Ma újraindult a helyi Journal club, ami az osztályon dolgozó klinikusok és kutatók közös tere szokott lenni, csütörtök reggelente. Szívmelengető volt látni, hogy az osztályvezető, az idősebb orovosok és a fiatal rezidensek is részt vesznek, hogy a kérdések és az egész atmoszféra mennyire támogató.
A prezentáló srác a hét elején írt nekem, hogy ott leszek-e, mert akkor angolol csinálja a slideokat, de a prezentációt hollandul tartaná, ha nem gond.
Aztán ma a főnök mégis megkérte, hogy próbáljon angolul prezentálni, ha valamit nem tud, majd segítenek, ne aggódjon. (Nyilván az ő rossznak gondolt angolja kb. százszor jobb, mint az enyém, de megpróbálok ezen szorongva minimális időt tölteni)
A 2003-as SARS járvány poszttraumás hatásait* feldolgozó tanulmányról volt szó, a jelnetős különbsgek - sokkal kevesebb beteg, csak huszonöt ország érintett, eltérő infektológiai mutatók stb. - ellenére nagyon tanulságos.
A legerősebb védőfaktornak az altruizmust találták.
Az osztályvezető még beszélt a kórházi mental support team tapasztalatairól, ahol nagyon hasonló az jelenségeket tapasztalnak.
Az emberek szeretnék hasznosnak, ágenciával rendelkező lénynek érezni magukat, és ha valaki érzi, hogy hazzá tud tenni bármilyen apró dolgot is a helyzet javításához, valahogy tud másoknak segíteni, akkor csökken a kontrollvesztettség és tehetetlenség érzése. Szóval azon dolgoznak, hogy mindenkinél megtalálják, hogy mi az a picike dolog, és arra erősítenek rá.
Azt hiszem, én azért írok erről állandóan, mert azt érzem, hogy csak a helyzet előnyeit élvezem, miközben nem igazán tudok semmit tenni, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy ennyi elegendő.
* egy pekingi kórházban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése