréssel, hogy az idegi képalkotás nem olyan dolog, amit egy kicsit csinál az ember, aztán félreteszi (mert egyszerűen túl sok energiát kell belefektetni, és tökre nem éri meg félretenni).

Ja, tényleg. Belekerülök helyzetekbe. Hát most ide sikeredett.
Ha minden döntést tudatosan, a lehetőségek és kockázatok mérlegelésével kellett volna meghoznom, akkor most otthon szomorkodnék, tömném az arcomba a csokis mazsolát és simogatnám az ölemben doromboló csuklómat karmoló Lizát, mert erről valójában (tudatosan legalábbis) álmodni sem mertem. 

....

És hogy akkor mi is van most?

Megpályáztam, és csodálatos módon meg is kaptam egy fiatal kutatóknak szóló ösztöndíjat. Eljöttem ide egy szál laptoppal - aminek amúgy külön története van -, és kaptam egy asztalt egy tizenhatfős irodában. (Az intézmények szerkezete és a munkaszervezés külön érdekes, majd arról is írok.) Fél évem van rá, hogy ebből kihozzam a lehető legtöbbet.
A szupervíziómért felelős professzor komolyan veszi a feladatát, heti rendszerességgel konzultálunk, minden személyes, technikai vagy elméleti akadályt igyekszik feltérképezni, elhárítani, és minden lehetséges információ( forrás)t igyekszik a rendelkezésre bocsátani, hogy nekem ne legyen gondom másra, mint a konkért feladatom.

És akkor mit csinálok, mi a feladatom tulajdonképpen?

Fél év alatt megérteni, hogyan működik az MRI (mágneses rezonancia képalkotás). Ez azt jelenti hogy egy nagy mágnesben fekvő vizsgálati személy agyáról készülnek felvételek úgy, hogy radiofrekvenciás stimulusokat adnak le, amivel kimozdítják a bemágneseződött kis protonokat, és ahogy visszatérnek az eredeti (mágnesezett) állapotukba energiát adnak le, ennek a rezgését detektálják, és abból, hogy ez milyen dinamikával történik egy csomó dologra lehet következtetni.

Mivel ez önmagában bonyolult, eleve ennek a megértése eltartott nekem egy ideig, pedig az egyetemen tanítottak valamit róla (bár annak már tizenöt éve, tejóég). De szerencsére van vagy 10 féle technika, amiből nyilván nem kell mindent alaposan ismernem majd, de a koncepciót azért meg kell értenem.
Mivel ezek az adatok rengeteg számból (sok-sok mátrixból) állnak, és bonyolult számításokat kell végezni velük, ezekek pedig elég nagy a számítáigénye, a szoftverek és programok egy része pusztán azért kell, hogy egyáltalán tudjam használni/ megnyitni őket. Azok az emberek, akik az ilyen dolgokhoz értenek, nem kedvelik a Windows operációs rendszert, ezért valamilyen mértékben és formában nekem kell megismerni és használni Linux vagy Unix operációs rendszert. Az ezekkel való barátkozást én eddig eléggé halogattam - bár időről időre felbukkan az életemben kihívásként.
Az első feladat egy Unix gyorstalpaló és egy Linuxot futtató virtual machine beüzemelése volt. 

Ahogy ez megvolt, akkor jöhetnek az olyan szofverek, amikkel mégis valahogy értelmezni, ábrázolni és elemezni lehet az óriási négydimenziós számmátrixokat.
Egy ilyen szoftvereket összefogó platform online kurzusát csinálom (és amihez St. Louisban lenne egy IRL tréning, amire nem megyek). Vannak még más ingyenes szabad forráskódú adatelemző szoftverek, mint pl. az R - amivel a szakdogámat is írtam, és amit nagyon-nagyon sok ember fejleszt és végtelensok csomag elérhető hozzá -, amit tök jól lehet majd használi adatelmzéshez, ha pl. egyéb adatokkal akarunk összefüggéseket nézni (és engem általában az egyéb adatok érdekelnek). Mivel van olyan online kurzus is (coursera), ami kifejezetten ennek az MRI adatok elemzésére vonatkozó részével foglalkozik, ezért ezt is megcsinálom (ez egy négy hetes coursera kurzus, az első másfél hetet már megcsináltam, ez vsz emészthető lesz).
Vagy van egy általános, de sokkal részletesebb és alaposabb online fMRI kurzus (annak is az első heti anyagát végignéztem, de háromszor kellett ismételnem a tesztet, hogy 80%-ra teljesítsem - ami a kurzus teljesítésének követelménye minden héten.) Ez kicsit nagyobb energiabefektetést igényel.

De alapvetően ezek mind egy témához, az adatok előfeldolgozásához és elemzéséhez kellenek: vannak adatok, amiket a nagy vizsgálatokban begyűjtöttek, amivel majd dogozhatok. Ezek először meg kell tisztítani - pl. kiszedni az agyat az egész regisztrátumból, korrigálni, egymáshoz illeszteni a különböző módalitásban regisztrált képeket -, majd kiválasztani azt a területet, vagy területeket összekötő pályákat, amikre különösen kíváncsiak vagyunk stb stb. 

Emellett becsatlakozom a futó kutatásokba és részt vehetek az adagyűjtésben is, vagyis amikor konkrétan csinálják a kísérleti személyek a feladatokat, és közben szkennelik az agyukat. Ehhez el kellett végeznem egy biztonsági tréninget a scanner használatához, ez ma volt. Iszonyú jó volt, egyébként.

Szóval. Mivel totálisan az alapoktól kezdtem mindent, ezért villámtempóban igyekszem megtanulni a szoftvereket, az elméletet és a gyakorlatot is hozzá, miközben nem árt annak az elméleti részterületnek az irodalmával sem megismerkednem, aminek a kérdéseit vizsgáljuk. Ez szerencsére nem áll távol tőlem, sőt és tulajdonképpen össze is fogja azokat a területeket, amik eddig érdekeltek a pszichiátria oldaláról, de erről majd később.
És szerencsére itt heti rendszerességgel van journal club a pszichiátereknek, kutatói megbeszélés a kutatóknak és mindenféle érdekes előadások bárkinek, plusz szeretnék nekem bemutatni a pszichiátriai ellátórendszert is, ezért nem nagyon tartok tőle, hogy unatkozni fogok.


(Közben tanulok hollandul is, a biztonság kedvéért.)


* ti. életben tudok-e maradni egy idegen országban néhány napnál tovább

Baby steps

A mai nap híre, hogy lett biciklim, de erről majd később, amikor már nem árnyékolja be a mentális reprezentációját az átvételi pontig gyalog, majd hazáig biciklin megtett út, amikor fájdalmasan bőrigáztam, az első kanyarban beleestem egy pocsolyába és annyira lefagyott a kezem, hogy megérkezve alig bírtam elővenni a zsebemből a kulcsot.

...

Másfél hétnyi teljes nyitottság és ámulat után tegnap végre elkezdett körvonalazódni, hogy mi is lehet egészen pontosan ennek a fél évnek a kimenetele, azaz végre találkoztam azzal a (nagy vizsgálaton belüli kevésbé nagy vizsgálat egy részét képező kicsi vizsgálaton belül körülhatárolt, konkrétan leírt rész) projekttel*, amibe be tudok kapcsolódni.
Ez újabb lendületet adott - az amúgy általában alapból sem elhanyagolható mértékű - lelkesedésemnek, és nagyon kitartóan küzdök az összes problémával, ami a velem született programozási analfabetizmusomból ered. De! Már nagyon sokat megoldottam, és csak egyszer kértem majdnem segítséget embertől.



* egy ideje minden nap úgy nyitom meg a bloggert, hogy ma mesélek a kutatásról, csak egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez rajtam kívül másnak is érdekes

About languages

Az elmúlt huszonnégy órát az adatelemzéshez szükséges szoftver és a tutorialok beüzemelésével töltöttem. Szóval ez egy nem hollandiaspecifikus, unalmas bejegyzés.

Az ilyesmi általában pánikba szokott kergetni, hisztérikusan verem a fejem a falba és egészen addig nem kérek segítséget, amíg az őrület határáig nem táncolok az öndestruktív folyamatban.
De úgy tűnik sokat fejlődtem mégis az elmúlt években, mert bár viszonylag hosszú időre volt szükségem, de végül egy olyan szintre el tudtam jutni, ahol már tudok haladni a specifikus készségek elsajátításával is.
Az első fontos felismerésem az volt, hogy igen, ez szokott lenni máskor is. Erről eszembe jutott, hogy lehet, hogy másnak is voltak már hasonló nehézségei, és meg is kérdezték már az internetet a problémáról. Ez az esetek igen jelentős részében így van, és meg is oldja a részproblémát. Harmadszor, elhatároztam, hogy nem fogok beleragadni a hülyeségembe (szégyellve a fogyatékosságomat), hanem szépen kérek segítsget, ha sokáig nem mennének a dolgok.

Mindent egybevéve ez egy optimális fókuszált, de explorációra és alternatív megoldásokra nyitott mentális állapotot idézett elő, és így létre tudtam hozni a virtual machine workspacet, tudom kezelni a gyakorló fájlokat, fut rajta az elemzőprogram és remélem végig bírom csinálni mihamarabb az online kurzust.

A probléma forrása, hogy Windowst használok, mint általában a földi halandók. A neuroimaginggel foglalkozókról pedig már többször kiderült, hogy nem teljesen azok.

...

Szintén kevésbé izgalmas téma (ezért ebbe a bejegyzésbe belepréselem), de úgy tűnik az angoltudásom egész jól veszi az akadályokat. [Ezen nagyon sokat aggódtam.]

Most már nagyon úgy tűnik, hogy életben maradok.