Az említett könyvek tulajdonképpen mesekönyvek, ifjúsági regények vagy fantasy történetek - bocsánat, én csak laikus olvasó vagyok, nem ismerem a szakzsargont és a kategóriákat, de majd kijavíthatjátok.
A Coraline, a Neverwhere és Végtelen történet is azzal az általános, archaikus alapgondolattal játszik, hogy van egy párhuzamos világ (képzelet, fantázia), ahova át lehet jutni egy ajtón, átjárón keresztül, ahol olyan dolgokra is képesek vagyunk, olyan tulajdonságokkal is rendelkezünk, amiről a hétköznapi életünkben álmodni sem merünk, a párhuzamos világ szereplői olyan módon viszonyulnak hozzánk, amitől vagy nagyon rettegünk (elárulnak, féreveztenek, becsapnak, megtámadnak és bántanak), vagy csak vágyunk rá, de a hétköznapi életünkben nem kaphatjuk meg, vagy nem tudjuk, hogyan kaphatnánk meg (feltétel nélküli szeretet, gondoskodás, vigasztalás, lojalitás). Megjelenik mindegyik történetben az a vonzó gondolat, hogy jobb a párhuzamos valóságban létezni, mint a szürke és fájdalmas hétköznapokban és talán ott is kellene maradni, a hétöznapi életet hátrahagyva. Az, hogy melyik síkon végződik a történet, nem egyezik a három könyvben (de ennél többet már igazán nem spojlereznék).
Több dolog miatt is érdekes ez most. Szakmailag azért, mert ebben a műfajban tud megjelenni legkendőzetlenebbül az a pillanat, ami a valóságészlelés megváltozásaként írható le a pszichiátria nyelvén, és ami tulajdonképpen kamaszkorom óta (Benedek István: Aranyketrec, Csáth Géza stb.) ösztönösen, kb. tíz éve szakmailag is foglalkoztat.
Mi véd meg valakit ezen a ponton attól, hogy a párhuzamos univerzumba végérvényesen beszoruljon? A kreativitás kognitív pszichológiájában nagyon fontos szerepet játszik a regresszióra való képesség, azaz hogy valaki képes legyen a gyermeki nyitottság, sérülékenység és szabadon áramló asszociációk megélésére, hogy olyan új összefüggéseket vegyen észre, amit korábban mások nem láttak, de ez önmagában nem elég, innen vissza is kell térni, integrálni és szelektálni kell a valóban hasznos információkat, a mély regresszióból ismét felnőtté kell válni, és szavakba, képekbe, formákba kell önteni a megfoghatatlant.
(A Bálint-csoport pontosan ugyanezt a folyamatot járja végig másfél óra alatt, a csoport és a csoportvezető kontrollja és felügyelete alatt, tulajdonképpen egy kontrollált regresszió és újraintegrálás történik - egy segítő-kliens találkozó mélyebb, érzelmi rétegeinek megértése céljából -, egyéb pszichoterápiás módszereknek is alapeleme a kontrollált regresszió, annak a módja, dinamikája és pár külső technikai elem változik csak, ahogyan ezt a terápiás tér biztosítja.)
Mi dönti el, hogy az ilyen pillanatokban végül melyik világot választjuk?
"Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán."
A történetekben ilyenkor egy szignifikáns személlyel való kapcsolat dönti el, a pszichoterápiában a terápiás kapcsolat teherbírása. De a történetek megformálói tipikusan egyedül dolgoznak, és a (biztonságos) kapcsolatok puszta reprezentációi is elegendőek.
Az a hiptotézisem, ha valaki fantasztikus történeteket ír, akkor feltehetően sok fantasztikus történetet olvasott már korábban, mindenféle kimenetellel és történetvezetéssel, amiből megalkothatja a saját biztonságos és jól ismert reprezentációját, ugyanakkor képes arra is, hogy egy pillanatra mindezt elengedje, hogy valami újat tudjon létrehozni. Mert korábbi tapasztalatai nyomán bízhat abban, hogy létezik út, ami visszavezet a valóságba. Sérülései pedig mindenkinek vannak, nem kérdés, hogy találunk-e, ha elég mélyre ásunk.
Személyesen azért foglalkoztat most ez ennyire, mert épp önként vállalkoztam fél évre, hogy felfedezek egy párhuzamos valóságot. Hollandia Magyarországhoz képest sok tekintetben meseország. A bajom csak az, hogy bár elég jól felkészítettem magam arra, hogy lesz majd az idealizáció fázisa, aztán jönnek a nehézségek, talán olyan időszak is lesz, amikor egészen sötétnek és félelmetesnek látom az egészet és menekülni szeretnék, de meg kell majd küzdenem (és nyilván meg is fogok birkózni) a kihívásokkal, most viszont ez az egész tökre nem úgy történik, ahogy számítottam rá. Váratlanul egy egészen absztrakt formában kell megélnem a szociális izolációt. Lényegében ugyanolyan közel kerültem az otthoniakhoz, mint az otthoniak egymáshoz, nem maradok ki olyan dolgokból, amiből azt hittem hogy kimaradok majd, viszont kiszorulok itteniekből, de úgy, hogy mindenki más is kiszorul.
Megterhelőnek érzem a virtuális beszélgetéseket, néha úgy érzem, igazán egyedül szeretnék lenni, ha már egyedül vagyok. Miközben tudom, hogy valójában nem erre vágyom, és az egész elképesztően nehéz lenne, ha nem lenne egy végső dátum, amikor (viszonylag nagy valószínűséggel) hazamehetek.
* plusz The Restaurant at the End of the Universe, de az nem számít mert csak 10% volt belőle hátra, és a Life, the Universe and Everything meg a harmadánál félbe maradt, gondolom erről a szériáról majd később írok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése