It's ok. At least you tried.

Már egy ideje küszködök azzal, hogy bár lenne lehetőség kisebb kirándulásokat tenni a környéken, de elég nehezen veszem rá magam. Miközben a tengerpartot imádom, még csak néhányszor voltam.

Ma úgy döntöttem, hogy átrendezem a napirendemet, és ebéd után elbiciklizek hát oda, napozok egy órácskát, olvasok, és hazatekerek, és este folytatom inkább a munkát. 

Ehhez vennem kellett naptejet csilliárdokért, de sok időt szeretnék UV-sugarak expozíciójának kitéve tölteni, úgyhogy beruháztam.

Összepakoltam a kis hátizsákomat, törölköző, fürdőruha, gyümölcslé, olvasnivaló, naptej. El is indultam vidáman, és bár nem örültem neki, hogy a biciklim eldőlve fekszik a tároló mellett, de gondoltam most végre megtérül, hogy ilyen masszív darabot vettem, biztos nem esett nagyobb baja. Jó, hát eleinte kicsit nehezebb volt hajtani a szokásosnál, de arra gondoltam, hogy biztos rosszul érzékelem, azért lehet, mert bűntudatom van, hogy a tengerparon akarom tölteni a péntek délutánomat, de aztán az egyik aluljárón áthaladva meg kellett állapítanom, hogy a zavaróan magas csikorgó hang forrása bizony az én biciklim. A keréknyomást azért a biztonság kedvéért tapintással ellenőriztem, és első ránézésre nem találtam semmi különösebben aggasztó eltérést, úgyhogy elszántan haladtam tovább. Már majdnem elértem az utolsó település szélét, amikor egy körforgalomba nem bírtam normálisan bekanyarodni, ezzel kellemetlen pillanatokat okozva más biciklistáknak, akik csodálkozva (és szerintem kicsit rosszallóan) nézték  a szerencsétlenkedésemet. Végül még egyszer lehúzódtam, megálltam és tüzetesen végignéztem a biciklit.

Akkor vettem észre, hogy a csengőnek csak a hűlt helye (vagyis a kormányon éktelenkedő rögzítőbilincse) maradt meg, bár mivel eddig szerintem egyetlenegyszer sem használtam, ezért ez inkább csak kismértékben bosszantó, de a haladási nehézséget nem magyarázó hibajelenség. Az igazi problémát az okozta, hogy a hátsó kerék teljesen elferdült, és hozzáér a vázhoz a bal oldalon. Visszaegyenesíteni nem sikerült, így teljesen ráparáztam, hogy a folyamatos súrlódástól erodálódik a gumi és nem elég hogy csikorog, ferde, és olyan mintha behúzott fékkel haladnék, de még defektet is kapok majd távol a civilizációtól (ami nyilván öt másodpercig jelentett volna teljes kiszolgáltatottságot, amíg egy random kedves biciklis fel nem ajánlja a segítségét).

Természetesen úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hogy még a tíz kilométerre lévő tengerpartra sem tudok eljutni, pedig nagyon szerettem volna napozni. De elegem van már belőle, hogy állandóan csak szánalmasnak érzem magam, így hazafelé leparkoltam a város határában lévő tó mellett, és kerestem egy mindenkitől távol eső, nyugalmas, csodálatosan napos területet, és elhatároztam, hogy akkor kicsit félreteszem a kudarcot, helyette inkább olvasok és napozok egy órát.

Az univerzum viszont másként gondolta. Öt perccel azután, hogy kényelmesen elhelyezkedtem, egy autó parkolt le tőlem másfél méterre (érzésre húsz centinek tűnt). Nem igazán értem, hogy egyáltalán hogy tudott odahajtani, mert a parkoló ötszáz méterrel arrébb volt, és semmilyen út nem vezetett oda, ráadásul nagyon gondosan választottam meg a helyemet mindenkitől nagyon távol, szóval kicsit messzebb is lett volna hely. A békés napfürdőzésre szánt órában a fickó kipakolta a horgászfelszerelését, és egy odaérkező kisfiúnak részltesen kifejtette az egyes eszközök megfelelő használatát, de sajnos a hal, horgászni, először és érdekes szavakon kívül semmit nem értettem, és amúgy sem sok olyan dolog létezik a világon, ami annyira őszintén nem érdekel, mint a horgászás, hogy ahogy végre a fejezet végére értem (amiben pont volt egy olyan mondat, hogy a horgászás a férfiember legjobb szórakozása. Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben), összepakoltam és hazaindultam.  

És akkor végre kitölthettem az hangulatos kérdőív elmúlt két órára vonatkozó részéhez, hogy nem, nem igazán volt kellemes az élmény. 

Problems with curve fitting in case of higher level of uncertainty

Múlt hét pénteken egy közeli hozzátartozóm* teljesen kibillentett a sztoikus nyugalmamból, és  a kemény munkával és heti két terápiával egyensúlyban tartott érzelmi stabilitásomból, és minden lélekjelenlétemre szükség volt, hogy ne szippantson be a pszichotikus örvényként kavargó katasztrofizálás, úgyhogy kétségbeesésemben pszichológizáló elméletalkotásba forgattam a folyamatban felszabaduló energiát.

Kiválasztottam néhány embert, akiknek e-mailben elküldtem, kaptam is szuperjó válaszokat, ami mentén tovább lehet majd gondolni a témát. Viszont rájöttem, hogy ezeket feldolgozni sokkal hosszabb idő lesz, itt meg már belekezdtem egy gondolatmenetbe, úgyhogy még a kezdeti formájában megosztom.

Lehet, hogy teljesen elborult, vagy csak simán értelmetlen, szóval mindenki saját felelősségére olvassa.


**************


Általában foglalkoztat a predictive codig bayesian modellje*, az utóbbi hetekben meg néha zavar az emeberek koronavírusjárványra és korlátozásokra adott reakciója. Vagyis az, hogy pont azokat nehéz meggyőzni arról, hogy árnyaltabban lehetne nézni a képet, akik amúgy elég rosszul viselik és mondjuk nagyon szoronganak, vagy akik magasról tesznek rá és nem hiszik el, hogy létezik egyáltalán vírus.

A szorongó és aggódó emberekhez könnyebben tudtam kapcsolódni, mert a kognitív torzítások felismerését beleégette az agyamba a pszichoterápiás gyakorlat, de valahogy a jeleség leírásán túl, most könyebb volt a valószínűségekre, priorokra és likelihoodokra asszociálnom, és néhány kognitív torzítás kapcsán megjelentek előttem sűrűség- és eloszlásfüggvények.
Ha a lehetséges kimenetek és magyarázatok terét nem úgy fogjuk fel, hogy csak néhány kiemelt, diszkrét értéket vehet fel, hanem feltételezzük, hogy nagyon sok (~végtelen) egymásól akár csak nagyon kicsit különböző érték lehetséges, akkor egy binomiális elszláshoz hasonló sűrűségfüggvényt kapunk, ahol a haranggörbe csúcsánál vannak azok a lehetséges kimentelek, amik nagy valószínűséggel fordulhatnak elő, és a két száránál azok, amik sokkal ritkábban. A dolog szépsége, hogy a nullát sosem éri el az adott valószínűség, csak iszonyú kicsit lesz.

Többféleképpen okozhat problémát, ha ehhez a barátságos haranggörbe alakú eloszláshoz (ami a bayesiánus predictive coding elméleti keretben, vagy legalábbis az én fejemben, talán leginkább a posteriornak felel meg) nem megfelelő módon nyúlunk.
(Arról most nem beszélek, hogy ha a korábbi tapasztalatok (prior) nem egyeznek meg a jelenlegi helyzettel (likelihood), és így attól függően, hogy a korábbi tapasztalatokban mennyire bízunk (vagy gondoljuk, hogy bízhatunk, prior  precizitása) és a világ változákonyságával mennyre vagyunk tisztában (volatilitás), bár ezek is fontos, és terápiás szempontból releváns kérdések, de pusztán a kognitív tozítások függvénytranszformációként való értelmezése is elég kimerítő téma)

Legegyszerűbb talán a nagyítás-kicsinyítés. Ebben az esetben a barátságos eloszlás függvény eltolódik a skálán (ahol mondjuk az egyszerűség kedvéért az események kedvezőségének mértéke az x-tengely), és egyszerűen gyakoribbnak/valószínűbbnek tűnnek pl. negatív kimenetelek/ állapotok, és kevésbé valószínűbbnek a pozitívok (eredeti eloszlás: zöld, eltolt: világoskék). 

A katasztrofizálás, pozitívum figyelmen kívül hagyása, csőlátás és mentális szűrő kognitív torzítások ehhez hasonlítanak, azzal a kiegészítéssel, hogy a következtetésben való bizonyosság nagyobb, emiatt a legnagyobb valószínűsg (mondjuk negatív irányba) eltolódott, viszont a becsült valószínűség nagyobb (szórás kisebb, és így a görbe magasabb és keskenyebb), így az is előfordulhat, hogy az amúgy valójában legnagyobb valószínűséggel várható kimenetel becsült valószínűsége a nullához közelinek tűnik.

Az érzelmi érvelés (ha úgy érzem, az azt jelenti, hogy úgy is van), a kell, kellene állítások (határozott, rugalmatlan elképzelés az elvárható viselkedésről) és a gondolatolvasás (abban való hit, hogy pontosan tudom, hogy a másik mit gondol/érez) bár nagyon különbözőnek tűnnek, de valójában mind a prior túl erős, vagy kizárólagos hatásáról szólnak, azaz amikor a következtetés sűrűségfüggvénye valójában nem nagyon függ a likelihoodtól, csak a priortól. Ebben az eseteben a poszterior alakja a prioréra emlékeztet (amiről viszont mivel tudjuk, hogy ilyen nagy hatása van, feltételezhetjük, hogy a valósághoz képest eltolódott átlaggal, és nagy precizitással, azaz kis szórással rendelkezik, tehát magas és keskeny.) Ez hasonlít az előző bekezdésben leírt függvényre, csak más lépéseken keresztül jutottunk oda.

A címkézést úgy képzeltem el, mint amikor a sűrűségfüggvény nem egy szép sima folytonos eloszlás, hanem egy durva felbontású kevés bin(mi ennek a magyar neve?)ből álló hisztogram.

A túláltalánosítás (ebben nem vagyok biztos, adjatok ötleteket) talán úgy fogható fel, hogy a szórás nő, a görbe széles és lapos olyan mértékben, hogy az egyszer megfigyelt esemény valószínűsége hasonlít arra, ami az amúgy nagyobb valószínűségű eseményeké.

A legnagyobb fejtörést a mindent vagy semmit (dichotóm) gondolkodás jelentette, egy ideig arra gondoltam, hogy ez valami két csúcsú eloszlás lehet, de aztán rájöttem, hogy talán ebben az esetben hasznosabb a valószínűségek sűrűségfüggvénye helyett az eloszlásfüggvényt nézni (pl ezt). Ebben az esetben nem viszonylag lankásan emelkedik, hanem nagyon meredek (hirtelen átvált és alig van átmeneti zóna),  ami persze megint ugyanaz, mintha nagyon magas és keskeny sűrűségfüggvény lenne, csak az értelmezésben segít, ha mésképp nézünk rá.







* az anyám

Emotion regulation

Rengeteg kérdőívet, klinikai és pszchichológiai kutatást reklámoztam és csináltam végig az elmúlt években (és ideális esetben ez vár rám még sokáig). Volt, amit mi találtunk ki a Manólánnyal, volt több olyan is, ami több éven keresztül zajlott, és bizonyos részeit adatvesztés miatt meg kellett ismételni, van ami a social distancing miatt elveszettnek tűnt, aztán az évszázad lehetőségének, voltak kérdőívek amit fordítottam, és vagy nyolcmillió másik, amit csak kitöltöttem és továbbítottam.

Most a kollégáim olyan experience sampling módszert dolgoztak ki, amikor kétóránknt kell egy rövid kérdőívet (tényleg fél perc) kitölteni. Múlt héten kezdtem el, és annyira tanulságos, hogy muszáj írnom róla. (Meg azért, hogy vegyen részt, aki tud)

Ezen a linken lehet további hivatalos infót kapni, én a szubjektív élményeimet osztom meg.

Az, hogy kétóránként megkérdezik, hogy bizonyos érzelmeket milyen mértékben érzek, plusz, hogy az előtte lévő időszakban néhány érzelemszabályozó stratégiát mennyire alkalmaztam, egy nagyon izgalmas, mindful állapotot idéz elő, és már néhány nap után érzem, hogy kicsit másként állok hozzá dolgokhoz. Alapvetően a vizsgálat csak naplózást kér a résztevvőktől, nincs terápiás célja, mint mondjuk a CBT-ben, de én bevallom, soha nem lettem volna képes azokat a házi feladatokak megcsinálni, amit a pácienseimnek kiosztottam néha. Ráadásul mivel sűrű időközönként kapja az ember a promptokat, nagyon sokszor tényleg csak az aktuális állapotot tudja leírni, és ez nagyon tanulságos. Iszonyú kíváncsi vagyok majd a végső visszajelzésre, amikor egy összesítést küldenek az elmúlt hetekről.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szubjektíven visszatekintve egy-egy hosszabb rövidebb időszakra, - én legalábbis - egészen torzítva tudom érzékelni a hangulatomat. Nagyon érdekel például, hogy lesz-e olyan érzelem, ami jellemzően stabilabb az idő előrehladtával, és mi az, ami nagyobb variabilitást mutat.

Szóval, kell bele energiát fektetni, az tény, de nagyon érdekes, hogy egy annyira szubjektív és egyedi jelenséget, mint a pillanatnyi érzelmi állapot is lehet ilyen analitikusan (nem pszichodinamikus értelemben) megközelíteni. 

What I Talk About When I Talk About Running

(Jó, valójában ez egy rövid, felületes poszt arról, hogy szoktam futni.)

Amióta megérkeztem rendszeresen használom az egyik aktivitás követő alkalmazást a telefonomon (sajnos az okosórám még valamikor az ősszel elromlott, és lusta voltam újat venni), és viszonylag ritkán felejtem el elindítani, ha futni megyek, így elég pontos képem van róla, hogy hogyan alakult a futóteljesítményem.

Azért érdekes, mert szubjektíven az volt az érzésem, hogy márciusban nagyon sokat futottam, eleve amikor még friss volt az élmény, plusz ahogy beütött a home office. Ezzel szemben áprilisban negyven kilométerrel többet futottam, májusban pedig - legnagyobb valószínűséggel - még ennél is több lesz, pedig mostanra már teljesen úgy érzem, hogy ellustultam és alig mozgok valamit. 

A múlt héten az egyik kutatólánnyal a megbeszélésem élőben zajlott, mindketten vettünk egy lattét a helyi menő kávézóban és tettünk egy kört a környező utcákban és a kedvenc (szarvasos) parkomban. Közben kiderült, hogy pont mostanában lett volna a leideni maraton, meg egyébként is számtalan very dutch futóútvonal van a közelben, át is küldött párat. Tavaly nyáron belgiumban M már győzködött, hogy használjam a Starva-t, ami kb. az aktivitáskövető applikciók közösségi verziója.

Az utolsó két hónapban tesztelem, és majd beszámolok a tapasztalataimról. 

Ezt már írtam, de itt tényleg bármerre indul az ember, csodálatos futóútvonalakra akad. 

A kiskacsák 😭😭😭

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

It's like being homesick for people

Oké, azt hiszem eljött a mélypont.
Egész nap nem jöttem rá, hogy mi bajom van, tök szomorú és nyomi voltam, reggel elaludtam, este kellett bepótolnom még a holland nyelvleckémet is.

Pedig egyszerű: ma este érkeztem volna haza Budapestre, csak azért nem töltenék öt egész napot V-vel, mert hétvégén lenne az Ultrabalaton és a akkor meg a nagyon szeretett kollégáimmal futnék és bicikliznék huszonnégy órát.

Ebben a pillanatban épp stroopwaffelt ennénk a kanapén és izgatottságomban végtelenül unalmas részleteket mesélnék a repülőútról, vagy nem mondanék semmit, egyszerűen csak nagyon boldog lennék.

...

Be kell ismernem, hogy ez azért most fáj.

Lunarbaboon

Snapshot

A tegnap reggel gyorsan mozgó, de meglehetősen sötét felhőket hozott, amiből - végre - tavaszi zápor is kerekedett. A friss fű és esőillat valahogy különösen kedvesen keverdett az frissen megnyírt juhok és a közelben legelésző lovak trágyájának szagával. 

A szokásos rövid útvonalon futottam körbe a világtól távoli erdő illúzióját keltő parkban, amikor egyszer csak biciklisek kanyarodtak az elém az ösvényre balról. Ez nem különösebben ritka esemény Hollandiában, de ezt a képet nem lesz könnyű kitörölni a fejemből. 

Egy tetőtől talpig ünneplőbe öltözött, középkorú pár bukkant elő, a férfi szürke, vasalt öltönyben, nyakkendőben szorongatott egy nagy csokor virágot a biciklikormányon, és szorosan követte a fekete alapon fehér pöttyös szoknyát, sárga blézert, hozzá passzoló sárga körömcipőt és gondosan bodorított frizurát viselő nőt.

Wat zou je doen als je meer vrije tijd had?*

A holland tanulmányaim elkezdtek kicsit bebonyolódni.
Amióta itt vagyok, nem hagytam ki egy napot sem, és az utolsó héten észrevettem, hogy nem fér már bele a reggeli és az első munkaóra közötti időbe, többször jóval hosszabb, mint egy óra. Igyekszem nagyon sokat ismételni, addig nem menni tovább, amíg valamit viszonylag nagy valószínűséggel nem értek rendesen, viszont nagyon érzem, hogy baj, hogy meg sem próbálom kifejezni magam. Sajnos online automatizált kurzustól nem elvárható, hogy társalogjon velem, vagy kijavítsa az írott szövegeimet, amit eléggé sajnálok.
Az itteni klinikai journal club eddig angolul volt, némi holland csevegéssel - amit én nem értek -, de most csütörtökön angol diák mellett hollandul prezentált az egyik pszichiáternő (egy nagyon friss cikket a COVID potenciális igerendszeri szövődményeiről, kórélettani részletességgel, elég hasznos volt) és mivel észrevettem, hogy már nem egy összefüggő random zajnak hallatszik a nyelv, hanem kihallok belőle szavakat. Nekem a legnagyobb problémám a nyelvekkel valami olyasmi - amia a zenei pályafutásom zátonyra futását is okozta -, hogy nem hallom ki, hol vannak a szóhatárok (énekben magyarul sem, a dalszövegeket soha nem értettem), ha fáradt vagyok vagy valami kevésbé megszokott akcentust használnak akkor még az angol szöveg esetén is előfordul, de ismert, nem beszélt idegen nyelveknél (német, svéd, holland) abszolút jellemző.
Valami mindenesetre történt a hollanddal a fejemben, mert kezdek hozzászokni a dallamához. Szombaton rájöttem, hogy ha hazamegyek, akkor beiratkozom rendes nyelvtanfolyamra, vagy keresek egy nyelvtanárt, ma este pedig V felhívta a figyelmemet, hogy nyelv szerint is lehet filmekre és sorozatokra keresni a Netflixen.
Stratégiai döntést kellett hoznom tehát: vagy angol felirattal nézem és megértem, hogy miről szól a történet, vagy átmenetileg elviselem, hogy nem értek semmit, de a természetes tempójú szöveg és felirat segít a szavak kihallásában és passzívan szépen lassan növelem a szókincsemet. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert a Netflix holland kínálata nem a filmművészet és a sorozatgyártás csúcsa, így nem maradok le szignifikáns művészeti alkotások értő megtekintéséről akkor sem, ha egyelőre nem sokat értek belőlük.

Ma este el is kezdtem a sort a Toon (teljesen nem érdekel, de csak 25 perc egy rész és vicces) első epizódjával, meg egy két órás kosztümös filmmel, ami egyáltalán nem volt jó, de legalább jól elfáradtam benne.

...és kibírtam egy egész hétvégét komolyabb szorongás és lelkiismeretfurdalás nélkül.


* Mit csinálnál, ha több szabadidőd lenne? 

(feltételes mód, emiatt szükséges múlt idő, melléknév fokozás, melléknév ragozás, emiatt főnév nemének ismerete, kérdőszórend, alárendelő összetett mondat. váááh.)

Allways protect your boundaries! I mean your sensitive skin

Dolgok amiről nem gondolod, hogy szükséged lesz rájuk Hollandiában, februárban. 

Direkt nem délben (ti. fél ötkor!) indultam, de így is sikerült leégnem a huszonnégy kilométer futás, plusz fél óra napsütötte dűne tetejéről történő videocsetelés alatt.

Keep calm and save the world (next week)

Már tegnap este úgy aludtam el, hogy alig várom, hogy péntek este legyen - azaz vége a hétnek -, amit szerintem ilyen őszintén még soha nem gondoltam. Nem nagyon ment nekem soha a hétvégi pihenés, de persze többnyire jó okom volt rá. Amíg dolgozoztam rendesen, addig ügyüleni is gyakran kellett, meg minden extra faladat sem fért bele a hétköznap éjszakákba, előtte az egyetemen hétvégén lehetett végre tanulni, utána az egyetemen (az elmúlt másfél évben) meg hétvégén lehetett végre dolgozni.

Azt terveztem, hogy majd a csodálatos Hollandia kigyógyít, de rögtön az ideérkezésem teljesen szabad hétvégéje folyamatos esővel és (végül be sem adott) pályázatírással telt, végül a home office teljesen kihúzta a keretek közé szorított munkaidő csámpás kis lábai alól a talajt.

Nagyjából négy hete határoztam el, hogy márpedig hétvégén pihenni fogok (már csak héhány szombati csoportunk van hátra), de be kell vallanom, nekem először összeszorított foggal kellett kibírnom, hogy egész hétvégén ne csináljak semmit és elviseljem az efelett érzett bűntudatot.

Még ma délután volt egy gyenge pillanat, amikor kiderült, hogy megvannak az adataink, tudjuk nézegetni őket - akkor arra gondoltam, hogy senki nem tudná meg, hogy ezzel töltöm a szombatomat... (mint valami rossz zugivó, jeez) -, de aztán olyan impulzív voltam, hogy azonnal rá is néztem és kiderült, hogy nem sikerült hozzáférést is rendelni a fájlokhoz. Mire megírtam az e-mailt elmúlt négy óra - és miután az illetékes hozzáadja a rendszerhez, további huszonnégy óra kell a rendszer szinkronizálásához -, így keddnél előbb nem tudjuk elkezdeni.

Azon gondolkodtam, hogy kipróbálok egy hétvégét, amikor sem cikket nem olvasok, sem kurzust nem csinálok, sem adatot nem elemzek, sem betegeken nem gondolkodom.

Hátha nem szakad be az univerzum.

"Patience you must have, my young padawan."

Kivételesen nem olvastam a híreket, mert már azon is teljesen elszomorodtam, hogy a persze azok a nemzetközi kutatások, amiben nagy emberek vesznek részt sokkal fontosabbak,és nyilván jobb marketingjük van mint, amit én egymagamban tudok csinálni és hirtelen nagyon fontos lett, hogy sok magyar kitöltője legyen kérdőíveknek, és így valahogy kimaradt az is, hogy ma megint fontos nemzeti ünnep van (épp 75 éve ezen a napon fejeződött be Hollandia felszabadítása a német megszállás alól), amit végül onnan tudtam meg, hogy a főnököm 10 perccel az ütemezett Zoom meetingünk előtt szólt, hogy akkor mégse most beszéljünk.

Kicsit amúgy ís csökkent a motivációm, mert rajtunk kívülálló okból  megint elakadt az elemzés, és bár nyilván tanulhatnék még millió dolgot a témában, de valahogy most már szeretném ezt fókuszáltabban csinálni. Ezért inkább nem csinálom sehogy. (Facepalm)

Ennek persze totálisan ellentmond, hogy a másik két futó projekthez éppen mindent átfogó elméletet dolgozok ki, ami az idő legnagyobb részében izgalmas cikkek felett álmodozást jelent, kisebb részében változatos alakú postitek falra ragasztását, legkevésbé sem fókuszált munkát. 

Onnan tudom, hogy valami nincs rendben, hogy miután szigorúan felhívtam a saját figyelmemet az előző blogposzttal a sorozatnézési szokásaim felett gyakorolt túl gyenge kontrollra, tegnap este Molly Bloom bejegyzsét olvasva azonnal - t.i. együltő helyemben - megnéztem az Unortodox trailerét, majd az egész sorozatot és még a Westwolrd záróepizódját is.

Pedig az idő szép, süt a nap, az ég kék, minden más zöld, minden fasza.

It's ok to admit your addiction

Onnan tudom, hogy tényleg telik az idő, hogy kifogyott már egy fogkrém, két dezodor, a wireless egérből az elem.

Meg hogy mennyi sorozatot és filmet megnéztem, pedig kifejezetten visszafogom magam.

• A BoJAck Horseman második évad második felénél tartottam, amikor kijöttem, végignéztem (hat évad). Nagyon hosszú ideig ajánlgatta a Netflix algoritmusom, amikor végül feladatm az ellenállást (ki akarna nézni egy animációs sorozatot egy narcisztikus alkoholista lóról?), tavaly október környékén nekiálltam. Iszonyúan szerettem, a vége felé egyre jobban megeőrsödött bennem, hogy ezt csak így állatkarakterekkel lehet igazán jól tálalni. Pontosan azt az érzést adja, mint amikor nem tudod eldönteni, hogy a narcisztikus beszélgetőpartnered komolyan gondolja, amit mond, vagy elképesztően szarkasztikus. 
• Megnéztem az End of***ing world második évadát, sajnos nem volt olyan jó, mint az első, több szót nem is érdemes vesztegetni rá.
• Impulzívan megnéztem az I am not okay with this-t, mert D szerint hasonlítok a főhősre. Szerintem nem, viszont egy nagyon király tinisorozat, én nagyon szeretem ezeket a történeteket (mint a 13 reasosn why, fentebb említett End of f***ing world első évada), ahol csoportidegen lányok drámai módon küzdenek a kirekesztettség fájdalmával. 
• Megpróbáltam az Altered Carbon második évadát, de a második epizód után feladtam. Nem tudom mi a baj, működnie kellene, de valahogy nem kapott el. 
• A Locke & Key még majd kap egy esélyt, de egyelőre a várólista végefelé tanyázik. 
• Isolde szerint nekem lehet, hoyg bejönne a Middleman, és igazából ezt egy hatalmas bóknak értékelem. Kifejezetten nem egyszerű soorzat, olyan értelemben, hogy a sztori önmagában meglehetősen egyszerű, így annyira nem ránt be, viszont tök vicces. Lenne, ha érteném az utalásokat. Számtalan olyan jelenet van, ahol biztosan tudom, hogy ha ismerném a szükséges referenciákat, jól szórakoznék, így viszont csak műveletlen szerencsétlennek érzem magam és ez csöppet zavar. De kitartóan nézem, kisebb adagokban. 
• Közben szerencsére elindult a Westworld haramadik évada is, gyorsan utol is értem a sorozatot, és most már mindenkivel együtt tudom nézni majd az évadzárót. Én igazából ellennék kevesebb harcos jelenettel is, de értem, hogy az nagyon kell. Legalább itt már szinte kizárólag nők harcolnak, a férfiak valahogy szánalmas vagy visszataszító szerepek jutnak, de igazából általánosságban alig van szerethető karakter. 
• Egyszerre több informátorom hívta fel a figyelmemet a Devs-re, ami elvileg egy lezárt nyolc epizódos minisorozat. Ez valami olyasmi, amit szerintem egyszer érdemes megnézni. Az érintett összes tudomány és alkalmazott tudományterületről olyan klisékkel operál, ami mármár pofátlanság, nagyon komolyan és filozofikusan (vagy annak álcázva) nagy dózisban tol az arcodba mindent, viszont mindezt egy olyan zenei és látványvilággal, ami miatt önmagában is megérte leülni a képernyő elé. A gondolkodnivaló üzenet tulajdonképpen érdekes, de természetesen elnagyolt, ha élhetek V szavaival "ha picit megkapargatnám a felszínt, valószínűleg összeomlana". De igazából ez tökéletesen jól van így, szórakoztatásra teljesen alkalmas. Állítólag Alex Garland valamennyire érti a kvantummechaikát, ezt nem tudom megítélni, de egy komolyabb beszélgetés biztosan kihozható a predesztinációról, szabad akaratról, morális döntésekről és a halandóság értelméről, miután megnézte az ember. A protagonistát kifejezetten nem kedveltem, de itt is van egy egész korrekten kidolgozott női karakter. 
• Naésakkor, sorozatgyilkosos sorozatok. A Hannibál valami furcsa anomália miatt eddig nekem kimaradt (pedig pszichiáter, különös képességek, Meds Mikkelsen, sorozatgyilkosság). Én a sima nyomozós krimiket is tökre szeretem, imádtam a Dextert és Mindhuntert is, de ebben nyilván a történetvezetésből adódóan megjelenik egy egészen sajátos pszichológiai réteg. A kognitív és érzelmi empátia kontrasztja, és úgy általában a társas kogníció bonyolultsága és árnyalatainak ábrázolása engem megvesz kilóra. Ami egyedül idegesít, az Hannibál étkezőasztala - és nem az élelmiszerek származási helye miatt (de erről a kettővel ezelőtti bejegyzés szólt). 

Ha érzelmeket akarok érezni, mert tudom, hogy néha kell szomorúnak lenni (és magamtól nekem ez kicsit nehezebben megy), akkor filmeket nézek. 

• Újranéztem a My neighbor Totoro-t (hálistennek tök sok Mijazaki film fent van a Netflixen), mert már tökre elfelejtettem és még mindig nagyon klassz. Jót sírtam rajta. 
• Hétvégén a Dalok a konyhából (Salmer fra kjokkenet) volt soron, nem tudom mi vett rá, de csak ajánlani tudom. (Csak utólag jöttem rá, de igazából a social distancing paródiája is valahol.) Svéd-norvég kommunikáció, magány, kapcsolódás, a rendszer független megfigyelhetőségének paradxona. Ha valaki le bír lassulni másfél órára, és tud sírva nevetni, akkor nem rossz választás.  
• A végére hagytam a legnehezebb falatot, végülis az egész bejegyzés azért van, hogy erről írhasak, hogy el bírjam engedni. A System crasher egy tavalyi német film. Egy kilenc éves viselkedészavaros kislányról, az ellátórendszer tehetetlenségéről, családon belüli erőszakról, anyaságról, bevonódásról, a határok áthágásáról és rengeteg kontrollálhatatlan haragról. A magyar címe egyébként ez is lett: Kontroll nélkül. Találkoztam már pár nehéz sorssal és tragédiával, de ennek a történetnek a profánsága és a minden jószándékra rácáfoló ereje engem teljesen letaglózott. 

Talán most keresek valami könnyed sitcomot inkább.