Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.

* kezeltetem is

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

Deeper levels of knowledge

Álmomban hollandul beszéltek az emberek, de sajnos nem értettem amit mondanak.
Avagy hogy képes az agyam olyan dolgokat generálni, amiket igazából nem is tud?

Some people feel the rain others just get wet

Hogyan lehet meghitten megünnepelni valaki születésnapját, ha nem tudok ott lenni mellette és személyesen átadni az ajándékom?

Természtesen az univerzum bónusz szórakoztató akadálypályával kedveskedett nekem, fittyet hányva a tényre, hogy ez így önmagában elég nehéz feladat.

Mindenképpen szerettem volna valami kézzel fogható dolgot is, erre a célra a születésnapi képeslap klasszikusát találtam ki brilliáns kreativitással. Mi sem egyszerűbb. Megveszem, megírom, megcímzem, feladom a postán.
Néhány papír-írószer- és ajándékbolttal később rájöttem, hogy talán mégiscsak egyszerűbb lett volna kézzel megrajzolni azt a kártyát, de akkor már ehhez késő volt.
A legkritikusabb pillanatokra tartogatott elszántságommal folytattam a keresést, és végül - a főhős elnyeri méltó jutalmát - megtaláltam a tökéletes darabot.

A pénztáros lány azt állította, hogy nem idevalósi, ezért nem tudja, hogy hol van a posta, de aztán helyi emberekről is ugyanez derült ki. Mármint, hogy nem tudják, hol van a posta. A google szerint rengeteg csomagátvételi-pont, sőt két postkantoor (post office) is van a belvárosban, de a térkép által megjelölt helyeken valójában sima üzletek voltak. Amióta itt vagyok a holland postának rengeteg csomagkézbesítő kisteherautóját láttam már, így nem tudtam beletörődni, hogy nem találom meg a hozzájuk tartozó intézmény fizikai manifesztációját. Végül pontosan egy postásautóból csomagokat pakoló bácsi mentett meg. Eligazított, és elárulta, hogy bár kívülről játékboltnak tűnik ugyan, de a kérdéses üzlet valójában posta is egyben, ott fel tudom adni a levelemet.

Az üzlet pontosan az a típusú hely volt, amiről szívesen olvasok regényekben, vagy nézem sorozatokban pszichopata sorozatgyilkosok civil munkahelyeként*, de igazából félek a geeknek látszó eladóktól, a sejtelmes félhomálytól és a végtelen polcokon tárolt logikai- és társasjátékoktól, és a köztük vezető szűk folyosóktól. A személyzet védelmében felhúzott plexifalak nem segítettek az összbenyomáson. Semmi nem volt ebben a boltban, ami egy postára emlékeztet volna, de addigra már nagyon sokat sétáltam, és nagyon szerettem volna feladni a levelemet. A félelmetesnek kinéző, de amúgy nagyon kedves eladófiútól megtudtam, hogy a hátsó sarokban, az a néhány farönkből összerakott pult a posta, és a mögötte álló nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyonhipszter fiú fogja intézni az ügyemet.

A folyamat közben végig, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és nem tudom hogy történhetett, de a pénteken feladott levelem, ma ott volt abban a postaládában, ahol lennie kellett.

...

Ugyanakkor ebben tegnap még nem lehettem biztos.
Azt tudtam, hogy ha lenne lehetőségünk együtt tölteni ezt a napot, nagyon szívesen üldögélnék egy cukrászdában egy kávé és egy szelet torta mellett, miközben csapkodja az ablakot a nyári eső**, de a holland időjárásjelentés egész hétvégére napos időt ígért, beutazás meg egyelőre mindkét országba problémás, így minderre nem sok esélyünk volt.
Mindenesetre a díszletek*** valahogy különösen fontosnak tűntek, így elhatároztam, hogy Delftben keresek egy kedves kávézót az alkalomra, miközben V-nek Budapesten veszek majd süteményt****.

Az eső a vonatúton kezdett ömleni, valahol Hága környékén, így négy hónap Hollandiában töltött idő után elérkezett az idő az esernyővásárlásra is. Hála a járványnak és a kitartóan hulló esőnek, a Royal Delft fajanszmúzeumot szinte teljesen egyedül sétáltam végig, de közben nem számoltam azzal, hogy pont annyira esik ki a városközpontból, hogy ha icipicit jobban elmerülök a vázafestő néni mozdulatainak csodálásában, akkor nem érek már oda a megbeszélt időpontra semmilyen kávézóba.

Így sétáltuk végig Delft belvárosát, keltünk át kanálisok hídjain, simogattunk macskát, ittunk kávét és hallgattuk nemcsak az eső kopogását, hanem a mennydörgést is együtt.

Persze egészen más lett volna, ha mindez ezerkétszáz kilométerrel kisebb távolságban történik, de biztos vagyok benne, hogy erre a napra nagyon sokáig - igen kellemesen - emlékezni fogok.




* You - igaz, az könyvesbolt, de a hangulata ilyen 
** elnézést azoktól, akikre ezidőtájt fák dőltek a viharban
*** akár a kissé kidolgozatlan festmény impozáns kerete
**** thank for XXI. century and Revolut

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.

* futás közben

Keep on running

Ha elég felelős és tudatos futó lennék, nem indultam volna el a régi futócipőmmel hat hónapra, bár enyhítő körülmény, hogy azt hittem majd hazamegyek és pl. az ultrabalaton után veszek újat. 

Ehelyett az történt, hogy itt ragadtam, a szokásosnál is többet futottam, és valamikor a múlthéten bele kellett törődnöm, hogy szegény korallszínű cipőm (nem igazán a stílusom a rózsaszín, de sajnos tökéletes volt a nyomi lábamra) nem biztonságos többé, teljesen szétfutottam, nincs mit tenni iszonyú sok pénzért kell vennem itt egy újat. 

Nagyjából tudom, hogy milyen cipő kell: eléggé pronál a lábfejem, sarokra érkezem és többnyire kemény talajon, viszonylag hosszú távokat futok, de azért azt gondoltam, hogy ha életem legdrágább futócipőjét tervezem megvenni, akkor akár komolyan is vehetem ezt, és engedem, hogy a szakértők segítsenek. 

Három bolt jöhetett szóba a városban, végül kiválasztottam az egyiket és kedden délután elsétáltam oda. Délután kettő óra múlt valamivel, fél hatig vannak nyitva. De sajnos két eladó van csak és két (kettő) vevő már volt a boltban. Iszonyú kedvesen legalább háromszor elmondták, hogy sajnos nagy elfoglaltak - amint látom -, és ha teljes figyelmet szeretnék, akkor foglaljak időpontot online. (Majd további öt percig kedvesen magyarázták, hogy hogy kell - csak holland nyelvű az oldaluk, de végülis szótár nélkül megoldottam.) 

Így ma nyitásra érkeztem, és valaki gyorsan még vett előttem egy kompressziós zoknit, de utána tényleg háromnegyed órán keresztül csak rám figyelt a bácsi (akinek egy csomó rajtszáma, futóérme és a bostoni maratonról származó futópólója a dekoráció része, így a nevét is megtanultam a végére). 

Valójában az első cipő, amit levett a polcról (a futócipő anamnézisem és futási szokásaim kikérdezését követően) tökéletesen passzolt. De előtte már teljesen ráparáztam, hogy nem fog ez összejönni, mert meghallgattam a lockdown miatti futócipőgyártás leállásának és európai készlethiány kétségbeejtő történetét. 

Még negyedórát eltöltöttünk a járásom és a levideózott és kikockázott futásom analízisével (elég bizarr dolog a saját futómozdulataimat képkockánként látni, szinte láttam a sarok-boka- térd-csípő- tengely vázát, a bezárt szögeket, és a megfelelő alátámasztás helyét), megtudtam egy csomó dolgot más modellek és gyártók szempontjairól és a helytelen cipőválasztás káros következményeiről, kaptam pár tippet, hogy hogyan tudom beilleszteni az intervallum edzéseket a tréningembe, hogy mikor dől majd el, hogy 2020-ban biztosan nem lesz már maraton Amszterdamban, hogy lényegében csak akkor tudom az emelkedős edzéseket is gyakorolni, ha a dűnékhez megyek futni, hogy mi az ideális félmaraton részidő a maraton teljes teljesítési idejéhez képest, hogy hogyan tudom a sarokra érkezést a középpont felé mozdítani (ami a kívánt és optimális talajérintés, minden valamirevaló hosszútávfutó így fut) és hogy miért három-négy napos program egy külföldi futóversenyen elindulni. 

Nem tudom, hogy marketingfogás volt-e - mindenesetre nagyon hitelesen adta elő a bácsi -, hogy az utolsó darabot adja oda (az amúgy nagyon népszerű/ tökéltesen átlagos) méretemből, és hogy most a hozzám hajonló lábú embereknek valamit ki kell találni, mert augusztus-szeptemberig nem érkeznek meg az új modellek és teljesen kifogytak az előző szezonról a készletek. 

Mindent összevetve tökéletesen elégedetten távoztam életem legdrágább, egyébként nem különösebben extra, fekete futócipőjével. 

Addicted

Sajnos a Netflix az arcomba tolta a 13 reasons why negyedik évadát 

! spoiler alert !

és én azok közé tartozom, akik az első éved óta szurkolnak a pszichózis kitörésének, mert ennyi ideig már nem lehet az ember ép ésszel prodromában, és a második epizód végén már tök boldog voltam (tiszta Donnie Darko*), erre meg kell tudnom, hogy disszociatív személyiségzavar, ne vicceljünk már. 

Na mindegy, sajnos én a tinitraumák, öngyilkosság, bullying, bármilyen kirekesztődés és leginkább az elbaszottul menedzselt mentális problémák ábrázolásának függője vagyok, szóval úgyis végignézem. 

* amúgy valaki írhatna könyvet a szívnészek eljátszott szerepein átívelő karakterfejlődéséről, valamint ennek fejlődéspszichológiai és pszichopatológiai vonatkozásairól, és kezdhetné Jake Gyllenhaallal - én elolvasnám    

als de Waal uit het zicht is stroomt de verbeelding*

Már egy ideje szerettem volna kimozdulni az izolációba ragadt állapotomból, és persze nyilván az segített, hogy elkezdtem kimászni. 

A legújabb felfedezésem, hogy a legtöbb aktivitásomat a humán kapcsolódás lehetősége motiválja (surprise, genius), pl. baromi szívesen iszom hipszter kávét egyedül is egy padon üldögélve, de milliószor könnyebben indulok el, ha valakivel találkozom ott. Vagy nagyon szeretek futni, bárhol, egyedül, de mindez még könnyebb és jobb érzés, ha közben tudom, hogy virtuális kilométereket gyűjthetek vele a Hospice Alapítány vagy a Mental Pride futócsapatának, azaz valamiért, de főleg valakikkel közösen tudom mindezt tenni. 

Szóval rájöttem a megoldásra: fel kell vennem a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akik földrajzilag egy napon belül elérhető távolságban vannak, és kihasználnom a kvantumállapotot (azaz, hogy a durva korlátozások után bárki hajlandó távoli ismerősökkel is találkozni). Az első választás így Nijmegenre esett, mert Zs nemsokára hazautazik. (Egyébként is úgy volt, hogy júliusban részt veszek egy egy hetes nyári egyetemen a Radboud Univerity szervezésében, de azt ugye lefújták, szóval azt a várost mindenképpen meg kellett néznem.) 

Be kell vallanom, hogy olyanokon is izgultam, hogy hol tudok maszkot venni, hogy tudok-e vonaton utazni, átszállni (és hasonló irracionális szorongások), de természetesen mindent tudtam, és nagyon szuper vezetőim voltak. Zs és a pasija egy csomó történetet elmesélt a városról, körbebicikliztünk az egyetemen, belóghattam az állatkísérletes laborba és megnézhettem az egerek agyába ültethető elektródákat, söröztünk egy régi hajó gyomrában és nem is áztunk szét az esőben sem nagyon. 

* amikor a Waal (folyó) nem látató, a képzelet áramlik 

(vagy valami ilyesmi, műfordító sajnos nem vagyok)

Time is a whimsical witch

Fél hét helyett 7:56-kor ébredtem valami reguláris rémálomból. Egyetlen porcikám sem kívánta a felkelést. Percekig értetlenül bámultam az ágyam széléről az értelmezhetetlen színes posztiteket a falon, majd kivonszoltam magam a konyhába, hogy legyen esélyem összekaparni magam a 8:45-kor kezdődő journal clubra*. Elkezdtem forralni vizet a kávéhoz és a zabpelyhemhez, és rettenetesen meglepett, hogy hirtelen 8:42 lett.

Ezután furcsa módon újra indokolatlanul lassan kezdett vánszorogni az idő, de szerintem több perc eltelt, mire rájöttem, hogy megállt az óra a konyhafalon.

...

Úgy volt, hogy ma este meglátogatok egy magyar pszichológuslányt NIjmegenben, mert nemsokára hazautazik, de olyan rossz lett az idő, hogy elhalasztottuk vasárnapra. Még délután négykor is vacilláltam, hogy akkor most vegyek-e maszkot és vonatjegyet.
Nemsokkal később kaptam egy zoom-meghívót, hogy holnap délelőtt akkor előadást** tartok - hála istennek, ezek szerint nem egy full idegen háztartásból -, amire semmilyen szinten nem emlékeztem. Már majdnem megírtam a reklamáló levelet, hogy eztmégishogy, de persze megtaláltam az postafiókomban az órarendet, (amiről nyilván azt gondoltam, hogy ebben a félévben rám nem vonatkozik), de a tiltakozó válaszlevelet sajnos nem (mert gondolom nem írtam meg).

 

Azt hiszem, a legbölcsebb, amit ma magamért tehetek, hogy nem nézek több Ubrella Academy epizódot. 

  

 
* ahol amúgy egy nagyon izgi psilocybines (pszichoaktív alkaloid, Psilocybegombákról lehet ismerős) cikket mutatott be valaki, mert itt így is gyógyítják a depressziót (tök izgi amúgy) 

 ** a pszichózis terápiájáról, nyilván

Keep kalm and don't listen to me. [or read just the first part]

Ahogy a holland kutatólánynak meséltem kicsit a magyar helyzetről, őszinte értetlenséggel tette fel a kérdést, hogy dehát miért lenne érdekében bármilyen vezetőnek nem transzparens módon kommunikálni, különösen krízishelyzetben, majd kicsit később számos helyzetet idézett fel és osztott meg, ahol a különböző szupervízorai és felettesei partnernek (és felnőttnek) kezelik és kínálják fel számára a döntés lehetőségét, adják kezébe a felelősséget, ahol aztán könnyen is dönt felelősségtlejesen és felnőtt módon. 

Szeretem hallgatni ezeket a történeteket, mert validálják azt, amit tapasztalok a saját bőrömön is, csak éppen mindig van egy kis kétely, hogy ez csak azért van, mert vendég vagyok, vagy én idealizálom túl, és valójában nincs is ez jelen a mindennapokban. Olyan ez, mint egy hat hónapon át tartó limitált szülői újragondoskodás, ami éppen a felnőtté válás nyomorult időszakának sebeit gyógyítja állhatatosan, ellentmondást nem tűrő módon. 

Végül kiegyeztünk abban, hogy a nyugateurópai tapasztalatok, csereprogramok, közös projektek segítenek, haza lehet ezt vinni, van remény. 

...

Eddig nem volt kedvem elolvasni a bécsi tüdőtranszplantációs cikket, de végülis csak átpörgettem, és csak annyi jutott eszembe, hogy milyen gyönyörűen összeszedte a transzplantáció és a kilökődés patofiziológiájának metaforáját. 

A transzplantációhoz, a szerv megfelelő működéséhez ép befogadó szervezet, ép immunrendszer szükséges, ami képes tolerálni a szupressziót és befogadni egy beteg, rosszul működő, halott szerv helyett egy egészségeset, akkor is, ha az kívülről jön (ha úgy tetszik, idegen). 

[Indokolatlanul drámai hasonlattal élve: Magyarország egy betegségbelátás nélküli, veselégtelen páciens, akinek nem tűnik fel, hogy évek óta művesekelzelésekre hordják, természetesen nem tartja a diétáját, és hiába riasztanák, hogy van donor, mert pont leszarná, vagy esetleg beszólna valami otrombaságot a gyászoló hozzátartozóknak, és amikor már tényleg válságos a helyzet, akkor is inkább kilöki magából azt pici részt, ami megmenthetné az egész nyomorúságos életét.]