Saying goodbye, S02E762534

Ma voltam a helyi okmányiradának vagy kormányablaknak megfelelő intézmnényben, kérelmezni a deregisztrációmat, ami miatt izgultam kicsit, szokás szerint. Az univerzum úgy gondolhatta, hogy még mindig szükségem lehet némi limitált szülői újragondoskodásra, mert minden egyes ember, akivel találkoztam, szuperkedves és megnyugtató volt, mindenről teljeskörűen tájékoztattak és még a várakozás is egy élmény volt. Negyedórával előbb érkeztem, -  nem voltam biztos benne, hogy gyorsan megtalálom az új helyet, mert az 1596-ban épült városházát éppen felújítják -, de már ezalatt kétszer megkérdezték, hogy nem volt-e már a sorszámom, mert gyanúsan hosszan vártam az amúgy előre foglalt fix időpontomra.

Jó, most egy plexifal is elválaszt minden dolgozót az ügyfelektől, de a növények!!!

 


Ráadásul ma eladtam a biciklimet is, egy nagyon kedves magyar párnak, akik a kutyájukat szeretnék a kis elülső kosártartón utaztatni, és nem akartak egy centet sem alkudni (ellentétben egy csomó furcsa alakkal, aki olyan remek ajánlatokkal keresett meg, hogy a meghirdetett összeg negyven százalékáért azonnal hajlandó elvinni). 

:):

Ezek már ilyen végleges dolgok.

....

Közben otthon a macskák ismerkednek egymás szagával. 

Explore vs. exploit dilemma

Két és fél hét van hátra, megvan az időpontom a helyi okmányirodába a kijelentkezéshez, a hétvégén meghirdetem a biciklimet is, elkezdtem gondolkodni és tervezgetni, hogy mi lesz majd otthon, a landlady megtalálta már az utódomat a szobámba, a tutorom a visszatekintésről és a további távoli együttműködés terveiről beszél, félig megírtam a beszámolót az ösztöndíj időszakáról és egyelőre még nem törölték a gépemet sem.

Közben nemcsak a pszichoterápiás csoport, hanem az arra reflektáló intervíziós csoport is megtartotta a záró ülését, az önismereti terápiámban is hosszú szünet következik.

Nekem meg szokás szerint sikerült az utolsó előtti pillanatban megérkeznem. Úgy érzem éppen mostanra szoktam meg annyire a környezetet, hogy el tudjam kezdeni igazán felfedezni, az egyik PhD-s lány jól szórakozik, de kitartóna válaszol hollandul a holland szerű mondatkezdeményeimre, elkezdtek emberek megjelenni az irodában (a járvány közben felújíották a részleget, így új helyre költözött), és kezdem kiismerni a kávés (és sütis - uramirgalmazz) sarkot, valamennyire belejöttem a biciklis közlekedésbe és parkolóhasználatba, megtaláltam a kedvenc helyeimet és rájöttem, hogy még millió és millió dolog van, amit nem láttam és el kéne menni, ki kéne próbálni, meg kéne kóstolni.

Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.

* kezeltetem is

Problems with curve fitting in case of higher level of uncertainty

Múlt hét pénteken egy közeli hozzátartozóm* teljesen kibillentett a sztoikus nyugalmamból, és  a kemény munkával és heti két terápiával egyensúlyban tartott érzelmi stabilitásomból, és minden lélekjelenlétemre szükség volt, hogy ne szippantson be a pszichotikus örvényként kavargó katasztrofizálás, úgyhogy kétségbeesésemben pszichológizáló elméletalkotásba forgattam a folyamatban felszabaduló energiát.

Kiválasztottam néhány embert, akiknek e-mailben elküldtem, kaptam is szuperjó válaszokat, ami mentén tovább lehet majd gondolni a témát. Viszont rájöttem, hogy ezeket feldolgozni sokkal hosszabb idő lesz, itt meg már belekezdtem egy gondolatmenetbe, úgyhogy még a kezdeti formájában megosztom.

Lehet, hogy teljesen elborult, vagy csak simán értelmetlen, szóval mindenki saját felelősségére olvassa.


**************


Általában foglalkoztat a predictive codig bayesian modellje*, az utóbbi hetekben meg néha zavar az emeberek koronavírusjárványra és korlátozásokra adott reakciója. Vagyis az, hogy pont azokat nehéz meggyőzni arról, hogy árnyaltabban lehetne nézni a képet, akik amúgy elég rosszul viselik és mondjuk nagyon szoronganak, vagy akik magasról tesznek rá és nem hiszik el, hogy létezik egyáltalán vírus.

A szorongó és aggódó emberekhez könnyebben tudtam kapcsolódni, mert a kognitív torzítások felismerését beleégette az agyamba a pszichoterápiás gyakorlat, de valahogy a jeleség leírásán túl, most könyebb volt a valószínűségekre, priorokra és likelihoodokra asszociálnom, és néhány kognitív torzítás kapcsán megjelentek előttem sűrűség- és eloszlásfüggvények.
Ha a lehetséges kimenetek és magyarázatok terét nem úgy fogjuk fel, hogy csak néhány kiemelt, diszkrét értéket vehet fel, hanem feltételezzük, hogy nagyon sok (~végtelen) egymásól akár csak nagyon kicsit különböző érték lehetséges, akkor egy binomiális elszláshoz hasonló sűrűségfüggvényt kapunk, ahol a haranggörbe csúcsánál vannak azok a lehetséges kimentelek, amik nagy valószínűséggel fordulhatnak elő, és a két száránál azok, amik sokkal ritkábban. A dolog szépsége, hogy a nullát sosem éri el az adott valószínűség, csak iszonyú kicsit lesz.

Többféleképpen okozhat problémát, ha ehhez a barátságos haranggörbe alakú eloszláshoz (ami a bayesiánus predictive coding elméleti keretben, vagy legalábbis az én fejemben, talán leginkább a posteriornak felel meg) nem megfelelő módon nyúlunk.
(Arról most nem beszélek, hogy ha a korábbi tapasztalatok (prior) nem egyeznek meg a jelenlegi helyzettel (likelihood), és így attól függően, hogy a korábbi tapasztalatokban mennyire bízunk (vagy gondoljuk, hogy bízhatunk, prior  precizitása) és a világ változákonyságával mennyre vagyunk tisztában (volatilitás), bár ezek is fontos, és terápiás szempontból releváns kérdések, de pusztán a kognitív tozítások függvénytranszformációként való értelmezése is elég kimerítő téma)

Legegyszerűbb talán a nagyítás-kicsinyítés. Ebben az esetben a barátságos eloszlás függvény eltolódik a skálán (ahol mondjuk az egyszerűség kedvéért az események kedvezőségének mértéke az x-tengely), és egyszerűen gyakoribbnak/valószínűbbnek tűnnek pl. negatív kimenetelek/ állapotok, és kevésbé valószínűbbnek a pozitívok (eredeti eloszlás: zöld, eltolt: világoskék). 

A katasztrofizálás, pozitívum figyelmen kívül hagyása, csőlátás és mentális szűrő kognitív torzítások ehhez hasonlítanak, azzal a kiegészítéssel, hogy a következtetésben való bizonyosság nagyobb, emiatt a legnagyobb valószínűsg (mondjuk negatív irányba) eltolódott, viszont a becsült valószínűség nagyobb (szórás kisebb, és így a görbe magasabb és keskenyebb), így az is előfordulhat, hogy az amúgy valójában legnagyobb valószínűséggel várható kimenetel becsült valószínűsége a nullához közelinek tűnik.

Az érzelmi érvelés (ha úgy érzem, az azt jelenti, hogy úgy is van), a kell, kellene állítások (határozott, rugalmatlan elképzelés az elvárható viselkedésről) és a gondolatolvasás (abban való hit, hogy pontosan tudom, hogy a másik mit gondol/érez) bár nagyon különbözőnek tűnnek, de valójában mind a prior túl erős, vagy kizárólagos hatásáról szólnak, azaz amikor a következtetés sűrűségfüggvénye valójában nem nagyon függ a likelihoodtól, csak a priortól. Ebben az eseteben a poszterior alakja a prioréra emlékeztet (amiről viszont mivel tudjuk, hogy ilyen nagy hatása van, feltételezhetjük, hogy a valósághoz képest eltolódott átlaggal, és nagy precizitással, azaz kis szórással rendelkezik, tehát magas és keskeny.) Ez hasonlít az előző bekezdésben leírt függvényre, csak más lépéseken keresztül jutottunk oda.

A címkézést úgy képzeltem el, mint amikor a sűrűségfüggvény nem egy szép sima folytonos eloszlás, hanem egy durva felbontású kevés bin(mi ennek a magyar neve?)ből álló hisztogram.

A túláltalánosítás (ebben nem vagyok biztos, adjatok ötleteket) talán úgy fogható fel, hogy a szórás nő, a görbe széles és lapos olyan mértékben, hogy az egyszer megfigyelt esemény valószínűsége hasonlít arra, ami az amúgy nagyobb valószínűségű eseményeké.

A legnagyobb fejtörést a mindent vagy semmit (dichotóm) gondolkodás jelentette, egy ideig arra gondoltam, hogy ez valami két csúcsú eloszlás lehet, de aztán rájöttem, hogy talán ebben az esetben hasznosabb a valószínűségek sűrűségfüggvénye helyett az eloszlásfüggvényt nézni (pl ezt). Ebben az esetben nem viszonylag lankásan emelkedik, hanem nagyon meredek (hirtelen átvált és alig van átmeneti zóna),  ami persze megint ugyanaz, mintha nagyon magas és keskeny sűrűségfüggvény lenne, csak az értelmezésben segít, ha mésképp nézünk rá.







* az anyám

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

Keep calm and save the world (next week)

Már tegnap este úgy aludtam el, hogy alig várom, hogy péntek este legyen - azaz vége a hétnek -, amit szerintem ilyen őszintén még soha nem gondoltam. Nem nagyon ment nekem soha a hétvégi pihenés, de persze többnyire jó okom volt rá. Amíg dolgozoztam rendesen, addig ügyüleni is gyakran kellett, meg minden extra faladat sem fért bele a hétköznap éjszakákba, előtte az egyetemen hétvégén lehetett végre tanulni, utána az egyetemen (az elmúlt másfél évben) meg hétvégén lehetett végre dolgozni.

Azt terveztem, hogy majd a csodálatos Hollandia kigyógyít, de rögtön az ideérkezésem teljesen szabad hétvégéje folyamatos esővel és (végül be sem adott) pályázatírással telt, végül a home office teljesen kihúzta a keretek közé szorított munkaidő csámpás kis lábai alól a talajt.

Nagyjából négy hete határoztam el, hogy márpedig hétvégén pihenni fogok (már csak héhány szombati csoportunk van hátra), de be kell vallanom, nekem először összeszorított foggal kellett kibírnom, hogy egész hétvégén ne csináljak semmit és elviseljem az efelett érzett bűntudatot.

Még ma délután volt egy gyenge pillanat, amikor kiderült, hogy megvannak az adataink, tudjuk nézegetni őket - akkor arra gondoltam, hogy senki nem tudná meg, hogy ezzel töltöm a szombatomat... (mint valami rossz zugivó, jeez) -, de aztán olyan impulzív voltam, hogy azonnal rá is néztem és kiderült, hogy nem sikerült hozzáférést is rendelni a fájlokhoz. Mire megírtam az e-mailt elmúlt négy óra - és miután az illetékes hozzáadja a rendszerhez, további huszonnégy óra kell a rendszer szinkronizálásához -, így keddnél előbb nem tudjuk elkezdeni.

Azon gondolkodtam, hogy kipróbálok egy hétvégét, amikor sem cikket nem olvasok, sem kurzust nem csinálok, sem adatot nem elemzek, sem betegeken nem gondolkodom.

Hátha nem szakad be az univerzum.

Something is changing me

Fényes délben kimentem inni egy normális lattét (és nincs lelkiismeretfurdalásom).

Két percen keresztül csevegtem a baristalánnyal. 

...

Who am I? Where am I? What's going on? 

Recommended reading

Isolde átfogó - és nagyon elgondolkodtató - blogposztjára csak annyit szeretnék reagálni, hogy dehát a diganosztikus kritériumok, irányelvek azok szorongásának a csökkentését szolgálják, akik segíteni hivatottak. Hogy a felmerülő kérdésekben ne nekem és neki és minden egyes pszichiáternek és pszichológusnak külön-külön kelljen dönteni. Legalább az irányt lőjék be helyettünk.

...

Tegnap kicsit beszélgettem a postdoc sráccal, akinek az a mostani extra feladata, hogy a szupportálja a kórházi dolgozókat (főleg nővéreket) a járványhelyzet idején. Odamegy a délutáni átadóra műszakváltáskor, nem csinál semmit csak jelen van, és elmondja, hogy, ha valaki úgy érzi nagyon kimerült, fél, szorong, whatever, vagy csak jól esne beszélgetni, akkor itt van. Van, amikor épp nincs senki, van, amikor többen is kérnek konzultációt. De az a biztonság, törődés, hogy a munkáltató számol azzal, hogy nehéz lehet nekik, és valaki az egész iszonyú bizonytalanhelyzetben mégis biztosan minen héten, ugyanakkor felbukkal és lehet hozzá fordulni, az szerintem iszonyú fontos. 

Mindeközben ő úgy érzi, hogy nem csinál semmit azokhoz képest, akik a betegeket látják el, ez a munkája, semmi különös. 

Semmi különös, ha valaki ehhez hozzá van szokva, ha alap, hogy törődnek veled, ha arra számítasz, hogy ha gáz van, valaki ott lesz és megfogja a kezed. Az egész pszichiátria, az egész kórház, és egyetem (a rektor rendszeresen tölt fel videoüzenetet a hallgatókank a nappalijából) alapértelmezettnek veszi, hogy lehetnek emberek, akiknek nehezebb és segítséget fognak kérni, és azonnal rendelkezésre is bocsátják azt, mert vannak erre tartalékaik. Az egész társadalom bizalomban, biztonságban szocializálódott, el sem tudják képzelni, milyen, ha az ember egyedül retteg és nem mer segítséget kérni, mert még az is baj, hogy nem tud egyedül megküzdeni a negatív érzéseivel. Pedig ugye pont attól lesz egy iszonyú érzés is normális, hogy valaki végig bírja hallgatni, ahogy beszélek róla, és nem menekül fejvesztve, hanem modnjuk csak ott ül és nem szól semmit, vagy ad egy zsebkendőt, vagy azt mondja, hogy sajnálom, vagy főz egy teát, vagy megölel vagy mit tudom én. A másik ember jelenlététől lesz elviselhető. És a másik ember most pont hiánycikk. 

És szerintem egy ilyen golobális stresszhelyzetben igenis fontos, hogy elkülönítsük, hogy mi az ami a covidtól és következményeitől van, nem tudjuk befolyásolni, de normális, hogy érezzük és elmúlik majd. De lehet, hogy jól jön hozzá 3-5 extra konzultáció valakivel, aki meg tudja különböztetni, hogy ez most a normális gyász, szorongás, szomorúság, csalódottság, biztonságos világkép elvesztése miatti összezavarodottság, ami majd szépen a helyére kerül, vagy éppen ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami felszínre hozta a régóta dédelgetett és lelkünk mélyebb rekeszeiben kordában tartott szörnyeket, amikkel lehet, hogy komolyabban és hosszabban érdemes foglalkozni. 

Annyi lényegi különbség van az Ike hurrikán, vagy egy random személyes truma és a covid között, hogy a globális jellege miatt egyszerre gondolkodik nagyon hasonló dolgokon rengeteg szakember, amiről én azt gondolom, hogy óriási lehetőség, és én személy szerint - a szokásos naiv idealisztikus attitűdömmel - nagyon bízom az emberiség kollektív bölcsességében, hogy végre valami újat és előremutatót is ki bír majd magából sajtolni.

The subject does not even matter

Az úgy kezdődött, hogy az itteni tartózkodásom második hetén, amikor már mindenkivel találkoztam, akivel fontos volt, megkérdeztem a PhD-s lányt, hogy szerinte azon túl, hogy csinálom az elemzőszoftver tutorialjait, hogy lenne érdemes nekiállni ennek az egész neuroimaging témának. Kapásból ajánlott két coursera kurzust, ami neki hasznos volt anno. Én ehhez még önszorgalomból hozzácsaptam egyet, biztos, ami biztos.
Miközben szorgalmasan csináltam őket, egy ponton akadályba ütköztem: egy olyan szoftvert használnak benne, amit én is használtam már, fent van a gépemen és egészen addig tökéletesen tudtam követni a gyakorlatokat, amíg el nem kezdte behívni egy másik szoftver parancsait, amit addig a virtual mashine-on keresztül értem el, mert nem lehet Windows-ra letölteni. (Én legalábbis nem tudtam megoldani, hogy lássák egymást, elképzelhető, hogy amúgy lehet)
Azt gondoltam, hogy akkor az lesz a megoldás, ha mégiscsak megpróbálkozom a Linux subsystemmel, midkettőt oda telepítem, és a probléma megoldódik. Természtesen a probléma nem oldódott meg, két napot elszerencsétlenkedtem mire legalább az elemzőprogramot működésre bírtam fogni, és még az oxfordi fiú segítsége is kellett hozzá.
Közben világossá vált, ahhoz, hogy használni is tudjam a Linuxomat meg kell tanulnom vele kommunikálni. Ez amúgy is szükséges, ha az egyetemi clusteren szeretném futtatni az elemzéseket, mert az szintén Linuxos gépeből áll. Mivel kissé fárasztó, sziszifuszi és rendkívül frusztráló minden egyes parancsot külön külön felkutatni, értelmezni és használni, jobbnak láttam ezt valamilyen rendszerezett formában megtanulni. Így kezdtem bele a negyedik kurzusba, ami nagyjából ezt a pedagógiai stratégiát követte



de végülis ezt is megcsináltam.

Közben viszont egy egészen sajnálatos dolog történt. Ahogy teljesítettem az egyes modulokat, folymatosan kaptam visszajelzést, hogy milyen készségeim hány százalékkal fejlődtek, és hogy ez a többi felhasználóhoz képest hol helyezkedik el (how to motivate a narcissist). Kiderült, hogy tanultam olyan szkilleket is, ami más területekhez is tartozik, viszont ott a szánalmas húsz százalékon állok, ami egyébként tűpontosan világított rá a jelenlegi legnagyobb szorongásomra: a statisztikai módszerek terén különösen kritikus tájékozatlanságomra. Ez egy különböző területeken átívelő problémám, valódi hiányosságról van szó, amin valamit enyhített az egyetemi statisztika kurzus, de hát az csak felületesen kapargatta a lényeget, és eddig nem volt erőm szembenézni ezzel. Most viszont, az algoritmusnak hála, lényegében az arcomba tolták a megoldást egy újabb nyolc hetes kurzussorozat formájában.

És mindjárt elérkeztnk a ponthoz, amiről írni szerettem volna - az oktatási módszerekhez - de, még egy rövid kitérőt kell tennem. A programozási feladatokhoz persze muszáj volt továbbra is az internet népét megkérdeznem, viszont a totálisan fogalmatlan szintről eljutottam a nulladik szintre, amikor már meg tudom fogalmazni a kérdésemet és előbb utóbb meg is találálom a választ, bár nem feltétlenül értem teljes mélységében. (További szintek: érted a kérdést, érted a választ; te írod a kérdést, érted a választ; érted a kérdést, tudod a választ; te írod a választ) Mikor erről értekeztem az oxfordi fiúval, ő arról panaszkodott, hogy nem ismer olyan legfelsőbb szintű stack overflow felhasználót, aki válaszolt már meg kérést. Amikor ezen picit megdöbbentem, elmagyarázta, hogy ha véletlenül eléd sodródik egy kérdés, amire tudod a választ, pár másodpercen belül az AI már egy másik hasonló kérdéshez irányítja a felhasználót, amit már korábban megválaszoltak. Felmerül hát a kérdés, hogy mi marad itt az ember szerepe?

Oktatásmódszertan. Mire kellenek a tanárok, ha a coursera algoritmusa kitalálja nekem, hogy milyen track-en menjek végig, milyen achievementet kell megszereznem a karakterem fejlődéséhez, hány tapasztalati ponttal léphetek szintet, hol kéne elgondolkodnom egy könnyebb pályán, vagy mit ismételhetek a végtelenségig?

Pár észrevételet tudtam megfogalmazni eddig. Mivel nincs fotografikus memóriám, sőt általában nem túl nagy a munkamemóriakapacitásom, nekem nem működnek a frontális előadások, főleg, ha új, ismeretlen témáról van szó, mert képtelen vagyok egyszerre megérteni és meg is jegyezni az új fogalmakat. Ha ugyanezt több szenzoros modalitással egészítik ki, vannak benne videók, jó ábrák, vagy olyan leírást ad példákon keresztül az előadó, hogy bele tudok helyezkedni a történetbe, sikerül elérni valamiféle immerziót, akkor ez sokkal jobban megy. Ez lehet a hallagtóság bevonása, megoldandó feladat vagy tényleg egy közös mentális scénikus reprezentáció.
Tehát a legkevésbé hatékony, ha egy írott tagolatlan szöveget olvasok, pusztán az információ csontvázával, ezt követi az, ha egy előadó monoton hangon elmondja az anyagot és valamit javít a helyzeten, ha mozgalmasabban és lazábban alakul a történet. Segít az is, ha vannak szünetek, amikor valami témához kapcsolódó poén hangzik el, vagy valami érzelemmegosztás történik, mert kicsit mobilizál egyéb kognitív funkciókat és segíti a konszolidációt, az információ rögzítését, súlyozását már az első találkozás során.
A limitált munkamemóra kapacitásomon kívül van egy másik problémám is: hajlamos vagyok bepánikolni, ha valamit nem értek meg elsőre, túl nehéznek tűnik, és onnantól kezdve nagy küzdelem bármit megérteni, megtanulni és begyakorolni, mert már a kis blokkommal is meg kell küzdeni. Ezen a szorongáson nekem úgy sikerül legkönnyebben átjutni, ha nem látom előre a falat, azaz csak azután szembesülök valaminek a komplexitásával, miután már régen benne vagyok. Ezt úgy lehet csinálni, hogy eleve feladatokat kell megoldani, az ember próbálkozik a saját meglévő egyszerű kis eszközeivel, vagy lemásolja az adott példát, kap visszajelzést, hogy hol volt jó, hol hibázott, majd egy ponton egyszer csak összefoglalják, hogy akkor ez az egész eddig arról szólt hogy, ennek a műveletnek ez a neve, amannak az, és olyankor szokott működni, ha. (Ez működik bármilyen esetben, ahol készségtanulás is a folyamat része: csináltam ezt amikor családterápiát/pszichoterápiát oktattam hallgatóknak szerepjátékkal, működik programkódokkal, csinálták ezt a rajziskolában, és ezt a módszert használják a Babbel holland kurzusában is: már egy csomót gyakoroltál és hibáztál, amikor egyszer csak elmondják, hogy amire eddig intuitívan kezdtél ráérezni, arra ez a szabály.)
 
Ezeket nagyjából eddig is tudtam, viszont volt egy új élményem, ami szintén nagyon fontos és eddig nem tudtam igazán értékelni. Nem elég tanulni valamit, ha nem leszel róla meggyződve, hogy tudod is azt az adott dolgot. Ez egyrészt persze személyiség kérdése is (én általában semmiről nem vagyok meggyőződve), de vannak taktikák, amivel mégis növelnni lehet az esélyét, hogy valaki úgy érezze, valamit megtanult. A Unix programozós kurzus vége nagyon húzós volt, az utolsó két hét feladatai nehezebbek voltak, és még az utolsó pillanatban is tanítottak új elemeket, így annak ellenére, hogy gyakorlatilag a kurzus 70%-a eleve gyakorlás volt, nem éreztem azt, hogy rutinos lettem, és ha nem lesz előttem a sorvezető, akkor képes leszek visszaemlékezni a tanultakra. Az utolsó feladat egy projektmunka volt, ami lényegében a teljes kurzus anyagát lefedte, plusz olyan elemek is votlak benne, amiről egyetlen szó sem esett. Ráadásul végül az is a teljesítés követelményei közé tartozott, hogy a beadott projekt peer-review értékelést kap, három másik kurzust végző embertől, és ezután nekem is értékelnem kell három munkát, megadott szempontok szerint. A lényeg, hogy mire az egész folyamaton végigszenvedtem magam, úgy éreztem, hogy most valamit tényleg megtanultam, mert bár ugyanúgy rá kell majd keresnem a pontos szintaxisra, de azt a nagyon fontos visszajelzsét megkaptam, hogy képes vagyok megcsinálni. Azaz egy olyan dimenziót adott hozzá a tudásomhoz, ami általában hiányzik, a magabiztosságot.

Az egész folyamatban az ember szerepe az, hogy bár az algoritmusok/ az AI minden már ismert és leírt lépést borzasztó gyorsan elvégeznek, amivel mi már egy ideje nem is lehetünk versenyben, de új ötletet egyelőre nem szülnek, korábban fel nem tárt összefüggést nem látnak meg, és legfőképpen nem tudnak empatizálni az emberi korlátokkal, szorongásokkal és motivációkkal, és bár utakat ajánlhatnak nekünk (mint mondjuk egy kurzusterv, egy pont nekünk való sorozat, vagy akár egy potenciális partner formájában), de az úton nekünk kell végigmenni és akkor nem árt, ha nagyjából be tudjuk lőni az irányt (pl. hallgatunk a zsigeri ösztöneinkre, vagy eljárunk önismeretre, hogy megismerjük a magasabb, humánspecifikus szintjeit is a gondolkodásunknak).

Mission completed, you can advance to the next level

Az elmúlt hétvégén elég rosszul éltem meg, hogy nem dolgoztam, hétfő estére beérett egy érzelmi mélyrepülés, mostanra pedig már teljesen átalakult az egész, és remek lehetőséget látok benne.

A jelenlegi helyzet sok szempontból rendkívül regresszív, ami ellen általában küzdeni szoktam, hogy megkapaszkodjak a valóság keskeny peremében, most viszont úgy érzem, hogy alapvetően jól vagyok, talán még soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban és nem feltétlenül van szükségem ekkora önvédelemre. Ezt abban tudom lemérni, hogy simán beengedtem magam ebbe az állapotba, és nagyon hamar ki is jöttem belőle, olyannyira, hogy a terapeutámnak már csak nyolcvan százalékban feldolgozva tudtam elmesélni csütörtök este.

Így arra jutottam, hogy újra heti kétszer járok majd önismeretre, hogy kihasználjam a szituáció nyújtotta ingyen regressziót, nem kell hosszú időt tölteni az ellenállások falainak a lebontásával, a legtöbb élményem, ami foglalkoztat úgyis projekció. 

Gondolkodtam rajta, hogy ez a tartalom idevaló-e, és azt hiszem, nem. Viszont elég jelentős és az ittlétemmel szorosan összefügg, ezért úgy döntöttem mégis megemlékezem róla, de a témát visszaköltöztetem a másik blogra, és holnaptól újra a holland hétköznapok (vagyis most épp az ünnepnapok) tárgyai kapnak majd helyet.

About storytelling - a trial-and-error process of mastery

Közvetelnül az elutazásom előtt, közben és megérkezésem után, és V hazautazása után három könyvet olvastam el* (a könyv formában kiadott doktori értekezéseket és az Introduction to Neuroimaging Analysis-t csak viszonylag nagy logikai ugrással tudnám ide kötni) és van ezekben egy közös momentum, ami eléggé foglalkoztat. Szakmailag és emberileg.

Az említett könyvek tulajdonképpen mesekönyvek, ifjúsági regények vagy fantasy történetek - bocsánat, én csak laikus olvasó vagyok, nem ismerem a szakzsargont és a kategóriákat, de majd kijavíthatjátok.





A Coraline, a Neverwhere és Végtelen történet is azzal az általános, archaikus alapgondolattal játszik, hogy van egy párhuzamos világ (képzelet, fantázia), ahova át lehet jutni egy ajtón, átjárón keresztül, ahol olyan dolgokra is képesek vagyunk, olyan tulajdonságokkal is rendelkezünk, amiről a hétköznapi életünkben álmodni sem merünk, a párhuzamos világ szereplői olyan módon viszonyulnak hozzánk, amitől vagy nagyon rettegünk (elárulnak, féreveztenek, becsapnak, megtámadnak és bántanak), vagy csak vágyunk rá, de a hétköznapi életünkben nem kaphatjuk meg, vagy nem tudjuk, hogyan kaphatnánk meg (feltétel nélküli szeretet, gondoskodás, vigasztalás, lojalitás). Megjelenik mindegyik történetben az a vonzó gondolat, hogy jobb a párhuzamos valóságban létezni, mint a szürke és fájdalmas hétköznapokban és talán ott is kellene maradni, a hétöznapi életet hátrahagyva. Az, hogy melyik síkon végződik a történet, nem egyezik a három könyvben (de ennél többet már igazán nem spojlereznék).

Több dolog miatt is érdekes ez most. Szakmailag azért, mert ebben a műfajban tud megjelenni legkendőzetlenebbül az a pillanat, ami a valóságészlelés megváltozásaként írható le a pszichiátria nyelvén, és ami tulajdonképpen kamaszkorom óta (Benedek István: Aranyketrec, Csáth Géza stb.) ösztönösen, kb. tíz éve szakmailag is foglalkoztat.
Mi véd meg valakit ezen a ponton attól, hogy a párhuzamos univerzumba végérvényesen beszoruljon? A kreativitás kognitív pszichológiájában nagyon fontos szerepet játszik a regresszióra való képesség, azaz hogy valaki képes legyen a gyermeki nyitottság, sérülékenység és szabadon áramló asszociációk megélésére, hogy olyan új összefüggéseket vegyen észre, amit korábban mások nem láttak, de ez önmagában nem elég, innen vissza is kell térni, integrálni és szelektálni kell a valóban hasznos információkat, a mély regresszióból ismét felnőtté kell válni, és szavakba, képekbe, formákba kell önteni a megfoghatatlant.
(A Bálint-csoport pontosan ugyanezt a folyamatot járja végig másfél óra alatt, a csoport és a csoportvezető kontrollja és felügyelete alatt, tulajdonképpen egy kontrollált regresszió és újraintegrálás történik - egy segítő-kliens találkozó mélyebb, érzelmi rétegeinek megértése céljából -, egyéb pszichoterápiás módszereknek is alapeleme a kontrollált regresszió, annak a módja, dinamikája és pár külső technikai elem változik csak, ahogyan ezt a terápiás tér biztosítja.)

Mi dönti el, hogy az ilyen pillanatokban végül melyik világot választjuk?
"Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán."

A történetekben ilyenkor egy szignifikáns személlyel való kapcsolat dönti el, a pszichoterápiában a terápiás kapcsolat teherbírása. De a történetek megformálói tipikusan egyedül dolgoznak, és a (biztonságos) kapcsolatok puszta reprezentációi is elegendőek.
Az a hiptotézisem, ha valaki fantasztikus történeteket ír, akkor feltehetően sok fantasztikus történetet olvasott már korábban, mindenféle kimenetellel és történetvezetéssel, amiből megalkothatja a saját biztonságos és jól ismert reprezentációját, ugyanakkor képes arra is, hogy egy pillanatra mindezt elengedje, hogy valami újat tudjon létrehozni. Mert korábbi tapasztalatai nyomán bízhat abban, hogy létezik út, ami visszavezet a valóságba. Sérülései pedig mindenkinek vannak, nem kérdés, hogy találunk-e, ha elég mélyre ásunk.

Személyesen azért foglalkoztat most ez ennyire, mert épp önként vállalkoztam fél évre, hogy  felfedezek egy párhuzamos valóságot. Hollandia Magyarországhoz képest sok tekintetben meseország. A bajom csak az, hogy bár elég jól felkészítettem magam arra, hogy lesz majd az idealizáció fázisa, aztán jönnek a nehézségek, talán olyan időszak is lesz, amikor egészen sötétnek és félelmetesnek látom az egészet és menekülni szeretnék, de meg kell majd küzdenem (és nyilván meg is fogok birkózni) a kihívásokkal, most viszont ez az egész tökre nem úgy történik, ahogy számítottam rá. Váratlanul egy egészen absztrakt formában kell megélnem a szociális izolációt. Lényegében ugyanolyan közel kerültem az otthoniakhoz, mint az otthoniak egymáshoz, nem maradok ki olyan dolgokból, amiből azt hittem hogy kimaradok majd, viszont kiszorulok itteniekből, de úgy, hogy mindenki más is kiszorul.
Megterhelőnek érzem a virtuális beszélgetéseket, néha úgy érzem, igazán egyedül szeretnék lenni, ha már egyedül vagyok. Miközben tudom, hogy valójában nem erre vágyom, és az egész elképesztően nehéz lenne, ha nem lenne egy végső dátum, amikor (viszonylag nagy valószínűséggel) hazamehetek.




* plusz The Restaurant at the End of the Universe, de az nem számít mert csak 10% volt belőle hátra, és a Life, the Universe and Everything meg a harmadánál félbe maradt, gondolom erről a szériáról majd később írok

Hope has to be sustained

Ezen a héten nagyon sok kapcsolatom volt a saját pácienseimmel (azokat is meg kellett keresni, akiknek áprilisban írtam volna fel receptet, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani így, hogy nem tudok hazamenni) és több maratoni online szupervízió is volt, plusz beszéltem mindenféle pszichiáterekkel is.

A személyes megfigyelésem ugye az volt, hogy a pszichiátriai betegek jobban vannak. Az én egyszerű hipotézisem az volt, hogy azzal, hogy a környezet hirtelen olyanná változott, mint amilyen az ő világuk, a szenvedés egy szignifikáns forrásától szabadultak meg.
Most ez nem abnormális, ezért nem szégyellnivaló, nem jelenti azt, hogy beteg vagyok, kívülálló, más, furcsa, bolond.
Ez tulajdonképpen egy meta-szorongás. Nem csak az okoz disstresszt, ami az eredeti panasz, hanem ahogy a környezet reagál rá. És ez most hirtelen, drasztikusan megváltozott.

Egy nagyon klassz videoban egy kleiniánus pszichoanalitikus (Don Carveth professzor) beszél erről a jelenségről, nagyon izgalmas dolgokat mond. Megpróbálom összefoglalni a lényeget.

A világban észlelhető attitűd egy regresszív állapotként értelmezhető, mégpedig egészen a paranoid-szkizoid pozícióig (Melanie Klein elméletében kb. a személyiségfejlődés első fél éve), ahol az üldöztetéses szorongás állapotát éljük meg globálisan.

Az általános paranoid, gyanakvó attitűd a paranoid betegekre pozitív hatással van, hiszen normális - vagy legalábbis nagyon gyakori -, hasonló módon gondolkodni. A hisztériás (itt kb. a szomatizáció értelemben) betegekre pozitív hatással van, mert nagyon sokan észlelnek magukon testi tüneteket, sokak figyelnik a testi reakcióikat, nagyítják fel azokat és várják állandó készenlétben valami súlyos kórkép (itt COVID-19) felbukkanását. A kényszeres betegek jobban vannak, mert a készmosás kifejezetten ajánlott viselkedés, a tisztaság, fertőtlenítés pusztán ésszerű elővigyázatosság. A szkizoid személyek, szociális szorongók számára mindig is nehéz volt közsségbe menni, most végre nemcsak nem piszkálják őket, hanem másokat is arra kérnek, hogy kövessék a példájukat. A depressziósok végre nem javíthatatlan pesszimisták, hanem a valóságuk realitássá vált, ami paradox módon aktivizálja őket. *

Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a paranoia mégiscsak egy kétoldalú dolog, nagy a veszélye a hasításnak. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a veszélyt túl nagynak látjuk, de abba is, hogy bagatellizáljuk. Nem könnyű megtalálni azt a keskeny határt, ami kellő mennyiségű információn (a valóságon) alapul, felelősségteljes és kürültekintő, de nem túlzó. 

Innentől kezdve a még mélyebb spekuláció és elrugaszkodott értelmezés következik, mindenesetre érdekes elméletek.
Valahonnan felbukkan a nem tudatos bűntudat kérdése, amit a klímaváltozáshoz lehet kapcsolni.
Az első környezetünk az anyaméh, ami az anyatermészet anaógiája. Érezhetünk bűntudatot amiatt, hogy az elmúlt évtizedekben az emberiség durván kihasználta, bántotta, és jelentős károkat okozott a természetnek. Érezhetünk emiatt bűntudatot, és félhetünk, hogy viselkedésünkkel teljesen elpusztítjuk vagy attól, hogy valamiféle büntetésként a természet elpusztít bennünket.
Ez a hatalomról, a dolgok uralása feletti kontrollról, saját szerepünkről is szó. A kihívás az, hogy általában a fenyegető szörnyeket hatalmas állatoknak/sárkányoknak képzeljük el, de most a veszéy forrás láthatatlan, egy végtelenül bizarr forma. Ilyen esetben még nehezebben megfogható, hogy kinek a kezében van az irányítás.

Engem már korábban is foglalkoztatott, hogy milyen érdekes, hogy különböző helyeken különböző árucikkekből keletkezett gyorsan hiány, ő a WC papír felhalmozást említi, ami az anális fixációra utal. Arról szól, hogy a kontroll képessége megkérdőjeleződik. Én uralom az eseményeket, vagy ki vagyok szolgáltatva az autoritásnak, vagy valami bizonytalan környezeti hatás által reprezentált felső hatalomnak. Az anális fixáció további elemei lehetnek az általános (a székletürítésen kívüli témakörökbe tartozó tárgyak) felhalmozás, gyűjtögetés is.

Végül kicsit reflektál a paranoid-szkizoid pozícióra, de tovább követi a személyiségfejlődés lépcsőit és most már a depresszív (jelen esetben érett) pozícióval hasonlítja össze, mégpedig az idő észlelésének terkintetében.
Paranoid-szkizoid pozícióban az idő megfoghatatlan, örökkévaló, olyan, mintha örökre ebben a pillanatban ragadnánk, nincs idői perspektíva, a jövő elképzelhetetlen. Ez borzasztó szorongást keltő. Ezzel szemben depresszív pozícióban az időt lineárisan észleljük, ami a múltból a jelenen keresztül a jövőbe tart. Márpedig ha el tudjuk képzelni a jövőt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy mi lesz majd akkor, amikor az egésznek vége, mire lesz majd szükség az újjáépítéshez, ami pedig a remény legfőbb forrása.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy a reményt fenntartjuk.




* szerintem ezt megjegyezhetnénk a jövőre nézve, hogy mennyivel könnyebb a mentális betegséggel élőknek, ha empatizálunk velük, megértjük őket és inkább a félelmeik forrását segítünk megtalálni és legyőzni.