The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

Hope has to be sustained

Ezen a héten nagyon sok kapcsolatom volt a saját pácienseimmel (azokat is meg kellett keresni, akiknek áprilisban írtam volna fel receptet, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani így, hogy nem tudok hazamenni) és több maratoni online szupervízió is volt, plusz beszéltem mindenféle pszichiáterekkel is.

A személyes megfigyelésem ugye az volt, hogy a pszichiátriai betegek jobban vannak. Az én egyszerű hipotézisem az volt, hogy azzal, hogy a környezet hirtelen olyanná változott, mint amilyen az ő világuk, a szenvedés egy szignifikáns forrásától szabadultak meg.
Most ez nem abnormális, ezért nem szégyellnivaló, nem jelenti azt, hogy beteg vagyok, kívülálló, más, furcsa, bolond.
Ez tulajdonképpen egy meta-szorongás. Nem csak az okoz disstresszt, ami az eredeti panasz, hanem ahogy a környezet reagál rá. És ez most hirtelen, drasztikusan megváltozott.

Egy nagyon klassz videoban egy kleiniánus pszichoanalitikus (Don Carveth professzor) beszél erről a jelenségről, nagyon izgalmas dolgokat mond. Megpróbálom összefoglalni a lényeget.

A világban észlelhető attitűd egy regresszív állapotként értelmezhető, mégpedig egészen a paranoid-szkizoid pozícióig (Melanie Klein elméletében kb. a személyiségfejlődés első fél éve), ahol az üldöztetéses szorongás állapotát éljük meg globálisan.

Az általános paranoid, gyanakvó attitűd a paranoid betegekre pozitív hatással van, hiszen normális - vagy legalábbis nagyon gyakori -, hasonló módon gondolkodni. A hisztériás (itt kb. a szomatizáció értelemben) betegekre pozitív hatással van, mert nagyon sokan észlelnek magukon testi tüneteket, sokak figyelnik a testi reakcióikat, nagyítják fel azokat és várják állandó készenlétben valami súlyos kórkép (itt COVID-19) felbukkanását. A kényszeres betegek jobban vannak, mert a készmosás kifejezetten ajánlott viselkedés, a tisztaság, fertőtlenítés pusztán ésszerű elővigyázatosság. A szkizoid személyek, szociális szorongók számára mindig is nehéz volt közsségbe menni, most végre nemcsak nem piszkálják őket, hanem másokat is arra kérnek, hogy kövessék a példájukat. A depressziósok végre nem javíthatatlan pesszimisták, hanem a valóságuk realitássá vált, ami paradox módon aktivizálja őket. *

Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a paranoia mégiscsak egy kétoldalú dolog, nagy a veszélye a hasításnak. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a veszélyt túl nagynak látjuk, de abba is, hogy bagatellizáljuk. Nem könnyű megtalálni azt a keskeny határt, ami kellő mennyiségű információn (a valóságon) alapul, felelősségteljes és kürültekintő, de nem túlzó. 

Innentől kezdve a még mélyebb spekuláció és elrugaszkodott értelmezés következik, mindenesetre érdekes elméletek.
Valahonnan felbukkan a nem tudatos bűntudat kérdése, amit a klímaváltozáshoz lehet kapcsolni.
Az első környezetünk az anyaméh, ami az anyatermészet anaógiája. Érezhetünk bűntudatot amiatt, hogy az elmúlt évtizedekben az emberiség durván kihasználta, bántotta, és jelentős károkat okozott a természetnek. Érezhetünk emiatt bűntudatot, és félhetünk, hogy viselkedésünkkel teljesen elpusztítjuk vagy attól, hogy valamiféle büntetésként a természet elpusztít bennünket.
Ez a hatalomról, a dolgok uralása feletti kontrollról, saját szerepünkről is szó. A kihívás az, hogy általában a fenyegető szörnyeket hatalmas állatoknak/sárkányoknak képzeljük el, de most a veszéy forrás láthatatlan, egy végtelenül bizarr forma. Ilyen esetben még nehezebben megfogható, hogy kinek a kezében van az irányítás.

Engem már korábban is foglalkoztatott, hogy milyen érdekes, hogy különböző helyeken különböző árucikkekből keletkezett gyorsan hiány, ő a WC papír felhalmozást említi, ami az anális fixációra utal. Arról szól, hogy a kontroll képessége megkérdőjeleződik. Én uralom az eseményeket, vagy ki vagyok szolgáltatva az autoritásnak, vagy valami bizonytalan környezeti hatás által reprezentált felső hatalomnak. Az anális fixáció további elemei lehetnek az általános (a székletürítésen kívüli témakörökbe tartozó tárgyak) felhalmozás, gyűjtögetés is.

Végül kicsit reflektál a paranoid-szkizoid pozícióra, de tovább követi a személyiségfejlődés lépcsőit és most már a depresszív (jelen esetben érett) pozícióval hasonlítja össze, mégpedig az idő észlelésének terkintetében.
Paranoid-szkizoid pozícióban az idő megfoghatatlan, örökkévaló, olyan, mintha örökre ebben a pillanatban ragadnánk, nincs idői perspektíva, a jövő elképzelhetetlen. Ez borzasztó szorongást keltő. Ezzel szemben depresszív pozícióban az időt lineárisan észleljük, ami a múltból a jelenen keresztül a jövőbe tart. Márpedig ha el tudjuk képzelni a jövőt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy mi lesz majd akkor, amikor az egésznek vége, mire lesz majd szükség az újjáépítéshez, ami pedig a remény legfőbb forrása.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy a reményt fenntartjuk.




* szerintem ezt megjegyezhetnénk a jövőre nézve, hogy mennyivel könnyebb a mentális betegséggel élőknek, ha empatizálunk velük, megértjük őket és inkább a félelmeik forrását segítünk megtalálni és legyőzni.

Are you kidding? This is my comfort zone!

Az elmúlt napokban főleg azon moralizáltam magamban, hogy nem kéne-e azt éreznem, hogy haza kell rohannom segíteni, még akkor is ha valójában nem tudnék direkt sokat tenni a fertőzöttek ellátásában, dehát mégis.

Isolde dilemmája tökéletesen leírja, amit érzek, viszont nekem nincs gyerekem - és már unom állandóan azzal kezdeni az érvelésemet a terapeutámnak, vagy saját magamnak (lehet, hogy ez a kettő nem is két külön dolog), hogy persze, ha lenne gyerekem, az egészen más lenne.

Szóval megfoglamaztam magamnak, hogy az én gyerekem az a nagyobb ívű tudományos tevékenység, amit épp most igyekszem megalapozni, kapcsolatokat erősíteni, ami hosszabb távon a magyarországi tudományos életnek mindenképpen hasznára válik, szerintem tényleg igazán lényeges területtel foglalkozom, ami annyira kevés lépéssel köthető konkrét gyakorlati hasznohoz, amennyire az alapkutatásban egyáltalán lehetséges.

Viszont mivel addig nem tudok ép elmével erre koncentrálni, amíg valahogy nem segítek (nem tehetek róla, kigyomlálhatatlan, mélyen gyökerező sémám), ki kellett találnom valamit. Vagyis nem kellett kitalálnom, mert mások kitalálták: szerveznek önkéntes pszichológiai támogatást krízis esetére, értelemszerűen online vagy telefonon.

Mivel ez a terület - pontosan tudom magamról - nagyon könnyen beránt, most nagyon kell vigyáznom, hogy ne áldozzam be a bal kisujjam helyett az egész jobb karomat, mindenesetre néhány órát vállaltam.

Ha már ilyen terápiás területre keveredtem, az a tapasztalatom, hogy a legtöbb páciensem, tök jól viseli a helyzetet. A leggyakrabban hallott mondat az elmúlt hetekből:
"Sajnálom az embereket, hogy most át kell élniük azt, amit én egész életemben minden nap éreztem, de egyébként jól vagyok."

Let me explain what that entails

Az elmúlt napokban két dolog foglalkoztat.

Az egyik a holland rendszer szervezettsége és átgondoltsága, ami elképesztő mértékű biztonságérzetet ad. Hétfőn este a miniszterelnök beszélt a tévében a holland nemzethez (legutóbb 1974-ben történt ilyen, az olajválság kapcsán) és elmondta, hogy milyen intézkedéseket tesznek miért. Azokkal a kérdésekkel kezdte a beszédet, ami leggyakrabban felmerül az emebrekben, validálva az aggodalmuk és a bizonytalanságérzet létjogosultságát, reflektált arra, hogy az információ gyors terjedése miatt rengeteg forrásból ékeznek ellentmondó információk, amiben nehéz eligazodni, ő mégis azt javasolja, hogy a szakértők (járávnyügyi szakemberek, virológusok és az intenzív ellátásban jártas orovosok stb.) tudására és tapasztalataira támaszkodjunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szükséges lépések változhatnak az eredmények alakulásával. 

Majd bemutatta a három alapvető járványügyi startégiát, röviden és lényegretörően felsorolva előnyeiket és hátrnyaikat*, hogy ezek közül pontosan miért választják a kontrollált terjedést, és hogy ez mit is jelent a gyakorlatban (nem fogunk kezet, gyakran kezet mosunk, másfél méternél nem megyünk közelebb másokhoz, éttermek és bárok bezárása, nagyobb rendezvények elhalasztása, a szakértői oldalon a helyzet folyamatos követése, megfelelő intézkedések stb.). 

Végül reflektált a már kialakult nehézségekre (munkahelyek, vállalkozások nehéz helyzete, KLM, stb.), és ezt zseniálisan vezette át arra, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi szolidaritást lehet tapasztalni az országban (pl. igen hamar alakultak olyan önkéntes csoportok, az idős elesett emberek ház körüli dolgaiban, bevásárlásban segítő emberek támogatására), megköszönte azoknak a munkáját, akik eddig is rengeteg energiát fektettek bele bele a küzdelembe, azoknak akik csak simán végzik tovább a munkájukat, és arra kéri az embereket, hogy ezt tartsák tiszteletben és továbbra is tegyék lehetővé, hogy ezt folytassák. Végül reményt ad, hogy közös erővel és összefogással bármilyen nehéz is, de minden bizonnyal át fogjuk vészelni ezt az időszakot. 

A reményt és a biztonságérzetet nyilván megerősíti, és hitelt ad a szavainak, hogy teljesen egyértelmű tájékoztatás található mindenhol. A kórház honlapján folyamatábrák, döntési útvonalak alapján egyértelműen lehet tudni, hogy milyen helyzetben, milyen munkakörből ki hova forduljon, milyen típusú segítségre számíthat, beleértve a felépülést követő teendőket. Itt is indoklások és magyarázatok egészítik ki ezeket. Az itteni főnököm egy magas progresszivitási szintű pszichiátrián dolgozik (rendkívül kicsi ágyszámmal), ahol egy hete azon dolgoznak, hogy előkészítsék azt a pillanatot, amikor az ellátás alacsonyabb szintjeire betör a vísus és a nagyobb arányban kell akut pszichiátriai feladatokat is ellátni, akkor ezt képesek legyenek majd megtenni. 

Hát így. Az egyetlen dolog, ami miatt én szorongok, hogy haza kell menni a katasztrofális helyzetbe állampolgári kötelességből. Ez néhány éve nagyjából lelkesített volna és égtem volna a hivatástudattól és segítési vágytól. 

De ma ez már nagyon nincs így. Kicsit csalódtam én is magamban, nehéz mit kezdeni a felismeréssel.

A másik témáról majd legközelebb. 

* röviden a másik két opció: ha engedik a vírus szabad terjedését - ez a ferőzési hullám csúcsát túlterheli a kórházak és egyéb szociális ellátórendszerek kapacitását; complete shutdown - hosszútávon jelentős gazdasági károkat okoz, plusz Hollandia egy nyitott ország, így a vírus terjedése és a lakosság jelentős részének átfertőződése elkerülhetetlen

(Too) long story

Még valamikor az ősszel - az egzisztenciális krízisem közepén - mondtam talán az oxfordi fiúnak, hogy az én életem valahogy úgy alakítja magát, hogy egyszerűen csak belekerülök helyezetekbe. Néha meglehetősen intuitívan és impulzívan hozok döntéseket. Visszanézve aztán ezek jelentős, és többnyire pozitív fordulatoknak bizonyulnak.

Teljes életútelemzést most nem végeznék - arra egy másik blogot tartok fenn -, mindenesetre az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy a mesterképzés utolsó két félévét összevonom és ezzel extrém módon megszívatom magam, a felszabaduló félévet pedig a legnagyobb szorongásommal* való szembenézésre használnám fel, Rotterdamban volt, június 18-án és éppen az Erasmus-hidat bámultuk a kollégámmal egy pszichoszomatikus konferencia előtti napon.

Hollandia csodálatos volt, sütött a nap, minden zöld volt és üde, bicikliztem Tükörneuronnal Amszterdamban és simán leégtem a tengerparton.

Közvetlenül ezután az univerzum furcsa humorának köszönhetően hónapokig tartó dezorganizáltság következett, minden szétesett körülöttem, de közben meg állhatatosan adtam be a kérvényeket, pályázatokat és valahogy nem volt kérdés, hogy majd minden rendben lesz.

Ugyan három éve számtalan döntésem és aktivitásom szolgálja azt a célt, hogy egyszer idegtudós váljon belőlem, de mégis szerdán fél egykor őszintén megdöbbentem, hogy én most tényleg itt ülök, ezen a megbeszélésen, nemzetközi szinten is iszonyú menő kutatásokban részt vevő emberekkel, és a felismeréssel, hogy az idegi képalkotás nem olyan dolog, amit egy kicsit csinál az ember, aztán félreteszi (mert egyszerűen túl sok energiát kell belefektetni, és tökre nem éri meg félretenni).

Ja, tényleg. Belekerülök helyzetekbe. Hát most ide sikeredett.
Ha minden döntést tudatosan, a lehetőségek és kockázatok mérlegelésével kellett volna meghoznom, akkor most otthon szomorkodnék, tömném az arcomba a csokis mazsolát és simogatnám az ölemben doromboló csuklómat karmoló Lizát, mert erről valójában (tudatosan legalábbis) álmodni sem mertem. 

....

És hogy akkor mi is van most?

Megpályáztam, és csodálatos módon meg is kaptam egy fiatal kutatóknak szóló ösztöndíjat. Eljöttem ide egy szál laptoppal - aminek amúgy külön története van -, és kaptam egy asztalt egy tizenhatfős irodában. (Az intézmények szerkezete és a munkaszervezés külön érdekes, majd arról is írok.) Fél évem van rá, hogy ebből kihozzam a lehető legtöbbet.
A szupervíziómért felelős professzor komolyan veszi a feladatát, heti rendszerességgel konzultálunk, minden személyes, technikai vagy elméleti akadályt igyekszik feltérképezni, elhárítani, és minden lehetséges információ( forrás)t igyekszik a rendelkezésre bocsátani, hogy nekem ne legyen gondom másra, mint a konkért feladatom.

És akkor mit csinálok, mi a feladatom tulajdonképpen?

Fél év alatt megérteni, hogyan működik az MRI (mágneses rezonancia képalkotás). Ez azt jelenti hogy egy nagy mágnesben fekvő vizsgálati személy agyáról készülnek felvételek úgy, hogy radiofrekvenciás stimulusokat adnak le, amivel kimozdítják a bemágneseződött kis protonokat, és ahogy visszatérnek az eredeti (mágnesezett) állapotukba energiát adnak le, ennek a rezgését detektálják, és abból, hogy ez milyen dinamikával történik egy csomó dologra lehet következtetni.

Mivel ez önmagában bonyolult, eleve ennek a megértése eltartott nekem egy ideig, pedig az egyetemen tanítottak valamit róla (bár annak már tizenöt éve, tejóég). De szerencsére van vagy 10 féle technika, amiből nyilván nem kell mindent alaposan ismernem majd, de a koncepciót azért meg kell értenem.
Mivel ezek az adatok rengeteg számból (sok-sok mátrixból) állnak, és bonyolult számításokat kell végezni velük, ezekek pedig elég nagy a számítáigénye, a szoftverek és programok egy része pusztán azért kell, hogy egyáltalán tudjam használni/ megnyitni őket. Azok az emberek, akik az ilyen dolgokhoz értenek, nem kedvelik a Windows operációs rendszert, ezért valamilyen mértékben és formában nekem kell megismerni és használni Linux vagy Unix operációs rendszert. Az ezekkel való barátkozást én eddig eléggé halogattam - bár időről időre felbukkan az életemben kihívásként.
Az első feladat egy Unix gyorstalpaló és egy Linuxot futtató virtual machine beüzemelése volt. 

Ahogy ez megvolt, akkor jöhetnek az olyan szofverek, amikkel mégis valahogy értelmezni, ábrázolni és elemezni lehet az óriási négydimenziós számmátrixokat.
Egy ilyen szoftvereket összefogó platform online kurzusát csinálom (és amihez St. Louisban lenne egy IRL tréning, amire nem megyek). Vannak még más ingyenes szabad forráskódú adatelemző szoftverek, mint pl. az R - amivel a szakdogámat is írtam, és amit nagyon-nagyon sok ember fejleszt és végtelensok csomag elérhető hozzá -, amit tök jól lehet majd használi adatelmzéshez, ha pl. egyéb adatokkal akarunk összefüggéseket nézni (és engem általában az egyéb adatok érdekelnek). Mivel van olyan online kurzus is (coursera), ami kifejezetten ennek az MRI adatok elemzésére vonatkozó részével foglalkozik, ezért ezt is megcsinálom (ez egy négy hetes coursera kurzus, az első másfél hetet már megcsináltam, ez vsz emészthető lesz).
Vagy van egy általános, de sokkal részletesebb és alaposabb online fMRI kurzus (annak is az első heti anyagát végignéztem, de háromszor kellett ismételnem a tesztet, hogy 80%-ra teljesítsem - ami a kurzus teljesítésének követelménye minden héten.) Ez kicsit nagyobb energiabefektetést igényel.

De alapvetően ezek mind egy témához, az adatok előfeldolgozásához és elemzéséhez kellenek: vannak adatok, amiket a nagy vizsgálatokban begyűjtöttek, amivel majd dogozhatok. Ezek először meg kell tisztítani - pl. kiszedni az agyat az egész regisztrátumból, korrigálni, egymáshoz illeszteni a különböző módalitásban regisztrált képeket -, majd kiválasztani azt a területet, vagy területeket összekötő pályákat, amikre különösen kíváncsiak vagyunk stb stb. 

Emellett becsatlakozom a futó kutatásokba és részt vehetek az adagyűjtésben is, vagyis amikor konkrétan csinálják a kísérleti személyek a feladatokat, és közben szkennelik az agyukat. Ehhez el kellett végeznem egy biztonsági tréninget a scanner használatához, ez ma volt. Iszonyú jó volt, egyébként.

Szóval. Mivel totálisan az alapoktól kezdtem mindent, ezért villámtempóban igyekszem megtanulni a szoftvereket, az elméletet és a gyakorlatot is hozzá, miközben nem árt annak az elméleti részterületnek az irodalmával sem megismerkednem, aminek a kérdéseit vizsgáljuk. Ez szerencsére nem áll távol tőlem, sőt és tulajdonképpen össze is fogja azokat a területeket, amik eddig érdekeltek a pszichiátria oldaláról, de erről majd később.
És szerencsére itt heti rendszerességgel van journal club a pszichiátereknek, kutatói megbeszélés a kutatóknak és mindenféle érdekes előadások bárkinek, plusz szeretnék nekem bemutatni a pszichiátriai ellátórendszert is, ezért nem nagyon tartok tőle, hogy unatkozni fogok.


(Közben tanulok hollandul is, a biztonság kedvéért.)


* ti. életben tudok-e maradni egy idegen országban néhány napnál tovább

The environment matters

A hét második napjára három fontos esemény jutott, meg a fontos felismerés, miszerint senkit nem érdekel majd, mikor érek be, mikor megyek el, mennyi időt töltök a számítógépem előtt. Ugyankkor ez egy egyedülálló lehetőség nekem most arra, hogy megtanuljam végre, hogy a munkaidő az, amit a munkahelyemen tölötk. (Nincsenek illúzióim, nyilván nem lesz így, de jó lenne kicsit közelíteni ebbe az irányba).

Az első fontos program az volt, hogy nyilvántartásba vettek, kaptam azonsító- és egyben belépőkártyát - amivel használhatom pl. az egyetemi könyvtárat -, felhasználónevet, jelszót a számítógépes rendszerhez, egyetemi e-mail címet és mindehhez természetesen egy csinosan szerkesztett holland és angol nyelvű színes kiadványt, és persze kedves szavakat. 

Röviddel ezután a prof bemutatott az intézetvezetőnek. Itt megtudtam, hogy milyen ütemben csökkent a pszichiátriai kórházi ágyak száma Hollnadiában; hogy nagyjából tíz éve sikerül a járóbetegellátásnak olyan színvonalon működni, hogy a fizikai ágyszám végre ne egy extrém gyorsan forgó, valójában rengeteg fekvőbeteget ellátó financiális kényszermegoldás legyen; hogy szerintük Belgiumban hasonló lehet a helyzet, mint nálunk (haha), mert ott is fekvőbetegellátás centrikus a pszichiátria.
Én persze a közösségi és járóbetegellátás híve vagyok, és nehéz elképzelni ennek bármilyen hártányát, de rögtön adnak is egy példát: hiába van nagyon korszerű ellátás, pl. elérhetőek kísérleti fázisban lévő terápiák is (ketamin, psilocybin, MDMA), de a kutatásokhoz extrém nehéz betegeket szerezni - sokszor kell belga pszichiátriákkal együttműködni. Majd beszélhetek a magyar rendszerről, mert annak ellenére, hogy olyannak tűnik, mint a negyven évvel ezelőtti holland, de a betegek viszont hasonlóak, és így bizonyos szempontból kifejezetten hasznos nekik is megismerni, hogy más rendszerek hogyan birkóznak meg ugyanazokkal a problémákkal. 

(Kicsit nevetnem kellett magamon, hogy nem sokkal kellett több, mint huszonnégy óra, hogy a nagyon specifikus területből, amit szeretnék megtanulni, sikerült a nemzetközi ellátásszervezés kérdéseihez eljutni, de azzal vígasztaltam magam, hogy minden bizonnyal csak az intézetvezető érdeklődéséről van szó, nekem ehhez semmi közöm. Oh wait.) 

Mivel közben ugye lett hozzáférésen elég sok dologhoz, így elkezdtem nézegetni az itteni analízis szoftver platformját és a tutorial videókat, majd találkoztam az ösztöndíjprogram tudományos adminisztrátorával, egy meglehetősen informális délutáni kávézás keretében. Tőle azon kívül, hogy különösebb elvárás nincs irányomba az ösztöndj kimenetelét illetően (egy sajtóképes beszámolót kell majd írnom az egész időszakról, minden egyéb termék csak a saját érdekem), leginkább érdekes információkat tudtam meg. Például, hogy Leidentől néhány kilométerre vannak a híres tulipánmezők, és kb. egy hónap múlva kezdődik a virágzás, vagy hogy szándékosan néz ki úgy a kórház, mint egy művészeti galéria, ugyanis minden holland közintézményt eleve úgy terveznek, és a költségvetés szignifikáns részét arra különítik el, hogy alkalmas legyen a kortárs művészek alkotásainak kiállítására, ezzel biztosítanak (rengeteg) felületet a fiatal művészek motiválására. 

Hát jó.
❤️🇳🇱

First day at school

Ellentétben az otthoni bürokrácia* akadékoskodásaival és végtelenül túlbonyolított, cserébe elviselhetetlenül lassú működésével, az itteni oldalon minden elég simán megy.

A program leideni összekötője még karácsony előtt elküldte az itteni regisztrációval kapcsolatos teendőket, szépen kértem is időpontot még akkor. Ma reggel el is mentem (kicsit aggódtam, hogy a szerződésem még mindig nincs aláírva - hiszen két hónap alatt iszonyú nehéz lehetett egy négy oldalas dokumentumot összeállítani és három emberrel aláíratni szegény néniknek hiszen közben az utazásomat és a szállásomat is kellett intézni, ja nem), de valójában csak azon akadtak fel három másodpercre, hogy nem vittem a landlady útlevelének másolatát (de aztán kikeresték a rendszerből, és rendben volt), meg hogy milyen fura, hogy a doktor előtag szerepel az útlevelemben (Hollandiában ilyen nincs, hiszen az nem az ember neve**).
Viszont a számítógépes rendszer által fél órás időtartamúra becsült és egészen pontosan 28 percig tartó procedúrában öt ember együttműködésére volt szükség.
Az iroda egy visszafogott és stílusos turistainformációs központnak álcázott szuvenírbolton belül található, így első körben szükséges a pult mögött és jelentős leideni történeti pillanatokat illusztráló fametszetek előtt álló néni, aki elmondja hogy jó helyen vagyok, még van két perc kilencig, addig nézzek körül vagy foglaljak helyet. A következő percben megpróbálom felmérni a terepet, hogy lehet-e itt számomra hasznos dolgokat (pl. térkép) szerezni, de egy percet sem tölthetek elmélyülten, mert máris felbukkan egy önkéntes néni, aki minden kérdésemre szívesen válaszolna Leidennel, Hollandiával és úgy általában az ittartózkodással kapcsolatban. Viszont hirtelen kilenc óra lesz, és bekísér inkább az irodába, ahol egy negyvenes élénkzöld köttött pulcsit viselő (szláv, vagy legalábbis keleteurópai származásúnak tűnő nő kéri el az irataimat. És egy feketebőrű szemüveges, jazzénekesekre emlékeztető fickó ellenőrzi az érvényességüket. A férfi egy szót sem szól hozzám, szereintem rám sem nézett egyetlen egyszer sem, egymás között hollandul beszélnek. A nő próbálja kitölteni a szüneteket és szent Kingáról, a pszichiátriai betegekről és Boedapest holland írásmódjáról és a g betű fuldokláshoz hasonló kiejtéséről cseveg. Elkészülnek a papírok, az eljárás díját kint tudom a pénztárnál befizetni***, amit egy ötödik nő intéz, mert egy másik számítógénél kell. Az önkéntes néni közben összekészítette a kis csomagomat (két térkép is van benne), mindenféle hasznos és kevésbé hasznos információval, és még pár praktikus tudnivalót eldarál.

Van még egy kis időm, mielőtt bemennék az első konzultációra a profhoz, valamelyik csatorna melletti csupaüveg-csupafa kávézóban iszom egy flat whiteot, majd a megbeszélt időpont előtt három perccel megérkezem a professzorhoz. Az iroda előtti folyosón elkap a fogadásommal megbízott PhD hallgató lány és próbál megismerkedni velem, de a professzor is pontosan érkezik, így csak annyit tud meg, hogy csürtötökön érkeztem és hűvös, szeles az idő.

Az intézet tulajdonképpen a pszichiátriai részlegen belüli specifikus kutatócsoport, virtuálisan kapcsolódik a mindenféle magasabb kutatszervezetekhez. Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy gigantikus, hipermodern kórházba járok majd be minden nap, pl. el kell menni a PET-CT mellett, fehér ruhás fonendoszkópos orvosok járkálnak mindenütt, de közben az ötödik emelet belső teraszáról az orvostanhallgatók könyvtárára, meg a meglehetősen kényelmes és barátságos étteremre és csodálatos belső terekre lehet rálátni.

Itt is mindenki szuperkedves, a professzor elég komolyan veszi feladatát, hetente fogunk találkozni, hogy nyomonkövesse az előrehaladásomat, kapok egy íróasztalt a phd hallgatók irodájában, az egyik lány eljön velem ebédet venni, kiderítem hol tudok a kártyámmal fizetni. Minden csodálatos.

Holnap lesznek jelszavaim, belépőkártyám és intranet hozzáférésem****, és onnantól aztán tényleg semmi nem akadályozhat meg hogy szívjam magamba a tudást.

Egyetlen dolog zavar.
Basszus, minden modernség ellenére a pszichiátrián pszichiátria szag van.

  


* elnézést minden érintettől, a torzított túláltalánosított megjegyzés csupán arra a pici szeletre vonatkozik, amivel én találkoztam
** annyira tudom érteni ezt a gondolkodást, csak azért voltam kénytelen beíratni a személyimbe, mert az orvosi működési engedélyhez kötelező volt, de azóta is csak a bonyodalmakat okozza
*** csak kártyával lehet, és amúgy a kártyám az esetek el nem hanyagolható részében nem működik
**** ezeket mind hiperkedves adminisztrátorok facilitálják, és valami anomálisa lehet, mert ugyan tényleg mindent előre leleveleztem, de a professzor teljesen le van döbbenve, hogy ebben az amúgy általában hetekig tartó procedúrában már itt tartok.