Very subjective

Időközben elkezdett icipici lépsekben visszatérni a normál élet a városba, de össze sem lehet hasonlítani a februári állapotokkal.

Az irodában elkészült a munkabeosztás: tizenkét asztal és hozzá tartozó számítógép (mindegyikhez két monitor, természetesen) áll rendelkezésre, de elég komolyan veszik a 1,5 méteres szabályt, így egy napon nem lehet két egymás melletti gépet használi. A megszokott helyett mindenki heti max két napot lehet bent (de úgy látszik rákaptak az emberek az otthoni munkára, mert tegnap rajtam kívül ketten bukkantak fel egész nap).
Volt időpontom a főnökömhoz, és a csereprogramért felelős fickóhoz is, így körbe kellett járnom az épületben. A pszichiátriai részlegen rengeteg beszélgetős szoba és egyszemélyes idoda van, sokkal inkább emlékeztet egy multicéghez, mint egy magyar szakrendelőhöz vagy kórházhoz. A kedvencem a mindig friss és iszonyú szép virágkompozíciók a váró dohányzóasztalán és a recepciópulton. De igazából azon még mindig képes vagyok csodálattal meghökkeni, hogy a pszichiátria pont olyan, mint bármelyik másik osztály, az épület viszonylag frekventált pontján a tíz emeletes szárny első emeletén található, nem pedig egy eldugott és lepukkant pavilonban, lehetőleg egy forgalmas úttal elválasztva a főépülettől, vagy egy másik városban.  

A várókban minden második székre egy piros x matricát ragasztottak, a folyosókon az emberek a haladási irányt jelző nyilakat és a másfél méteres távolságot követik és betartják. Az adinisztratív részlegen, mivel többen osztoznak egy-egy irodán, hetente csak egy napot vannak bent személyesen, a meetingek zöme továbbra is online zajlik.

A boltokban még mindig kötelező kosarat/bevásárlókocsit vinni, ezzel limitálják az egyszerre bent tartózkodók számát, de a fertőtlenítő és papírtörlő már néha elfogy, és nem pótolják azonnal. A múzeumokban szinte kivétel nélkül időpontot kell foglalni, csakúgy mint a kávézókban, éttermekben, mert nagyon limitáltak a helyek, még a teraszokkal és kinti helyekkel is pillanatok alatt minden megtelik. Továbbra is érvényben vannak az egyirányúsítások - egyik bejáraton be, másikon ki. Itt csak a tömegközlekedésen kötelező maszkot viselni, viszont ott hordják is, fegyelmezetten.

Rengeteg helyen szereltek fel plexifalakat, néhány kávézóban kis papír és plexi falú boxok lettek, a kórházban üvegfalakat húztak. Szinte mindenhol az érintésmentes fizetést preferálják, nem adnak kézből kézbe szinte semmit, egyértelműen megszűnt a kézfogás.

Tekintettel az amerikai számokra, nem gondolom, hogy túlzott óvatosság lenne ez, nekem inkább úgy tűnik, hogy tartósan berendezkenek egy fegyelmezett, megváltozott és nyilván bizonyos szempontból korlátozott életmódra, ugyanakkor a helyzet rosszabb irányú változása esetén nem kell váratlanul, újra behúzni a kéziféket, és mivel még a biztonsági öv is be van kötve jó eséllyel nem fog senki nyakat törve átrepülni a szélvédőn.

Magyarország viszont szerintem felelőtlenül gyorsít a beláthatatlan kanyarban. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön bevenni.

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

It's like being homesick for people

Oké, azt hiszem eljött a mélypont.
Egész nap nem jöttem rá, hogy mi bajom van, tök szomorú és nyomi voltam, reggel elaludtam, este kellett bepótolnom még a holland nyelvleckémet is.

Pedig egyszerű: ma este érkeztem volna haza Budapestre, csak azért nem töltenék öt egész napot V-vel, mert hétvégén lenne az Ultrabalaton és a akkor meg a nagyon szeretett kollégáimmal futnék és bicikliznék huszonnégy órát.

Ebben a pillanatban épp stroopwaffelt ennénk a kanapén és izgatottságomban végtelenül unalmas részleteket mesélnék a repülőútról, vagy nem mondanék semmit, egyszerűen csak nagyon boldog lennék.

...

Be kell ismernem, hogy ez azért most fáj.

Lunarbaboon

Recommended reading

Isolde átfogó - és nagyon elgondolkodtató - blogposztjára csak annyit szeretnék reagálni, hogy dehát a diganosztikus kritériumok, irányelvek azok szorongásának a csökkentését szolgálják, akik segíteni hivatottak. Hogy a felmerülő kérdésekben ne nekem és neki és minden egyes pszichiáternek és pszichológusnak külön-külön kelljen dönteni. Legalább az irányt lőjék be helyettünk.

...

Tegnap kicsit beszélgettem a postdoc sráccal, akinek az a mostani extra feladata, hogy a szupportálja a kórházi dolgozókat (főleg nővéreket) a járványhelyzet idején. Odamegy a délutáni átadóra műszakváltáskor, nem csinál semmit csak jelen van, és elmondja, hogy, ha valaki úgy érzi nagyon kimerült, fél, szorong, whatever, vagy csak jól esne beszélgetni, akkor itt van. Van, amikor épp nincs senki, van, amikor többen is kérnek konzultációt. De az a biztonság, törődés, hogy a munkáltató számol azzal, hogy nehéz lehet nekik, és valaki az egész iszonyú bizonytalanhelyzetben mégis biztosan minen héten, ugyanakkor felbukkal és lehet hozzá fordulni, az szerintem iszonyú fontos. 

Mindeközben ő úgy érzi, hogy nem csinál semmit azokhoz képest, akik a betegeket látják el, ez a munkája, semmi különös. 

Semmi különös, ha valaki ehhez hozzá van szokva, ha alap, hogy törődnek veled, ha arra számítasz, hogy ha gáz van, valaki ott lesz és megfogja a kezed. Az egész pszichiátria, az egész kórház, és egyetem (a rektor rendszeresen tölt fel videoüzenetet a hallgatókank a nappalijából) alapértelmezettnek veszi, hogy lehetnek emberek, akiknek nehezebb és segítséget fognak kérni, és azonnal rendelkezésre is bocsátják azt, mert vannak erre tartalékaik. Az egész társadalom bizalomban, biztonságban szocializálódott, el sem tudják képzelni, milyen, ha az ember egyedül retteg és nem mer segítséget kérni, mert még az is baj, hogy nem tud egyedül megküzdeni a negatív érzéseivel. Pedig ugye pont attól lesz egy iszonyú érzés is normális, hogy valaki végig bírja hallgatni, ahogy beszélek róla, és nem menekül fejvesztve, hanem modnjuk csak ott ül és nem szól semmit, vagy ad egy zsebkendőt, vagy azt mondja, hogy sajnálom, vagy főz egy teát, vagy megölel vagy mit tudom én. A másik ember jelenlététől lesz elviselhető. És a másik ember most pont hiánycikk. 

És szerintem egy ilyen golobális stresszhelyzetben igenis fontos, hogy elkülönítsük, hogy mi az ami a covidtól és következményeitől van, nem tudjuk befolyásolni, de normális, hogy érezzük és elmúlik majd. De lehet, hogy jól jön hozzá 3-5 extra konzultáció valakivel, aki meg tudja különböztetni, hogy ez most a normális gyász, szorongás, szomorúság, csalódottság, biztonságos világkép elvesztése miatti összezavarodottság, ami majd szépen a helyére kerül, vagy éppen ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami felszínre hozta a régóta dédelgetett és lelkünk mélyebb rekeszeiben kordában tartott szörnyeket, amikkel lehet, hogy komolyabban és hosszabban érdemes foglalkozni. 

Annyi lényegi különbség van az Ike hurrikán, vagy egy random személyes truma és a covid között, hogy a globális jellege miatt egyszerre gondolkodik nagyon hasonló dolgokon rengeteg szakember, amiről én azt gondolom, hogy óriási lehetőség, és én személy szerint - a szokásos naiv idealisztikus attitűdömmel - nagyon bízom az emberiség kollektív bölcsességében, hogy végre valami újat és előremutatót is ki bír majd magából sajtolni.

A bit out of control (...and hopefully recovering)

Az a bajom, hogy ninsc semmi bajom.

Tegnap lefordítottam a valójában teljesen lényegtelen és mellékes nemzetközi projekt számára a tíz pontban összeszedett mentálhigiénés ajánláscsomagot*, majd a további teljes napot hasznotalanul töltöttem úgy, hogy hétvégén sem dolgoztam semmit (csak egy három órás önismereti csoportot ko-vezettem zoomon), kicsit elkeseredtem, hogy bár minden egyes ajánlást kezdettől fogva megfogadok (kivéve a gyerekeset), mi lesz még így velem hónapokig, máris elfogyott a lendületem, nem bírom én ezt ki feltöltődés és vigasztalás nélkül... A sötét felhők csak gyülekeztek, bingewatch-oltam a BoJack Horseman utolsó négy epizódját (aztán kiderült, hogy az utolsó évad négy résszel hosszabb, szóval - it's hard to admit - az utolsó nyolcat), ami - surprise - nem segített túl sokat.

Aztán ma úgy ébredtem, hogy dehát hetente négyszer tudok menni futni, csodálatosan szép és mindig új útvonalakra, a hétvégén megtanultam befonni a hajam egy tíz perces youtube videoból, a tutorom elárulta, hogy merre érdemes biciklizni a tulipánföldek felé, hogy harmincnégy évet simán leéltem ölelésben szegény életmódban és soha ennyi virtuális támogatást nem kaptam mint most, amúgy is a járvány tetőzésééről és az újraindítási folyamatot tervezéséről beszélnek már.

Úgyhogy mára azt tervezem, hogy abbahagyom az önsajnálatot, és újra megpróbálok értelmes feladatokra koncetrálni.






*

Blue Icon Charity Infographic by maminti

Hope has to be sustained

Ezen a héten nagyon sok kapcsolatom volt a saját pácienseimmel (azokat is meg kellett keresni, akiknek áprilisban írtam volna fel receptet, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani így, hogy nem tudok hazamenni) és több maratoni online szupervízió is volt, plusz beszéltem mindenféle pszichiáterekkel is.

A személyes megfigyelésem ugye az volt, hogy a pszichiátriai betegek jobban vannak. Az én egyszerű hipotézisem az volt, hogy azzal, hogy a környezet hirtelen olyanná változott, mint amilyen az ő világuk, a szenvedés egy szignifikáns forrásától szabadultak meg.
Most ez nem abnormális, ezért nem szégyellnivaló, nem jelenti azt, hogy beteg vagyok, kívülálló, más, furcsa, bolond.
Ez tulajdonképpen egy meta-szorongás. Nem csak az okoz disstresszt, ami az eredeti panasz, hanem ahogy a környezet reagál rá. És ez most hirtelen, drasztikusan megváltozott.

Egy nagyon klassz videoban egy kleiniánus pszichoanalitikus (Don Carveth professzor) beszél erről a jelenségről, nagyon izgalmas dolgokat mond. Megpróbálom összefoglalni a lényeget.

A világban észlelhető attitűd egy regresszív állapotként értelmezhető, mégpedig egészen a paranoid-szkizoid pozícióig (Melanie Klein elméletében kb. a személyiségfejlődés első fél éve), ahol az üldöztetéses szorongás állapotát éljük meg globálisan.

Az általános paranoid, gyanakvó attitűd a paranoid betegekre pozitív hatással van, hiszen normális - vagy legalábbis nagyon gyakori -, hasonló módon gondolkodni. A hisztériás (itt kb. a szomatizáció értelemben) betegekre pozitív hatással van, mert nagyon sokan észlelnek magukon testi tüneteket, sokak figyelnik a testi reakcióikat, nagyítják fel azokat és várják állandó készenlétben valami súlyos kórkép (itt COVID-19) felbukkanását. A kényszeres betegek jobban vannak, mert a készmosás kifejezetten ajánlott viselkedés, a tisztaság, fertőtlenítés pusztán ésszerű elővigyázatosság. A szkizoid személyek, szociális szorongók számára mindig is nehéz volt közsségbe menni, most végre nemcsak nem piszkálják őket, hanem másokat is arra kérnek, hogy kövessék a példájukat. A depressziósok végre nem javíthatatlan pesszimisták, hanem a valóságuk realitássá vált, ami paradox módon aktivizálja őket. *

Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a paranoia mégiscsak egy kétoldalú dolog, nagy a veszélye a hasításnak. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a veszélyt túl nagynak látjuk, de abba is, hogy bagatellizáljuk. Nem könnyű megtalálni azt a keskeny határt, ami kellő mennyiségű információn (a valóságon) alapul, felelősségteljes és kürültekintő, de nem túlzó. 

Innentől kezdve a még mélyebb spekuláció és elrugaszkodott értelmezés következik, mindenesetre érdekes elméletek.
Valahonnan felbukkan a nem tudatos bűntudat kérdése, amit a klímaváltozáshoz lehet kapcsolni.
Az első környezetünk az anyaméh, ami az anyatermészet anaógiája. Érezhetünk bűntudatot amiatt, hogy az elmúlt évtizedekben az emberiség durván kihasználta, bántotta, és jelentős károkat okozott a természetnek. Érezhetünk emiatt bűntudatot, és félhetünk, hogy viselkedésünkkel teljesen elpusztítjuk vagy attól, hogy valamiféle büntetésként a természet elpusztít bennünket.
Ez a hatalomról, a dolgok uralása feletti kontrollról, saját szerepünkről is szó. A kihívás az, hogy általában a fenyegető szörnyeket hatalmas állatoknak/sárkányoknak képzeljük el, de most a veszéy forrás láthatatlan, egy végtelenül bizarr forma. Ilyen esetben még nehezebben megfogható, hogy kinek a kezében van az irányítás.

Engem már korábban is foglalkoztatott, hogy milyen érdekes, hogy különböző helyeken különböző árucikkekből keletkezett gyorsan hiány, ő a WC papír felhalmozást említi, ami az anális fixációra utal. Arról szól, hogy a kontroll képessége megkérdőjeleződik. Én uralom az eseményeket, vagy ki vagyok szolgáltatva az autoritásnak, vagy valami bizonytalan környezeti hatás által reprezentált felső hatalomnak. Az anális fixáció további elemei lehetnek az általános (a székletürítésen kívüli témakörökbe tartozó tárgyak) felhalmozás, gyűjtögetés is.

Végül kicsit reflektál a paranoid-szkizoid pozícióra, de tovább követi a személyiségfejlődés lépcsőit és most már a depresszív (jelen esetben érett) pozícióval hasonlítja össze, mégpedig az idő észlelésének terkintetében.
Paranoid-szkizoid pozícióban az idő megfoghatatlan, örökkévaló, olyan, mintha örökre ebben a pillanatban ragadnánk, nincs idői perspektíva, a jövő elképzelhetetlen. Ez borzasztó szorongást keltő. Ezzel szemben depresszív pozícióban az időt lineárisan észleljük, ami a múltból a jelenen keresztül a jövőbe tart. Márpedig ha el tudjuk képzelni a jövőt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy mi lesz majd akkor, amikor az egésznek vége, mire lesz majd szükség az újjáépítéshez, ami pedig a remény legfőbb forrása.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy a reményt fenntartjuk.




* szerintem ezt megjegyezhetnénk a jövőre nézve, hogy mennyivel könnyebb a mentális betegséggel élőknek, ha empatizálunk velük, megértjük őket és inkább a félelmeik forrását segítünk megtalálni és legyőzni.

Solutions

Are you kidding? This is my comfort zone!

Az elmúlt napokban főleg azon moralizáltam magamban, hogy nem kéne-e azt éreznem, hogy haza kell rohannom segíteni, még akkor is ha valójában nem tudnék direkt sokat tenni a fertőzöttek ellátásában, dehát mégis.

Isolde dilemmája tökéletesen leírja, amit érzek, viszont nekem nincs gyerekem - és már unom állandóan azzal kezdeni az érvelésemet a terapeutámnak, vagy saját magamnak (lehet, hogy ez a kettő nem is két külön dolog), hogy persze, ha lenne gyerekem, az egészen más lenne.

Szóval megfoglamaztam magamnak, hogy az én gyerekem az a nagyobb ívű tudományos tevékenység, amit épp most igyekszem megalapozni, kapcsolatokat erősíteni, ami hosszabb távon a magyarországi tudományos életnek mindenképpen hasznára válik, szerintem tényleg igazán lényeges területtel foglalkozom, ami annyira kevés lépéssel köthető konkrét gyakorlati hasznohoz, amennyire az alapkutatásban egyáltalán lehetséges.

Viszont mivel addig nem tudok ép elmével erre koncentrálni, amíg valahogy nem segítek (nem tehetek róla, kigyomlálhatatlan, mélyen gyökerező sémám), ki kellett találnom valamit. Vagyis nem kellett kitalálnom, mert mások kitalálták: szerveznek önkéntes pszichológiai támogatást krízis esetére, értelemszerűen online vagy telefonon.

Mivel ez a terület - pontosan tudom magamról - nagyon könnyen beránt, most nagyon kell vigyáznom, hogy ne áldozzam be a bal kisujjam helyett az egész jobb karomat, mindenesetre néhány órát vállaltam.

Ha már ilyen terápiás területre keveredtem, az a tapasztalatom, hogy a legtöbb páciensem, tök jól viseli a helyzetet. A leggyakrabban hallott mondat az elmúlt hetekből:
"Sajnálom az embereket, hogy most át kell élniük azt, amit én egész életemben minden nap éreztem, de egyébként jól vagyok."

Connection lost - connection restored

Apróbb kellemetlenségek kezdenek felszínre bukkanni az első hónap elteltével, mint például, hogy évek óta azt a szuperkényelmes szolgáltatást vettem igénybe, hogy postán küldik ki a havi kontaktlencsémet. Pont úgy alakult, hogy mielőtt elköltöztem volna megérkezett a következő, így egy hónapnyi tartalékkal indultam el, és bár gondolkodtam, hogy mondjam le az egészet és vegyek hat havi adagot, dehát úgy volt, hogy nagyjából havi rendszerességgel vagy én utazom haza, vagy V látogat meg. Hát ez most akkor így nem jött össze.

Nagyobb bajom ne legyen. A szemüveget utálom menő.  

Viszont. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy véletlenül totálisan felkészültem erre a szituációra, és pár héttel megelőztem a teljes magyar magánegszségügyet az online konzultáció és terápia bevezetésével (tudomtudom, rengetegen csinálták rajtam kívül korábban is), és azok a pácienseim is sikeresen átálltak mostanra, akik amúgy soha senkivel nem videocheteltek eddig, és akaratomon kívül megkönnyítettem számukra az alkalmazkodást (legalábbis ebből az aspektusból) a kritikus helyzetben. 

Amúgy is arról szólt, és fog szólni a mostani időszak, hogy virtuális számítógépek virtuális platformjain dolgozzak, eleve egy nemzetközi együttműködésben, ahol az adatgyűjtés alapesetben is potenciálisan több ezer kilométerre történik fizikailag attól a helytől, ahol a feldolgozás és elemzés zajlik, tulajdonképpen csak hab a tortán, hogy most az élet egyéb területeire is ki kell terjeszteni ezt. 

Az elmúlt héten Skype-oltam pár paciensemmel, ill az egyiküknek nincs Skypeja így a fb Messenger videochatjét használtuk. WhatsAppon videocheteltem a főnökömmel, volt egy Skype konferenciahívás az otthoni kutatócsoporttal*, V-vel a Google hangouts appját használjuk, tegnap a pszichoterápiás team szupervíziója ** Zoom platformon történt és az önismereti terápiám Skype-on folytatódik. (FaceTimeom nincs, ugye)

Már ezen a ponton úgy éreztem, hogy wow, mennyi idő kellett volna békeidőben, hogy ez így mind megtörténjen. De ma kiderült, hogy csekket is lehet QR kóddal befizetni SimplePay appal - vagy bankkártyával is, de az előbbi még egyszerűbb -, szóval mi történhet? 

Közben európa szerte egyre többen kezdtek újra blogot írni, így rendkívül szórakoztató módon tájékozódhatunk a helyi járványügyi sajátosságokról és az egyes országok uralkodóinak jófejségéről.  Tiszta jó.  

A szüleimért bevallom, kicsit aggódtam. Az anyukám tanár, de idén lesz hatvannégy éves - és amúgy is az egyik legrugalmatlanabb ember, akit ismerek -, nem gondoltam, hogy simán veszi majd a digitális akadályokat. Erre ma írt egy e-mailt, hogy kiköltöztek a nyaralóba, beszerzett mobilnetet és onnan dolgozik. 

Az elmúlt években próbáltam őket meggyőzni, hogy nem adaptív évekre elegendő lisztet, cukrot, savanyúságot, befőttet, lekvárt, tüzifát, WC-papírt (!), tésztát, olajat, kukoricakonzervet és mindenféle fagyasztott gyümölcsöt és zöldséget felhalmozni (aminek a nagyrészét maguknak termelik, a világtól izolálva), mert minderre ma már nincs szükség. 

Nos, erre az életre ezt a vitát, azt hiszem, elvesztettem.  

* már majdnem azt hittem, hogy kimaradok. 

** már majdnem elfogadtam, hogy kimaradok

(tudom, kicsit overkill volt egy pandémia szintű vírusjárványt küldeni a világra, hogy ne érezzem magam kirekesztve. Sry.) 

Let me explain what that entails

Az elmúlt napokban két dolog foglalkoztat.

Az egyik a holland rendszer szervezettsége és átgondoltsága, ami elképesztő mértékű biztonságérzetet ad. Hétfőn este a miniszterelnök beszélt a tévében a holland nemzethez (legutóbb 1974-ben történt ilyen, az olajválság kapcsán) és elmondta, hogy milyen intézkedéseket tesznek miért. Azokkal a kérdésekkel kezdte a beszédet, ami leggyakrabban felmerül az emebrekben, validálva az aggodalmuk és a bizonytalanságérzet létjogosultságát, reflektált arra, hogy az információ gyors terjedése miatt rengeteg forrásból ékeznek ellentmondó információk, amiben nehéz eligazodni, ő mégis azt javasolja, hogy a szakértők (járávnyügyi szakemberek, virológusok és az intenzív ellátásban jártas orovosok stb.) tudására és tapasztalataira támaszkodjunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szükséges lépések változhatnak az eredmények alakulásával. 

Majd bemutatta a három alapvető járványügyi startégiát, röviden és lényegretörően felsorolva előnyeiket és hátrnyaikat*, hogy ezek közül pontosan miért választják a kontrollált terjedést, és hogy ez mit is jelent a gyakorlatban (nem fogunk kezet, gyakran kezet mosunk, másfél méternél nem megyünk közelebb másokhoz, éttermek és bárok bezárása, nagyobb rendezvények elhalasztása, a szakértői oldalon a helyzet folyamatos követése, megfelelő intézkedések stb.). 

Végül reflektált a már kialakult nehézségekre (munkahelyek, vállalkozások nehéz helyzete, KLM, stb.), és ezt zseniálisan vezette át arra, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi szolidaritást lehet tapasztalni az országban (pl. igen hamar alakultak olyan önkéntes csoportok, az idős elesett emberek ház körüli dolgaiban, bevásárlásban segítő emberek támogatására), megköszönte azoknak a munkáját, akik eddig is rengeteg energiát fektettek bele bele a küzdelembe, azoknak akik csak simán végzik tovább a munkájukat, és arra kéri az embereket, hogy ezt tartsák tiszteletben és továbbra is tegyék lehetővé, hogy ezt folytassák. Végül reményt ad, hogy közös erővel és összefogással bármilyen nehéz is, de minden bizonnyal át fogjuk vészelni ezt az időszakot. 

A reményt és a biztonságérzetet nyilván megerősíti, és hitelt ad a szavainak, hogy teljesen egyértelmű tájékoztatás található mindenhol. A kórház honlapján folyamatábrák, döntési útvonalak alapján egyértelműen lehet tudni, hogy milyen helyzetben, milyen munkakörből ki hova forduljon, milyen típusú segítségre számíthat, beleértve a felépülést követő teendőket. Itt is indoklások és magyarázatok egészítik ki ezeket. Az itteni főnököm egy magas progresszivitási szintű pszichiátrián dolgozik (rendkívül kicsi ágyszámmal), ahol egy hete azon dolgoznak, hogy előkészítsék azt a pillanatot, amikor az ellátás alacsonyabb szintjeire betör a vísus és a nagyobb arányban kell akut pszichiátriai feladatokat is ellátni, akkor ezt képesek legyenek majd megtenni. 

Hát így. Az egyetlen dolog, ami miatt én szorongok, hogy haza kell menni a katasztrofális helyzetbe állampolgári kötelességből. Ez néhány éve nagyjából lelkesített volna és égtem volna a hivatástudattól és segítési vágytól. 

De ma ez már nagyon nincs így. Kicsit csalódtam én is magamban, nehéz mit kezdeni a felismeréssel.

A másik témáról majd legközelebb. 

* röviden a másik két opció: ha engedik a vírus szabad terjedését - ez a ferőzési hullám csúcsát túlterheli a kórházak és egyéb szociális ellátórendszerek kapacitását; complete shutdown - hosszútávon jelentős gazdasági károkat okoz, plusz Hollandia egy nyitott ország, így a vírus terjedése és a lakosság jelentős részének átfertőződése elkerülhetetlen