Inference

Namost akkor nézzek kevesebb sorozatgyilkosos sorozatot?

Fijne Koningsdag

2014 óta április 27-én ünneplik a király, Willem-Alexander születésnapját. 1885 óta számos időpontja és neve volt az ünnepnek, attól függően hogy éppen herceget, hercegnőt, királyt vagy királynőt ünnepeltek a hollandok, és értelemszerűen a születésnapjuk is az év különböző napjaira esett.

Eleve különösen ironikus Európa legsűrűbben lakott országában tölteni a social distancing  hónapjait, nagyjából csak annyit érzek belőle, hogy ha túl sokáig futok vagy biciklizek kifele egy településről, akkor jó eséllyel már egy másikba tartok befele, de embertömegek nélkül azért nem ugyanaz.

Ez a nap pedig a közös ünneplésről, felvonulásokról, kirakodóvásárokról és általában a közeledésről szól, amikor a király meglátogat egy várost vagy falut és megismerkedik a helyi emberekkel és szokásokkal, részt vesz a hülye feladatokban (zsákbanfutás és kéz nélküli tortaevés és társai). Meg persze mindenki narancssárgába öltözik, narancssárga süteményeket eszik és úgy általában narancssárga.

Értelemszerűen ma ez mind elmarad. A király végre otthon, nyugalomban ünneplhetné a születésnapját, de tizenhétmillió kreatív holland nem hagyhatja ezt szó nélkül!

Bárki csatlakozhat a virtuális ünnephez valamilyen produkcióval, a zenekarok és táncosok már régóta készülnek, de déltől egy új éra kezdődik, kedvenceim a

Fijne Balkoningsdag
Fijne Woningsdag

Én azzal ünneplem Willem-Alexandert, hogy megosztom, amit a napokban megtudtam róla. 

• Teljesen átlagos gyerekkora volt, hagyományos osztályba járt középiskolába Hágában, szülei kifejezetten szerették volna, ha semilyen előnyt nem élvez a tanáraitól, és szerették volan, hogy ugyanúgy legyenek barátai és megtapasztalja azt, amit egy átlagos kamasznak lehetősége van
• De azért ez nem volt olyan egyszerű. Biciklivel járt középiskolába és időnként megpróbált megszökni az őt mégis követő őröktől, így végül Welszben fejezte be a gimnáziumot. 
• A Leideni Egyetemen tanult (ahol az édesanyja és nagymamája, a korábbi királynők is), történelmet. 
• Ha nem lett volna trónörökös, pilóta szeretett volna lenni. Milyen szerencse, hogy amúgy van egy királyi légitársasága, és így havi kétszer repülhetett is huszonegy éven keresztül - még azután is, miután átvette a trónt. Márint személyszállító repülővel. Pilótaruhában, átlagos holland férfinak kinéző pilótaként. Állítólag néhányan a hangjáról azért felismerték.  
• Érdeklődési területe természetesen a vízgazdálkodás, ami Hollandiában egész hasznos. 
• Álnéven teljesítte a Elfstedentocht tour-t 1986-ban, ami egy 200 kliméteres korcsolyaverseny, és 1992-ben a New York marathont. 
• Mielőtt király lett, tagja volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak is. 
• Angolul, franciául, spanyolul és németül természtesen folyékonyan beszél. 

If hunger is not the problem, then eating is not the solution

Én egy valódi antitalentum vagyok, ha ételkészítésről van szó. Ez nem különösebben meglepő, mert abban nőttem fel, hogy a főzés egy teljesen felesleges időrabló tevékenység, az anyukám nem volt hajlandó fél óránál többet főzéssel tölteni, inkább olvasott. (Sütni viszont szeret*, ami szerintem sokszor jóval időrablóbb dolog, de ennél jelentősebb kognitív disszonanciába is beletört már vele a bicskám, hagyjuk.)

Szóval nekem az egész vírusizében ez a legnagyobb gyötrelem, hogy minden nap ki kell találni valami ételt, ráadásul nem árt ha még egészséges is, nem kell sütőben sütni (mert nincs), viszont nem lehet a mélyhűtőből sem elővenni, sem ott tárolni (mert nincs). És persze maximum fél óra alatt elkészül.
Ennek megfelelően nagyon sok friss salátát eszem, meg párolt és serpenyőben grillezett zöldséget, csirkemellett, királyrákot, és mindenféle halat. A tésztát igyekszem kerülni, mert bár nagyon vonzó lehetőség minden nap paradicsomszószos parmezános pennét enni, de sajnos napokra ráküld a szénhidrát hullámvasútra és bár többnyire csak kevés édességet tartok itthon, ez azért kockázatos játék.

A magam részéről alig várom már, hogy újra legyen menza, meg azt is, hogy mire hazamegyek V mesterszakáccsá képezze ki magát a barátaival közös skype-os főzések alatt, és nekem negyedennyit kelljen azon gondolkodni, hogy mit egyek.

Na jó. Velem is megtörtént:

* legkedvesebb emlékeim is a közös sütéseink alkalmaiból származnak: mindhármunknak volt saját kis mini nyujtódeszkája és sodrófája, úgy szaggattuk együtt az asztalt körülülve a túrós pogácsát

Determine the most effective ways to benefit others

Ma újraindult a helyi Journal club, ami az osztályon dolgozó klinikusok és kutatók közös tere szokott lenni, csütörtök reggelente. Szívmelengető volt látni, hogy az osztályvezető, az idősebb orovosok és a fiatal rezidensek is részt vesznek, hogy a kérdések és az egész atmoszféra mennyire támogató.
A prezentáló srác a hét elején írt nekem, hogy ott leszek-e, mert akkor angolol csinálja a slideokat, de a prezentációt hollandul tartaná, ha nem gond.
Aztán ma a főnök mégis megkérte, hogy próbáljon angolul prezentálni, ha valamit nem tud, majd segítenek, ne aggódjon. (Nyilván az ő rossznak gondolt angolja kb. százszor jobb, mint az enyém, de megpróbálok ezen szorongva minimális időt tölteni)

A 2003-as SARS járvány poszttraumás hatásait* feldolgozó tanulmányról volt szó, a jelnetős különbsgek - sokkal kevesebb beteg, csak huszonöt ország érintett, eltérő infektológiai mutatók stb. - ellenére nagyon tanulságos.
A legerősebb védőfaktornak az altruizmust találták.

Az osztályvezető még beszélt a kórházi mental support team tapasztalatairól, ahol nagyon hasonló az jelenségeket tapasztalnak.
Az emberek szeretnék hasznosnak, ágenciával rendelkező lénynek érezni magukat, és ha valaki érzi, hogy hazzá tud tenni bármilyen apró dolgot is a helyzet javításához, valahogy tud másoknak segíteni, akkor csökken a kontrollvesztettség és tehetetlenség érzése. Szóval azon dolgoznak, hogy mindenkinél megtalálják, hogy mi az a picike dolog, és arra erősítenek rá.

Azt hiszem, én azért írok erről állandóan, mert azt érzem, hogy csak a helyzet előnyeit élvezem, miközben nem igazán tudok semmit tenni, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy ennyi elegendő.


* egy pekingi kórházban

Two months spent, three more to go

Tegnap bejelentette a miniszterelnök, hogy a legtöbb korlátozás május 20-ig meghosszabításra kerül, szeptemberig nem lehet megtartani (tömeg)rendezvényeket, viszont általános iskoláig bezárólag újra járhatnak majd óvodába, iskolába a gyerekek.
Nyilván itt - és a többi szektorban is - vegyes a fogadtatás, érződik, hogy szépen lassan fogy az emberek türelme, felemésztődnek a mentális és anyagi tartalékok. De nagyon megnyugtató, hogy ezeket is leközlik, mindenről lehet beszélni, továbbra is le vagyok nyűgözve a transzparenciától.

Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen értelmes kommunikációs mód, ami hosszútávon elviselhető. Egyáltalán nem hiányoznak az utalgatások, a bizonytalan/ kétértelmű/ értelmetlen üzenetek miatti paranoid projekciók, a passzív agresszív megnyilvánulások, az érintett háta mögött megtárgyalt problémák, és minden egyéb antikommunikáció, amiben kénytelen voltam szocializálódni.

...

Persze kicsit meg is ijedtem, hogy lassan feléhez közeledik az itteni tartózkodásom, és hogy mindjárt vége lesz, de még sehol sem tartok. Most kezdtem csak el ráérezni a puritán szobám és a szociális ingerekben szegény fizikia környzet előnyeire, végre tudok gondolkodni, végre vannak eszközeim, amivel tudok dolgozni. Mi van, ha nem tudom az időt jól kihasználni?
Ráadásul hiába találkozom nagyon keveset emberekkel (és így nem hallom a holland szöveget állandóan), de mivel másfél hónapja minden nap fél-egy órát tanulom a nyelvet, most kezdek eljutni oda, hogy a belga ismerőseim instagram és facebook posztjait kezdem nagyjából érteni, hogy a közlekedési és reklámtábláknak a vizuális támogatáson túl is van jelentése és elkezdtem értelmes szavakat és mondatokat kihallani a hírekből. De mi van, ha egyáltalán nem lesz lehetőségem megszólalni?

Az idő múlására az is figyelmeztet, hogy szétfutottam a futócipőmet, és hogy egyre jobban frusztrál, hogy a szerény ruhatáram februárra optimailzált, és most már három hét eltelt azóta is, amikor az eredeti tervek szerint először lecseréltem volna az egészet.

Ja, meg közelről követem, ahogy a nílusi lúd fiókák hipersebesen nőnek, elképesztő.

Something is changing me

Fényes délben kimentem inni egy normális lattét (és nincs lelkiismeretfurdalásom).

Két percen keresztül csevegtem a baristalánnyal. 

...

Who am I? Where am I? What's going on? 

Fire drives out fire

Vasárnap esténként szokott rámtörni legerősebben az egyedüllét*.

De végre megtaláltam a gyógyírt: pszichopatás-autistás-sorozatgyilkosos sorozatok!





* amikor V már elköszönt tőlem, és elment macskát etetni

Recommended reading

Isolde átfogó - és nagyon elgondolkodtató - blogposztjára csak annyit szeretnék reagálni, hogy dehát a diganosztikus kritériumok, irányelvek azok szorongásának a csökkentését szolgálják, akik segíteni hivatottak. Hogy a felmerülő kérdésekben ne nekem és neki és minden egyes pszichiáternek és pszichológusnak külön-külön kelljen dönteni. Legalább az irányt lőjék be helyettünk.

...

Tegnap kicsit beszélgettem a postdoc sráccal, akinek az a mostani extra feladata, hogy a szupportálja a kórházi dolgozókat (főleg nővéreket) a járványhelyzet idején. Odamegy a délutáni átadóra műszakváltáskor, nem csinál semmit csak jelen van, és elmondja, hogy, ha valaki úgy érzi nagyon kimerült, fél, szorong, whatever, vagy csak jól esne beszélgetni, akkor itt van. Van, amikor épp nincs senki, van, amikor többen is kérnek konzultációt. De az a biztonság, törődés, hogy a munkáltató számol azzal, hogy nehéz lehet nekik, és valaki az egész iszonyú bizonytalanhelyzetben mégis biztosan minen héten, ugyanakkor felbukkal és lehet hozzá fordulni, az szerintem iszonyú fontos. 

Mindeközben ő úgy érzi, hogy nem csinál semmit azokhoz képest, akik a betegeket látják el, ez a munkája, semmi különös. 

Semmi különös, ha valaki ehhez hozzá van szokva, ha alap, hogy törődnek veled, ha arra számítasz, hogy ha gáz van, valaki ott lesz és megfogja a kezed. Az egész pszichiátria, az egész kórház, és egyetem (a rektor rendszeresen tölt fel videoüzenetet a hallgatókank a nappalijából) alapértelmezettnek veszi, hogy lehetnek emberek, akiknek nehezebb és segítséget fognak kérni, és azonnal rendelkezésre is bocsátják azt, mert vannak erre tartalékaik. Az egész társadalom bizalomban, biztonságban szocializálódott, el sem tudják képzelni, milyen, ha az ember egyedül retteg és nem mer segítséget kérni, mert még az is baj, hogy nem tud egyedül megküzdeni a negatív érzéseivel. Pedig ugye pont attól lesz egy iszonyú érzés is normális, hogy valaki végig bírja hallgatni, ahogy beszélek róla, és nem menekül fejvesztve, hanem modnjuk csak ott ül és nem szól semmit, vagy ad egy zsebkendőt, vagy azt mondja, hogy sajnálom, vagy főz egy teát, vagy megölel vagy mit tudom én. A másik ember jelenlététől lesz elviselhető. És a másik ember most pont hiánycikk. 

És szerintem egy ilyen golobális stresszhelyzetben igenis fontos, hogy elkülönítsük, hogy mi az ami a covidtól és következményeitől van, nem tudjuk befolyásolni, de normális, hogy érezzük és elmúlik majd. De lehet, hogy jól jön hozzá 3-5 extra konzultáció valakivel, aki meg tudja különböztetni, hogy ez most a normális gyász, szorongás, szomorúság, csalódottság, biztonságos világkép elvesztése miatti összezavarodottság, ami majd szépen a helyére kerül, vagy éppen ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami felszínre hozta a régóta dédelgetett és lelkünk mélyebb rekeszeiben kordában tartott szörnyeket, amikkel lehet, hogy komolyabban és hosszabban érdemes foglalkozni. 

Annyi lényegi különbség van az Ike hurrikán, vagy egy random személyes truma és a covid között, hogy a globális jellege miatt egyszerre gondolkodik nagyon hasonló dolgokon rengeteg szakember, amiről én azt gondolom, hogy óriási lehetőség, és én személy szerint - a szokásos naiv idealisztikus attitűdömmel - nagyon bízom az emberiség kollektív bölcsességében, hogy végre valami újat és előremutatót is ki bír majd magából sajtolni.

The subject does not even matter

Az úgy kezdődött, hogy az itteni tartózkodásom második hetén, amikor már mindenkivel találkoztam, akivel fontos volt, megkérdeztem a PhD-s lányt, hogy szerinte azon túl, hogy csinálom az elemzőszoftver tutorialjait, hogy lenne érdemes nekiállni ennek az egész neuroimaging témának. Kapásból ajánlott két coursera kurzust, ami neki hasznos volt anno. Én ehhez még önszorgalomból hozzácsaptam egyet, biztos, ami biztos.
Miközben szorgalmasan csináltam őket, egy ponton akadályba ütköztem: egy olyan szoftvert használnak benne, amit én is használtam már, fent van a gépemen és egészen addig tökéletesen tudtam követni a gyakorlatokat, amíg el nem kezdte behívni egy másik szoftver parancsait, amit addig a virtual mashine-on keresztül értem el, mert nem lehet Windows-ra letölteni. (Én legalábbis nem tudtam megoldani, hogy lássák egymást, elképzelhető, hogy amúgy lehet)
Azt gondoltam, hogy akkor az lesz a megoldás, ha mégiscsak megpróbálkozom a Linux subsystemmel, midkettőt oda telepítem, és a probléma megoldódik. Természtesen a probléma nem oldódott meg, két napot elszerencsétlenkedtem mire legalább az elemzőprogramot működésre bírtam fogni, és még az oxfordi fiú segítsége is kellett hozzá.
Közben világossá vált, ahhoz, hogy használni is tudjam a Linuxomat meg kell tanulnom vele kommunikálni. Ez amúgy is szükséges, ha az egyetemi clusteren szeretném futtatni az elemzéseket, mert az szintén Linuxos gépeből áll. Mivel kissé fárasztó, sziszifuszi és rendkívül frusztráló minden egyes parancsot külön külön felkutatni, értelmezni és használni, jobbnak láttam ezt valamilyen rendszerezett formában megtanulni. Így kezdtem bele a negyedik kurzusba, ami nagyjából ezt a pedagógiai stratégiát követte



de végülis ezt is megcsináltam.

Közben viszont egy egészen sajnálatos dolog történt. Ahogy teljesítettem az egyes modulokat, folymatosan kaptam visszajelzést, hogy milyen készségeim hány százalékkal fejlődtek, és hogy ez a többi felhasználóhoz képest hol helyezkedik el (how to motivate a narcissist). Kiderült, hogy tanultam olyan szkilleket is, ami más területekhez is tartozik, viszont ott a szánalmas húsz százalékon állok, ami egyébként tűpontosan világított rá a jelenlegi legnagyobb szorongásomra: a statisztikai módszerek terén különösen kritikus tájékozatlanságomra. Ez egy különböző területeken átívelő problémám, valódi hiányosságról van szó, amin valamit enyhített az egyetemi statisztika kurzus, de hát az csak felületesen kapargatta a lényeget, és eddig nem volt erőm szembenézni ezzel. Most viszont, az algoritmusnak hála, lényegében az arcomba tolták a megoldást egy újabb nyolc hetes kurzussorozat formájában.

És mindjárt elérkeztnk a ponthoz, amiről írni szerettem volna - az oktatási módszerekhez - de, még egy rövid kitérőt kell tennem. A programozási feladatokhoz persze muszáj volt továbbra is az internet népét megkérdeznem, viszont a totálisan fogalmatlan szintről eljutottam a nulladik szintre, amikor már meg tudom fogalmazni a kérdésemet és előbb utóbb meg is találálom a választ, bár nem feltétlenül értem teljes mélységében. (További szintek: érted a kérdést, érted a választ; te írod a kérdést, érted a választ; érted a kérdést, tudod a választ; te írod a választ) Mikor erről értekeztem az oxfordi fiúval, ő arról panaszkodott, hogy nem ismer olyan legfelsőbb szintű stack overflow felhasználót, aki válaszolt már meg kérést. Amikor ezen picit megdöbbentem, elmagyarázta, hogy ha véletlenül eléd sodródik egy kérdés, amire tudod a választ, pár másodpercen belül az AI már egy másik hasonló kérdéshez irányítja a felhasználót, amit már korábban megválaszoltak. Felmerül hát a kérdés, hogy mi marad itt az ember szerepe?

Oktatásmódszertan. Mire kellenek a tanárok, ha a coursera algoritmusa kitalálja nekem, hogy milyen track-en menjek végig, milyen achievementet kell megszereznem a karakterem fejlődéséhez, hány tapasztalati ponttal léphetek szintet, hol kéne elgondolkodnom egy könnyebb pályán, vagy mit ismételhetek a végtelenségig?

Pár észrevételet tudtam megfogalmazni eddig. Mivel nincs fotografikus memóriám, sőt általában nem túl nagy a munkamemóriakapacitásom, nekem nem működnek a frontális előadások, főleg, ha új, ismeretlen témáról van szó, mert képtelen vagyok egyszerre megérteni és meg is jegyezni az új fogalmakat. Ha ugyanezt több szenzoros modalitással egészítik ki, vannak benne videók, jó ábrák, vagy olyan leírást ad példákon keresztül az előadó, hogy bele tudok helyezkedni a történetbe, sikerül elérni valamiféle immerziót, akkor ez sokkal jobban megy. Ez lehet a hallagtóság bevonása, megoldandó feladat vagy tényleg egy közös mentális scénikus reprezentáció.
Tehát a legkevésbé hatékony, ha egy írott tagolatlan szöveget olvasok, pusztán az információ csontvázával, ezt követi az, ha egy előadó monoton hangon elmondja az anyagot és valamit javít a helyzeten, ha mozgalmasabban és lazábban alakul a történet. Segít az is, ha vannak szünetek, amikor valami témához kapcsolódó poén hangzik el, vagy valami érzelemmegosztás történik, mert kicsit mobilizál egyéb kognitív funkciókat és segíti a konszolidációt, az információ rögzítését, súlyozását már az első találkozás során.
A limitált munkamemóra kapacitásomon kívül van egy másik problémám is: hajlamos vagyok bepánikolni, ha valamit nem értek meg elsőre, túl nehéznek tűnik, és onnantól kezdve nagy küzdelem bármit megérteni, megtanulni és begyakorolni, mert már a kis blokkommal is meg kell küzdeni. Ezen a szorongáson nekem úgy sikerül legkönnyebben átjutni, ha nem látom előre a falat, azaz csak azután szembesülök valaminek a komplexitásával, miután már régen benne vagyok. Ezt úgy lehet csinálni, hogy eleve feladatokat kell megoldani, az ember próbálkozik a saját meglévő egyszerű kis eszközeivel, vagy lemásolja az adott példát, kap visszajelzést, hogy hol volt jó, hol hibázott, majd egy ponton egyszer csak összefoglalják, hogy akkor ez az egész eddig arról szólt hogy, ennek a műveletnek ez a neve, amannak az, és olyankor szokott működni, ha. (Ez működik bármilyen esetben, ahol készségtanulás is a folyamat része: csináltam ezt amikor családterápiát/pszichoterápiát oktattam hallgatóknak szerepjátékkal, működik programkódokkal, csinálták ezt a rajziskolában, és ezt a módszert használják a Babbel holland kurzusában is: már egy csomót gyakoroltál és hibáztál, amikor egyszer csak elmondják, hogy amire eddig intuitívan kezdtél ráérezni, arra ez a szabály.)
 
Ezeket nagyjából eddig is tudtam, viszont volt egy új élményem, ami szintén nagyon fontos és eddig nem tudtam igazán értékelni. Nem elég tanulni valamit, ha nem leszel róla meggyződve, hogy tudod is azt az adott dolgot. Ez egyrészt persze személyiség kérdése is (én általában semmiről nem vagyok meggyőződve), de vannak taktikák, amivel mégis növelnni lehet az esélyét, hogy valaki úgy érezze, valamit megtanult. A Unix programozós kurzus vége nagyon húzós volt, az utolsó két hét feladatai nehezebbek voltak, és még az utolsó pillanatban is tanítottak új elemeket, így annak ellenére, hogy gyakorlatilag a kurzus 70%-a eleve gyakorlás volt, nem éreztem azt, hogy rutinos lettem, és ha nem lesz előttem a sorvezető, akkor képes leszek visszaemlékezni a tanultakra. Az utolsó feladat egy projektmunka volt, ami lényegében a teljes kurzus anyagát lefedte, plusz olyan elemek is votlak benne, amiről egyetlen szó sem esett. Ráadásul végül az is a teljesítés követelményei közé tartozott, hogy a beadott projekt peer-review értékelést kap, három másik kurzust végző embertől, és ezután nekem is értékelnem kell három munkát, megadott szempontok szerint. A lényeg, hogy mire az egész folyamaton végigszenvedtem magam, úgy éreztem, hogy most valamit tényleg megtanultam, mert bár ugyanúgy rá kell majd keresnem a pontos szintaxisra, de azt a nagyon fontos visszajelzsét megkaptam, hogy képes vagyok megcsinálni. Azaz egy olyan dimenziót adott hozzá a tudásomhoz, ami általában hiányzik, a magabiztosságot.

Az egész folyamatban az ember szerepe az, hogy bár az algoritmusok/ az AI minden már ismert és leírt lépést borzasztó gyorsan elvégeznek, amivel mi már egy ideje nem is lehetünk versenyben, de új ötletet egyelőre nem szülnek, korábban fel nem tárt összefüggést nem látnak meg, és legfőképpen nem tudnak empatizálni az emberi korlátokkal, szorongásokkal és motivációkkal, és bár utakat ajánlhatnak nekünk (mint mondjuk egy kurzusterv, egy pont nekünk való sorozat, vagy akár egy potenciális partner formájában), de az úton nekünk kell végigmenni és akkor nem árt, ha nagyjából be tudjuk lőni az irányt (pl. hallgatunk a zsigeri ösztöneinkre, vagy eljárunk önismeretre, hogy megismerjük a magasabb, humánspecifikus szintjeit is a gondolkodásunknak).

I could get used to this

Miután egy hónap eltelt úgy, hogy a landlady elvonult home officeba vidékre a családjához, a francia lakótársam egy ponton felszívódott és többé nem láttuk (később kiderült, hogy csak hazaköltözött a szüleihez), az olasz fiúba meg nagyjából kétnaponta botlottam bele a konyhába, elkezdtem hozzászokni ehhez a maga szegényes rutinjával megnyugtató állapothoz.
Tegnap viszont felbukkant a házinéni a férjével, megszerelték a maradék lakótársam napellenzőjét, de nem mentek haza, hanem a mai napot is itt töltötték, takarítással.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ennek egyáltalán nem örülök, sőt, kicsit mérges vagyok, hogy újra teletöltötte a fél hűtőt és nem férnek el a cuccaim; főleg miután kaptam tőle egy szelet házi készítésű húsvéti kuglófot, mielőtt elindultam biciklizni.
(Azt hiszem elég könnyen le lehet kenyerezni.)

A biciklizés viszont ma különösen fontos volt, mert muszáj volt már megnézni a tulipánföldeket. A kávézókat és múzeumokat és kerítéssel körülvett parkokat bezárhatják, de a több hektárnyi virágzó mezőket csak nem.
Persze ezt nyilván nemcsak én gondoltam így, ezért az elmúlt időszakhoz képest jelentősen megnövekedett biciklisforgalommal kellett megküzdenem, és hát azt is rosszul gondoltam, hogy csak úgy el lehet majd biciklizgetni akárhol.
A legnépszerűbb és képeslapraillőbb útvonalakat egyszerűen kordonnal és rendőrautókkal lezárták, így alternatív - különben szintén nagyon szép - útvonalat kellett keresnem. Nagyjából milliószor eszembe jutott, hogy alig van fényképem a csodálatos holland házakról és előkertekről, mert egyszerűen méterenként kéne megállni fotózni, nincs is olyan, amit nem örökítenék meg, így viszont képtelen vagyok választani.

Azért a jácintokat és tulipánokat muszáj volt.

Vrolijk pasen

Én így.

Mission completed, you can advance to the next level

Az elmúlt hétvégén elég rosszul éltem meg, hogy nem dolgoztam, hétfő estére beérett egy érzelmi mélyrepülés, mostanra pedig már teljesen átalakult az egész, és remek lehetőséget látok benne.

A jelenlegi helyzet sok szempontból rendkívül regresszív, ami ellen általában küzdeni szoktam, hogy megkapaszkodjak a valóság keskeny peremében, most viszont úgy érzem, hogy alapvetően jól vagyok, talán még soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban és nem feltétlenül van szükségem ekkora önvédelemre. Ezt abban tudom lemérni, hogy simán beengedtem magam ebbe az állapotba, és nagyon hamar ki is jöttem belőle, olyannyira, hogy a terapeutámnak már csak nyolcvan százalékban feldolgozva tudtam elmesélni csütörtök este.

Így arra jutottam, hogy újra heti kétszer járok majd önismeretre, hogy kihasználjam a szituáció nyújtotta ingyen regressziót, nem kell hosszú időt tölteni az ellenállások falainak a lebontásával, a legtöbb élményem, ami foglalkoztat úgyis projekció. 

Gondolkodtam rajta, hogy ez a tartalom idevaló-e, és azt hiszem, nem. Viszont elég jelentős és az ittlétemmel szorosan összefügg, ezért úgy döntöttem mégis megemlékezem róla, de a témát visszaköltöztetem a másik blogra, és holnaptól újra a holland hétköznapok (vagyis most épp az ünnepnapok) tárgyai kapnak majd helyet.

When individual running becomes a social activity

Egészen furcsa, hogy lassan egy hónap eltelt már azóta, hogy nem járok be rendszeresen az egyetemre. Egyrészt végtelenül hosszúnak tűnik, másrészt meg valahogy mintha eltűnt volna ez az idő.

Pénteken újra be kell majd mennem, és már nagyon várom. Nemcsak azért, mert ez az igazi elemzés kezdetét jelenti végre, hanem mert élő emberekkel találkozhatok.

Abból tudom, hogy mennyire hiányoznak a szociális interakciók, hogy amikor futás közben valaki - szökőévente - szembejön velem, felveszi a szemkontaktust és rám mosolyog, az egészen különleges érzés. Olyannyira felértékelődött ez, hogy utána még egészen sokáig fel tudom idézni ezeknek az embereknek az arcát. Amúgy nekem vannak gondjaim a szemkontaktussal, és hacsak nem muszáj, nem nézek az emberek arcába az utcán, főleg ha sokan vannak, de talán ez a mennyiségű társas inger még az én optimumomat is alulmúlja.

A futás egyébként is a kapaszkodóm a valóságba, az a tevékenység, amit ma pont ugyanúgy csinálok, és éppen ugyanolyan érzés, mint Budapesten volt fél, egy vagy öt éve, vagy akár Berlinben, Barcelonában vagy Oxfordban annak idején.

A tengerpartra flamingó alakban lehet eljutni, éppen húsz kilométer a teljes táv.

A bit out of control (...and hopefully recovering)

Az a bajom, hogy ninsc semmi bajom.

Tegnap lefordítottam a valójában teljesen lényegtelen és mellékes nemzetközi projekt számára a tíz pontban összeszedett mentálhigiénés ajánláscsomagot*, majd a további teljes napot hasznotalanul töltöttem úgy, hogy hétvégén sem dolgoztam semmit (csak egy három órás önismereti csoportot ko-vezettem zoomon), kicsit elkeseredtem, hogy bár minden egyes ajánlást kezdettől fogva megfogadok (kivéve a gyerekeset), mi lesz még így velem hónapokig, máris elfogyott a lendületem, nem bírom én ezt ki feltöltődés és vigasztalás nélkül... A sötét felhők csak gyülekeztek, bingewatch-oltam a BoJack Horseman utolsó négy epizódját (aztán kiderült, hogy az utolsó évad négy résszel hosszabb, szóval - it's hard to admit - az utolsó nyolcat), ami - surprise - nem segített túl sokat.

Aztán ma úgy ébredtem, hogy dehát hetente négyszer tudok menni futni, csodálatosan szép és mindig új útvonalakra, a hétvégén megtanultam befonni a hajam egy tíz perces youtube videoból, a tutorom elárulta, hogy merre érdemes biciklizni a tulipánföldek felé, hogy harmincnégy évet simán leéltem ölelésben szegény életmódban és soha ennyi virtuális támogatást nem kaptam mint most, amúgy is a járvány tetőzésééről és az újraindítási folyamatot tervezéséről beszélnek már.

Úgyhogy mára azt tervezem, hogy abbahagyom az önsajnálatot, és újra megpróbálok értelmes feladatokra koncetrálni.






*

Blue Icon Charity Infographic by maminti

About storytelling - a trial-and-error process of mastery

Közvetelnül az elutazásom előtt, közben és megérkezésem után, és V hazautazása után három könyvet olvastam el* (a könyv formában kiadott doktori értekezéseket és az Introduction to Neuroimaging Analysis-t csak viszonylag nagy logikai ugrással tudnám ide kötni) és van ezekben egy közös momentum, ami eléggé foglalkoztat. Szakmailag és emberileg.

Az említett könyvek tulajdonképpen mesekönyvek, ifjúsági regények vagy fantasy történetek - bocsánat, én csak laikus olvasó vagyok, nem ismerem a szakzsargont és a kategóriákat, de majd kijavíthatjátok.





A Coraline, a Neverwhere és Végtelen történet is azzal az általános, archaikus alapgondolattal játszik, hogy van egy párhuzamos világ (képzelet, fantázia), ahova át lehet jutni egy ajtón, átjárón keresztül, ahol olyan dolgokra is képesek vagyunk, olyan tulajdonságokkal is rendelkezünk, amiről a hétköznapi életünkben álmodni sem merünk, a párhuzamos világ szereplői olyan módon viszonyulnak hozzánk, amitől vagy nagyon rettegünk (elárulnak, féreveztenek, becsapnak, megtámadnak és bántanak), vagy csak vágyunk rá, de a hétköznapi életünkben nem kaphatjuk meg, vagy nem tudjuk, hogyan kaphatnánk meg (feltétel nélküli szeretet, gondoskodás, vigasztalás, lojalitás). Megjelenik mindegyik történetben az a vonzó gondolat, hogy jobb a párhuzamos valóságban létezni, mint a szürke és fájdalmas hétköznapokban és talán ott is kellene maradni, a hétöznapi életet hátrahagyva. Az, hogy melyik síkon végződik a történet, nem egyezik a három könyvben (de ennél többet már igazán nem spojlereznék).

Több dolog miatt is érdekes ez most. Szakmailag azért, mert ebben a műfajban tud megjelenni legkendőzetlenebbül az a pillanat, ami a valóságészlelés megváltozásaként írható le a pszichiátria nyelvén, és ami tulajdonképpen kamaszkorom óta (Benedek István: Aranyketrec, Csáth Géza stb.) ösztönösen, kb. tíz éve szakmailag is foglalkoztat.
Mi véd meg valakit ezen a ponton attól, hogy a párhuzamos univerzumba végérvényesen beszoruljon? A kreativitás kognitív pszichológiájában nagyon fontos szerepet játszik a regresszióra való képesség, azaz hogy valaki képes legyen a gyermeki nyitottság, sérülékenység és szabadon áramló asszociációk megélésére, hogy olyan új összefüggéseket vegyen észre, amit korábban mások nem láttak, de ez önmagában nem elég, innen vissza is kell térni, integrálni és szelektálni kell a valóban hasznos információkat, a mély regresszióból ismét felnőtté kell válni, és szavakba, képekbe, formákba kell önteni a megfoghatatlant.
(A Bálint-csoport pontosan ugyanezt a folyamatot járja végig másfél óra alatt, a csoport és a csoportvezető kontrollja és felügyelete alatt, tulajdonképpen egy kontrollált regresszió és újraintegrálás történik - egy segítő-kliens találkozó mélyebb, érzelmi rétegeinek megértése céljából -, egyéb pszichoterápiás módszereknek is alapeleme a kontrollált regresszió, annak a módja, dinamikája és pár külső technikai elem változik csak, ahogyan ezt a terápiás tér biztosítja.)

Mi dönti el, hogy az ilyen pillanatokban végül melyik világot választjuk?
"Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán."

A történetekben ilyenkor egy szignifikáns személlyel való kapcsolat dönti el, a pszichoterápiában a terápiás kapcsolat teherbírása. De a történetek megformálói tipikusan egyedül dolgoznak, és a (biztonságos) kapcsolatok puszta reprezentációi is elegendőek.
Az a hiptotézisem, ha valaki fantasztikus történeteket ír, akkor feltehetően sok fantasztikus történetet olvasott már korábban, mindenféle kimenetellel és történetvezetéssel, amiből megalkothatja a saját biztonságos és jól ismert reprezentációját, ugyanakkor képes arra is, hogy egy pillanatra mindezt elengedje, hogy valami újat tudjon létrehozni. Mert korábbi tapasztalatai nyomán bízhat abban, hogy létezik út, ami visszavezet a valóságba. Sérülései pedig mindenkinek vannak, nem kérdés, hogy találunk-e, ha elég mélyre ásunk.

Személyesen azért foglalkoztat most ez ennyire, mert épp önként vállalkoztam fél évre, hogy  felfedezek egy párhuzamos valóságot. Hollandia Magyarországhoz képest sok tekintetben meseország. A bajom csak az, hogy bár elég jól felkészítettem magam arra, hogy lesz majd az idealizáció fázisa, aztán jönnek a nehézségek, talán olyan időszak is lesz, amikor egészen sötétnek és félelmetesnek látom az egészet és menekülni szeretnék, de meg kell majd küzdenem (és nyilván meg is fogok birkózni) a kihívásokkal, most viszont ez az egész tökre nem úgy történik, ahogy számítottam rá. Váratlanul egy egészen absztrakt formában kell megélnem a szociális izolációt. Lényegében ugyanolyan közel kerültem az otthoniakhoz, mint az otthoniak egymáshoz, nem maradok ki olyan dolgokból, amiből azt hittem hogy kimaradok majd, viszont kiszorulok itteniekből, de úgy, hogy mindenki más is kiszorul.
Megterhelőnek érzem a virtuális beszélgetéseket, néha úgy érzem, igazán egyedül szeretnék lenni, ha már egyedül vagyok. Miközben tudom, hogy valójában nem erre vágyom, és az egész elképesztően nehéz lenne, ha nem lenne egy végső dátum, amikor (viszonylag nagy valószínűséggel) hazamehetek.




* plusz The Restaurant at the End of the Universe, de az nem számít mert csak 10% volt belőle hátra, és a Life, the Universe and Everything meg a harmadánál félbe maradt, gondolom erről a szériáról majd később írok

Jó ügy

A hard core idegtudományon kívül (jelenleg agyi képalkotás, vagy elektrofiziológia) természetesen továbbra sem tudnak hidegen hagyni a pszichológiai folyamatokat kevésbé absztrakt módon vizsgáló, életközeli érzésekre rezonáló kérdések sem.

Amellett, hogy vállaltam heti pár óra plusz online konzultációt - a leliismeretfurdalásomat* enyhítendő -, egyszer csak szembe jött a Twitteren egy COVID-19 hullámot meglovagoló giga reziliencia** kutatás. A poszt arról szólt, hogy éppen milyen nyelvekre fordítják a kérdőíveket, a magyar nem volt köztük.
Gyorsan jelentkeztem, megfelelőnek találtattam, lefordítottam a kérdéseket, a nyelvész fiú visszafordította*** és kedd óta ki lehet tölteni és meg lehet osztani.

https://www.facebook.com/DynaMOREproject/posts/118613849780191?__tn__=-R

bit.ly/DynaCORE-C-HU 

A személyes és szakmai ismerettségi körömben megosztottam, (kiderült pár hiba, amit ki is javítottak), de azon még gondolkodom, hogy hogyan lehet szélesebb körben elterjeszteni.
Bármilyen ötletet szívesen fogadok.




* amiért én egy biztonságos elefántcsonttoronyban vagyok, amíg mások a végeken küzdenek
** magyarra leginkább az ellenállóképesség szóval lehet efordítani, de annak a képessége is benne, van, hogy valaki vissza tud térni az eredeti stabil állapotába, miután valamilyen hatás onnan kibillentette. A pszichológiában nagyjából arra a jelenségre (tulajdonságra) utal, hogy a bár vannak dolgok, amik nagy valószínűséggel okoznak problémát, akár pszichés tüneteket (pl. súlyos traumák, genetikai fogékonyság és biológiai sérülékenység stb.), az emberek egy nem elhanyagolható része, mondjuk harmada, mégis inkább teljesen normális, szeretetteljes és gondoskodó felnőtt lesz, adaptívan küzd meg nehéz helyzetekkel és nem omlik össze krízisek alatt.
*** hogy ellenőrizni lehessen a tartalmi egyezést az eredeti kérdésekhez képest