Recommended reading

Isolde átfogó - és nagyon elgondolkodtató - blogposztjára csak annyit szeretnék reagálni, hogy dehát a diganosztikus kritériumok, irányelvek azok szorongásának a csökkentését szolgálják, akik segíteni hivatottak. Hogy a felmerülő kérdésekben ne nekem és neki és minden egyes pszichiáternek és pszichológusnak külön-külön kelljen dönteni. Legalább az irányt lőjék be helyettünk.

...

Tegnap kicsit beszélgettem a postdoc sráccal, akinek az a mostani extra feladata, hogy a szupportálja a kórházi dolgozókat (főleg nővéreket) a járványhelyzet idején. Odamegy a délutáni átadóra műszakváltáskor, nem csinál semmit csak jelen van, és elmondja, hogy, ha valaki úgy érzi nagyon kimerült, fél, szorong, whatever, vagy csak jól esne beszélgetni, akkor itt van. Van, amikor épp nincs senki, van, amikor többen is kérnek konzultációt. De az a biztonság, törődés, hogy a munkáltató számol azzal, hogy nehéz lehet nekik, és valaki az egész iszonyú bizonytalanhelyzetben mégis biztosan minen héten, ugyanakkor felbukkal és lehet hozzá fordulni, az szerintem iszonyú fontos. 

Mindeközben ő úgy érzi, hogy nem csinál semmit azokhoz képest, akik a betegeket látják el, ez a munkája, semmi különös. 

Semmi különös, ha valaki ehhez hozzá van szokva, ha alap, hogy törődnek veled, ha arra számítasz, hogy ha gáz van, valaki ott lesz és megfogja a kezed. Az egész pszichiátria, az egész kórház, és egyetem (a rektor rendszeresen tölt fel videoüzenetet a hallgatókank a nappalijából) alapértelmezettnek veszi, hogy lehetnek emberek, akiknek nehezebb és segítséget fognak kérni, és azonnal rendelkezésre is bocsátják azt, mert vannak erre tartalékaik. Az egész társadalom bizalomban, biztonságban szocializálódott, el sem tudják képzelni, milyen, ha az ember egyedül retteg és nem mer segítséget kérni, mert még az is baj, hogy nem tud egyedül megküzdeni a negatív érzéseivel. Pedig ugye pont attól lesz egy iszonyú érzés is normális, hogy valaki végig bírja hallgatni, ahogy beszélek róla, és nem menekül fejvesztve, hanem modnjuk csak ott ül és nem szól semmit, vagy ad egy zsebkendőt, vagy azt mondja, hogy sajnálom, vagy főz egy teát, vagy megölel vagy mit tudom én. A másik ember jelenlététől lesz elviselhető. És a másik ember most pont hiánycikk. 

És szerintem egy ilyen golobális stresszhelyzetben igenis fontos, hogy elkülönítsük, hogy mi az ami a covidtól és következményeitől van, nem tudjuk befolyásolni, de normális, hogy érezzük és elmúlik majd. De lehet, hogy jól jön hozzá 3-5 extra konzultáció valakivel, aki meg tudja különböztetni, hogy ez most a normális gyász, szorongás, szomorúság, csalódottság, biztonságos világkép elvesztése miatti összezavarodottság, ami majd szépen a helyére kerül, vagy éppen ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami felszínre hozta a régóta dédelgetett és lelkünk mélyebb rekeszeiben kordában tartott szörnyeket, amikkel lehet, hogy komolyabban és hosszabban érdemes foglalkozni. 

Annyi lényegi különbség van az Ike hurrikán, vagy egy random személyes truma és a covid között, hogy a globális jellege miatt egyszerre gondolkodik nagyon hasonló dolgokon rengeteg szakember, amiről én azt gondolom, hogy óriási lehetőség, és én személy szerint - a szokásos naiv idealisztikus attitűdömmel - nagyon bízom az emberiség kollektív bölcsességében, hogy végre valami újat és előremutatót is ki bír majd magából sajtolni.