Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Incurable anti-epicure

Úgy tűnik nemcsak a mindenkori kezdeteknél, hanem a befejezéseknél is központi problémám, hogy mit egyek. Napok óta azon sakkozom, hogy hogyan tudom elfogyasztani a maradék élelmiszerraktáram* legnagyobb részét anélkül, hogy indokolatlaul sok kalória is jöjjön vele.

(Valószínűleg az segít, ha nem eszem meg az otthonra szánt ajándékokat, mert az mind ötmillió kalóriától kezdődik.)



* vettem egy kiló lisztet, valamikor a karantén derekán, de fél kilót ki fogok dobni csütrötökön. Sejtelmem sincs, hogy tudnak a rendes emberek felhasználni sok kilókat.

It is a direction not a destination

Elkezdtek nehezek lenni a napok.
Ma hajnalban kiköltözött a furcsa lakótársam, akivel szinte alig találkoztam, de az éneklését sokan hallgathatták, miközben skypeoltam velük.

Azt vettem észre, hogy bár gyakolratilag végtelen felfedezni való hely lenne még, de újra és újra azokat az útvonalakat választom, ahol már sokszor jártam. Taln hogy jól megjegyezzem a látványt, az érzést meg az illatokat.

Tavasszal egy csomó ház ablakában plüssmedvéket lehetett látni, akiket azért ültettek oda, hogy a gyerekek, akik nem járhatnak óvodába és iskolába, tudjanak vadászni. Az volt a játék, hogy séta közben medvékre lehet bukkani.
Mostanra nagyjából eltűntek a plüssmedvék, és újra macskák ülnek az ablakokban. A tanév végén idén is kikerültek a zászlórudakra a hátizsákok. Ez azt jelenti, hogy ebben a házban valaki befejezte az iskolát.
Az előkertek először kizöldültek, aztán sorban elvirágoztak a nárciszok, tulipánok, jácintok, levendulabokrok, most épp a hortenzia van soron, a petúniák is tartják még magukat. Az elmút hónapokban két komplett fészekaljnyi ludat láttam pihés csibéből szüleitől megkülönböztethetetlen madárrá felnőni.
Az ablakom alatti parkban építettek egy új játszóteret, elkészült egy autópálya kereszteződés, fejújítottak egy hatalmas felnyitható hidat és a kórházban a pszichiátriai részleget.
Közben a borongós télből csodálatos tavasz, és nagyon világos nyár lett.

Egyszerre érzem azt, hogy a legjobb időszakott láttam, és hogy nem jöhettem volna rosszabbkor. Valószínűleg persze egyik sem igaz, mindenesetre összességében rendkívüli élmény volt. 

A blog egy hét múlva értelmét veszti, nagyon fog és fogtok hiányozni.

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

Bye

üegyeztetés a landladyvel az érkezésről

üútvonaltervezés (Schiphol - albérlet: 36 perc 😎)

üonline check in 

ütaxirendelés 4:00-re

üutolsó takarítás

üutolsó futás

üutolsó budapesti randi (áprilisig)

A tegnapi utolsó rendelésem után gyorsan ebédeltünk még a Manólánnyal* egyeztettünk pár apróságot a lakásról, még feladtam postán a jelenléti ívemet, és mielőtt otthon teljesen belecsavarodtam volna az utolsó simítások miatti aggodalmaskodásba, elmentem futni, hogy picit kisimítsam az idegeimet.
Után villámtempóban kiporszívóztam, hajat mostam és V remek ötletének megfelelően elindultam a belvárosba. A metró felé még összefutottam a főnökömmel, akitől átltalában is számíthatok támogatásra, de az elmúlt néhány hónapban olyan szupportot nyújtot, amit a szüleim egész életemben nem tudtak.

A lezárás utolsó óráiban pedig V volt hihetetlen erővel és érzelmi stabilitással mellettem, a legkritikusabb pillantokban avatkozva közbe állította meg az el-elharapódzó szorongásomat. Közös erővel sikerült még fél köbméternyi, kevésbé fontos holmit kiszedni a poggyászomból, így kezelhető- és gyalog is vonszolható méretűvé zsugorodott.

A reggel, egyeteln kritikus momentumot leszámítva - amikor pár másodpercen belül észrevettem, hogy a kiszakadt szemeteszacskóból meggylekvár szivárog és ragasztja össze a konyha- és egyben előszobapadlót, felejtettem el enni adni a macskának, maradt a zsebemben az a pótkulcs, amit szerettem volna benthagyni és hív a diszpécserszolgálat, hogy informáljon a percek óta várakozó taxiról -, ugyanolyan meghitt volt, mint a karácsony, amikor én hoztam ki V-t a reptérre.

Csak most minden érzés sokkal erősebb, és nagyobb arányban szomorú.

* sorry for this nickname 

The packing process

A vállam és a nyakam most legalább már nem csak a stressz miatt betonkemény és ad ki furcsa surrogó hangokat, ha megpróbálom ellazítani az izmamimat, hanem a néhány napja tartó folyamatos, telepakolt ikeásszatyor-cipeléstől is.

Ma van az utolsó lehetőségem, hogy az itthoni cuccok maradékát is áttranszportáljam, és valahogy minden percben felbukkan még valami, amit el szeretnék vinni/-pakolni/-tünetetni.

Liza közben az össze bőrönd összes potenciális rekeszébe, éppen kinyitott dobozba és szatyorba belemászik, de valahogy mégis érződik rajta az aggodalom. Néha egyszerűen csak beáll az ajtóba és nyávog, ha húzom a cipőmet sündörög és dörgölőzik, iszonyú aranyos.
Nagyon fog hiányozni.

Előkészületek

Két és fél nap van hátra az utazásig.

Úgy tűnik van szállásom, repülőjegyem és indokolatlanul nagy mennyiségű cuccom, amit bele kell zsúfolnom egy feladható- és egy kézipoggyászba.

Hiányozni fog V, a macskám és az összes közeg, ahol egy ideje végre biztonságban érzem magam.

Hosszas vívódás után arra jutottam, hogy amíg a leideni kalandjaim tartanak nyilvánosan itt írom tovább a blogomat, hogy akit érdekel olvashassa.

Remélem izgalmas történetekkel szórakoztathatlak majd benneteket.