Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

als de Waal uit het zicht is stroomt de verbeelding*

Már egy ideje szerettem volna kimozdulni az izolációba ragadt állapotomból, és persze nyilván az segített, hogy elkezdtem kimászni. 

A legújabb felfedezésem, hogy a legtöbb aktivitásomat a humán kapcsolódás lehetősége motiválja (surprise, genius), pl. baromi szívesen iszom hipszter kávét egyedül is egy padon üldögélve, de milliószor könnyebben indulok el, ha valakivel találkozom ott. Vagy nagyon szeretek futni, bárhol, egyedül, de mindez még könnyebb és jobb érzés, ha közben tudom, hogy virtuális kilométereket gyűjthetek vele a Hospice Alapítány vagy a Mental Pride futócsapatának, azaz valamiért, de főleg valakikkel közösen tudom mindezt tenni. 

Szóval rájöttem a megoldásra: fel kell vennem a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akik földrajzilag egy napon belül elérhető távolságban vannak, és kihasználnom a kvantumállapotot (azaz, hogy a durva korlátozások után bárki hajlandó távoli ismerősökkel is találkozni). Az első választás így Nijmegenre esett, mert Zs nemsokára hazautazik. (Egyébként is úgy volt, hogy júliusban részt veszek egy egy hetes nyári egyetemen a Radboud Univerity szervezésében, de azt ugye lefújták, szóval azt a várost mindenképpen meg kellett néznem.) 

Be kell vallanom, hogy olyanokon is izgultam, hogy hol tudok maszkot venni, hogy tudok-e vonaton utazni, átszállni (és hasonló irracionális szorongások), de természetesen mindent tudtam, és nagyon szuper vezetőim voltak. Zs és a pasija egy csomó történetet elmesélt a városról, körbebicikliztünk az egyetemen, belóghattam az állatkísérletes laborba és megnézhettem az egerek agyába ültethető elektródákat, söröztünk egy régi hajó gyomrában és nem is áztunk szét az esőben sem nagyon. 

* amikor a Waal (folyó) nem látató, a képzelet áramlik 

(vagy valami ilyesmi, műfordító sajnos nem vagyok)

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

Two months spent, three more to go

Tegnap bejelentette a miniszterelnök, hogy a legtöbb korlátozás május 20-ig meghosszabításra kerül, szeptemberig nem lehet megtartani (tömeg)rendezvényeket, viszont általános iskoláig bezárólag újra járhatnak majd óvodába, iskolába a gyerekek.
Nyilván itt - és a többi szektorban is - vegyes a fogadtatás, érződik, hogy szépen lassan fogy az emberek türelme, felemésztődnek a mentális és anyagi tartalékok. De nagyon megnyugtató, hogy ezeket is leközlik, mindenről lehet beszélni, továbbra is le vagyok nyűgözve a transzparenciától.

Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen értelmes kommunikációs mód, ami hosszútávon elviselhető. Egyáltalán nem hiányoznak az utalgatások, a bizonytalan/ kétértelmű/ értelmetlen üzenetek miatti paranoid projekciók, a passzív agresszív megnyilvánulások, az érintett háta mögött megtárgyalt problémák, és minden egyéb antikommunikáció, amiben kénytelen voltam szocializálódni.

...

Persze kicsit meg is ijedtem, hogy lassan feléhez közeledik az itteni tartózkodásom, és hogy mindjárt vége lesz, de még sehol sem tartok. Most kezdtem csak el ráérezni a puritán szobám és a szociális ingerekben szegény fizikia környzet előnyeire, végre tudok gondolkodni, végre vannak eszközeim, amivel tudok dolgozni. Mi van, ha nem tudom az időt jól kihasználni?
Ráadásul hiába találkozom nagyon keveset emberekkel (és így nem hallom a holland szöveget állandóan), de mivel másfél hónapja minden nap fél-egy órát tanulom a nyelvet, most kezdek eljutni oda, hogy a belga ismerőseim instagram és facebook posztjait kezdem nagyjából érteni, hogy a közlekedési és reklámtábláknak a vizuális támogatáson túl is van jelentése és elkezdtem értelmes szavakat és mondatokat kihallani a hírekből. De mi van, ha egyáltalán nem lesz lehetőségem megszólalni?

Az idő múlására az is figyelmeztet, hogy szétfutottam a futócipőmet, és hogy egyre jobban frusztrál, hogy a szerény ruhatáram februárra optimailzált, és most már három hét eltelt azóta is, amikor az eredeti tervek szerint először lecseréltem volna az egészet.

Ja, meg közelről követem, ahogy a nílusi lúd fiókák hipersebesen nőnek, elképesztő.

Something is changing me

Fényes délben kimentem inni egy normális lattét (és nincs lelkiismeretfurdalásom).

Két percen keresztül csevegtem a baristalánnyal. 

...

Who am I? Where am I? What's going on? 

Connection lost - connection restored

Apróbb kellemetlenségek kezdenek felszínre bukkanni az első hónap elteltével, mint például, hogy évek óta azt a szuperkényelmes szolgáltatást vettem igénybe, hogy postán küldik ki a havi kontaktlencsémet. Pont úgy alakult, hogy mielőtt elköltöztem volna megérkezett a következő, így egy hónapnyi tartalékkal indultam el, és bár gondolkodtam, hogy mondjam le az egészet és vegyek hat havi adagot, dehát úgy volt, hogy nagyjából havi rendszerességgel vagy én utazom haza, vagy V látogat meg. Hát ez most akkor így nem jött össze.

Nagyobb bajom ne legyen. A szemüveget utálom menő.  

Viszont. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy véletlenül totálisan felkészültem erre a szituációra, és pár héttel megelőztem a teljes magyar magánegszségügyet az online konzultáció és terápia bevezetésével (tudomtudom, rengetegen csinálták rajtam kívül korábban is), és azok a pácienseim is sikeresen átálltak mostanra, akik amúgy soha senkivel nem videocheteltek eddig, és akaratomon kívül megkönnyítettem számukra az alkalmazkodást (legalábbis ebből az aspektusból) a kritikus helyzetben. 

Amúgy is arról szólt, és fog szólni a mostani időszak, hogy virtuális számítógépek virtuális platformjain dolgozzak, eleve egy nemzetközi együttműködésben, ahol az adatgyűjtés alapesetben is potenciálisan több ezer kilométerre történik fizikailag attól a helytől, ahol a feldolgozás és elemzés zajlik, tulajdonképpen csak hab a tortán, hogy most az élet egyéb területeire is ki kell terjeszteni ezt. 

Az elmúlt héten Skype-oltam pár paciensemmel, ill az egyiküknek nincs Skypeja így a fb Messenger videochatjét használtuk. WhatsAppon videocheteltem a főnökömmel, volt egy Skype konferenciahívás az otthoni kutatócsoporttal*, V-vel a Google hangouts appját használjuk, tegnap a pszichoterápiás team szupervíziója ** Zoom platformon történt és az önismereti terápiám Skype-on folytatódik. (FaceTimeom nincs, ugye)

Már ezen a ponton úgy éreztem, hogy wow, mennyi idő kellett volna békeidőben, hogy ez így mind megtörténjen. De ma kiderült, hogy csekket is lehet QR kóddal befizetni SimplePay appal - vagy bankkártyával is, de az előbbi még egyszerűbb -, szóval mi történhet? 

Közben európa szerte egyre többen kezdtek újra blogot írni, így rendkívül szórakoztató módon tájékozódhatunk a helyi járványügyi sajátosságokról és az egyes országok uralkodóinak jófejségéről.  Tiszta jó.  

A szüleimért bevallom, kicsit aggódtam. Az anyukám tanár, de idén lesz hatvannégy éves - és amúgy is az egyik legrugalmatlanabb ember, akit ismerek -, nem gondoltam, hogy simán veszi majd a digitális akadályokat. Erre ma írt egy e-mailt, hogy kiköltöztek a nyaralóba, beszerzett mobilnetet és onnan dolgozik. 

Az elmúlt években próbáltam őket meggyőzni, hogy nem adaptív évekre elegendő lisztet, cukrot, savanyúságot, befőttet, lekvárt, tüzifát, WC-papírt (!), tésztát, olajat, kukoricakonzervet és mindenféle fagyasztott gyümölcsöt és zöldséget felhalmozni (aminek a nagyrészét maguknak termelik, a világtól izolálva), mert minderre ma már nincs szükség. 

Nos, erre az életre ezt a vitát, azt hiszem, elvesztettem.  

* már majdnem azt hittem, hogy kimaradok. 

** már majdnem elfogadtam, hogy kimaradok

(tudom, kicsit overkill volt egy pandémia szintű vírusjárványt küldeni a világra, hogy ne érezzem magam kirekesztve. Sry.) 

Let me explain what that entails

Az elmúlt napokban két dolog foglalkoztat.

Az egyik a holland rendszer szervezettsége és átgondoltsága, ami elképesztő mértékű biztonságérzetet ad. Hétfőn este a miniszterelnök beszélt a tévében a holland nemzethez (legutóbb 1974-ben történt ilyen, az olajválság kapcsán) és elmondta, hogy milyen intézkedéseket tesznek miért. Azokkal a kérdésekkel kezdte a beszédet, ami leggyakrabban felmerül az emebrekben, validálva az aggodalmuk és a bizonytalanságérzet létjogosultságát, reflektált arra, hogy az információ gyors terjedése miatt rengeteg forrásból ékeznek ellentmondó információk, amiben nehéz eligazodni, ő mégis azt javasolja, hogy a szakértők (járávnyügyi szakemberek, virológusok és az intenzív ellátásban jártas orovosok stb.) tudására és tapasztalataira támaszkodjunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szükséges lépések változhatnak az eredmények alakulásával. 

Majd bemutatta a három alapvető járványügyi startégiát, röviden és lényegretörően felsorolva előnyeiket és hátrnyaikat*, hogy ezek közül pontosan miért választják a kontrollált terjedést, és hogy ez mit is jelent a gyakorlatban (nem fogunk kezet, gyakran kezet mosunk, másfél méternél nem megyünk közelebb másokhoz, éttermek és bárok bezárása, nagyobb rendezvények elhalasztása, a szakértői oldalon a helyzet folyamatos követése, megfelelő intézkedések stb.). 

Végül reflektált a már kialakult nehézségekre (munkahelyek, vállalkozások nehéz helyzete, KLM, stb.), és ezt zseniálisan vezette át arra, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi szolidaritást lehet tapasztalni az országban (pl. igen hamar alakultak olyan önkéntes csoportok, az idős elesett emberek ház körüli dolgaiban, bevásárlásban segítő emberek támogatására), megköszönte azoknak a munkáját, akik eddig is rengeteg energiát fektettek bele bele a küzdelembe, azoknak akik csak simán végzik tovább a munkájukat, és arra kéri az embereket, hogy ezt tartsák tiszteletben és továbbra is tegyék lehetővé, hogy ezt folytassák. Végül reményt ad, hogy közös erővel és összefogással bármilyen nehéz is, de minden bizonnyal át fogjuk vészelni ezt az időszakot. 

A reményt és a biztonságérzetet nyilván megerősíti, és hitelt ad a szavainak, hogy teljesen egyértelmű tájékoztatás található mindenhol. A kórház honlapján folyamatábrák, döntési útvonalak alapján egyértelműen lehet tudni, hogy milyen helyzetben, milyen munkakörből ki hova forduljon, milyen típusú segítségre számíthat, beleértve a felépülést követő teendőket. Itt is indoklások és magyarázatok egészítik ki ezeket. Az itteni főnököm egy magas progresszivitási szintű pszichiátrián dolgozik (rendkívül kicsi ágyszámmal), ahol egy hete azon dolgoznak, hogy előkészítsék azt a pillanatot, amikor az ellátás alacsonyabb szintjeire betör a vísus és a nagyobb arányban kell akut pszichiátriai feladatokat is ellátni, akkor ezt képesek legyenek majd megtenni. 

Hát így. Az egyetlen dolog, ami miatt én szorongok, hogy haza kell menni a katasztrofális helyzetbe állampolgári kötelességből. Ez néhány éve nagyjából lelkesített volna és égtem volna a hivatástudattól és segítési vágytól. 

De ma ez már nagyon nincs így. Kicsit csalódtam én is magamban, nehéz mit kezdeni a felismeréssel.

A másik témáról majd legközelebb. 

* röviden a másik két opció: ha engedik a vírus szabad terjedését - ez a ferőzési hullám csúcsát túlterheli a kórházak és egyéb szociális ellátórendszerek kapacitását; complete shutdown - hosszútávon jelentős gazdasági károkat okoz, plusz Hollandia egy nyitott ország, így a vírus terjedése és a lakosság jelentős részének átfertőződése elkerülhetetlen

Withdrawal

Mielőtt bárki megkövezne (vagy indoloatlanul aggódna), V ma hazautazott és otthon két hét önként vállalt home office (ha úgy tetszik karantén) várja, amiről már akkor előre gondoskodott, amikor még nem is volt ekkora a szigor.

Különben itt nem nagyon érintkeztünk emberekkel, elég sokat sétáltunk, viszont - elítélhető módon - üldögéltünk kávézókban is. Az utcákon még lézengtek emberek, minden nap egyre kevesebb, a pályaudvar szinte teljesen néptelen, a mindig tömött biciklitárolók kiürültek.

About languages

Az elmúlt huszonnégy órát az adatelemzéshez szükséges szoftver és a tutorialok beüzemelésével töltöttem. Szóval ez egy nem hollandiaspecifikus, unalmas bejegyzés.

Az ilyesmi általában pánikba szokott kergetni, hisztérikusan verem a fejem a falba és egészen addig nem kérek segítséget, amíg az őrület határáig nem táncolok az öndestruktív folyamatban.
De úgy tűnik sokat fejlődtem mégis az elmúlt években, mert bár viszonylag hosszú időre volt szükségem, de végül egy olyan szintre el tudtam jutni, ahol már tudok haladni a specifikus készségek elsajátításával is.
Az első fontos felismerésem az volt, hogy igen, ez szokott lenni máskor is. Erről eszembe jutott, hogy lehet, hogy másnak is voltak már hasonló nehézségei, és meg is kérdezték már az internetet a problémáról. Ez az esetek igen jelentős részében így van, és meg is oldja a részproblémát. Harmadszor, elhatároztam, hogy nem fogok beleragadni a hülyeségembe (szégyellve a fogyatékosságomat), hanem szépen kérek segítsget, ha sokáig nem mennének a dolgok.

Mindent egybevéve ez egy optimális fókuszált, de explorációra és alternatív megoldásokra nyitott mentális állapotot idézett elő, és így létre tudtam hozni a virtual machine workspacet, tudom kezelni a gyakorló fájlokat, fut rajta az elemzőprogram és remélem végig bírom csinálni mihamarabb az online kurzust.

A probléma forrása, hogy Windowst használok, mint általában a földi halandók. A neuroimaginggel foglalkozókról pedig már többször kiderült, hogy nem teljesen azok.

...

Szintén kevésbé izgalmas téma (ezért ebbe a bejegyzésbe belepréselem), de úgy tűnik az angoltudásom egész jól veszi az akadályokat. [Ezen nagyon sokat aggódtam.]

Most már nagyon úgy tűnik, hogy életben maradok. 

The environment matters

A hét második napjára három fontos esemény jutott, meg a fontos felismerés, miszerint senkit nem érdekel majd, mikor érek be, mikor megyek el, mennyi időt töltök a számítógépem előtt. Ugyankkor ez egy egyedülálló lehetőség nekem most arra, hogy megtanuljam végre, hogy a munkaidő az, amit a munkahelyemen tölötk. (Nincsenek illúzióim, nyilván nem lesz így, de jó lenne kicsit közelíteni ebbe az irányba).

Az első fontos program az volt, hogy nyilvántartásba vettek, kaptam azonsító- és egyben belépőkártyát - amivel használhatom pl. az egyetemi könyvtárat -, felhasználónevet, jelszót a számítógépes rendszerhez, egyetemi e-mail címet és mindehhez természetesen egy csinosan szerkesztett holland és angol nyelvű színes kiadványt, és persze kedves szavakat. 

Röviddel ezután a prof bemutatott az intézetvezetőnek. Itt megtudtam, hogy milyen ütemben csökkent a pszichiátriai kórházi ágyak száma Hollnadiában; hogy nagyjából tíz éve sikerül a járóbetegellátásnak olyan színvonalon működni, hogy a fizikai ágyszám végre ne egy extrém gyorsan forgó, valójában rengeteg fekvőbeteget ellátó financiális kényszermegoldás legyen; hogy szerintük Belgiumban hasonló lehet a helyzet, mint nálunk (haha), mert ott is fekvőbetegellátás centrikus a pszichiátria.
Én persze a közösségi és járóbetegellátás híve vagyok, és nehéz elképzelni ennek bármilyen hártányát, de rögtön adnak is egy példát: hiába van nagyon korszerű ellátás, pl. elérhetőek kísérleti fázisban lévő terápiák is (ketamin, psilocybin, MDMA), de a kutatásokhoz extrém nehéz betegeket szerezni - sokszor kell belga pszichiátriákkal együttműködni. Majd beszélhetek a magyar rendszerről, mert annak ellenére, hogy olyannak tűnik, mint a negyven évvel ezelőtti holland, de a betegek viszont hasonlóak, és így bizonyos szempontból kifejezetten hasznos nekik is megismerni, hogy más rendszerek hogyan birkóznak meg ugyanazokkal a problémákkal. 

(Kicsit nevetnem kellett magamon, hogy nem sokkal kellett több, mint huszonnégy óra, hogy a nagyon specifikus területből, amit szeretnék megtanulni, sikerült a nemzetközi ellátásszervezés kérdéseihez eljutni, de azzal vígasztaltam magam, hogy minden bizonnyal csak az intézetvezető érdeklődéséről van szó, nekem ehhez semmi közöm. Oh wait.) 

Mivel közben ugye lett hozzáférésen elég sok dologhoz, így elkezdtem nézegetni az itteni analízis szoftver platformját és a tutorial videókat, majd találkoztam az ösztöndíjprogram tudományos adminisztrátorával, egy meglehetősen informális délutáni kávézás keretében. Tőle azon kívül, hogy különösebb elvárás nincs irányomba az ösztöndj kimenetelét illetően (egy sajtóképes beszámolót kell majd írnom az egész időszakról, minden egyéb termék csak a saját érdekem), leginkább érdekes információkat tudtam meg. Például, hogy Leidentől néhány kilométerre vannak a híres tulipánmezők, és kb. egy hónap múlva kezdődik a virágzás, vagy hogy szándékosan néz ki úgy a kórház, mint egy művészeti galéria, ugyanis minden holland közintézményt eleve úgy terveznek, és a költségvetés szignifikáns részét arra különítik el, hogy alkalmas legyen a kortárs művészek alkotásainak kiállítására, ezzel biztosítanak (rengeteg) felületet a fiatal művészek motiválására. 

Hát jó.
❤️🇳🇱