It's ok to admit your addiction

Onnan tudom, hogy tényleg telik az idő, hogy kifogyott már egy fogkrém, két dezodor, a wireless egérből az elem.

Meg hogy mennyi sorozatot és filmet megnéztem, pedig kifejezetten visszafogom magam.

• A BoJAck Horseman második évad második felénél tartottam, amikor kijöttem, végignéztem (hat évad). Nagyon hosszú ideig ajánlgatta a Netflix algoritmusom, amikor végül feladatm az ellenállást (ki akarna nézni egy animációs sorozatot egy narcisztikus alkoholista lóról?), tavaly október környékén nekiálltam. Iszonyúan szerettem, a vége felé egyre jobban megeőrsödött bennem, hogy ezt csak így állatkarakterekkel lehet igazán jól tálalni. Pontosan azt az érzést adja, mint amikor nem tudod eldönteni, hogy a narcisztikus beszélgetőpartnered komolyan gondolja, amit mond, vagy elképesztően szarkasztikus. 
• Megnéztem az End of***ing world második évadát, sajnos nem volt olyan jó, mint az első, több szót nem is érdemes vesztegetni rá.
• Impulzívan megnéztem az I am not okay with this-t, mert D szerint hasonlítok a főhősre. Szerintem nem, viszont egy nagyon király tinisorozat, én nagyon szeretem ezeket a történeteket (mint a 13 reasosn why, fentebb említett End of f***ing world első évada), ahol csoportidegen lányok drámai módon küzdenek a kirekesztettség fájdalmával. 
• Megpróbáltam az Altered Carbon második évadát, de a második epizód után feladtam. Nem tudom mi a baj, működnie kellene, de valahogy nem kapott el. 
• A Locke & Key még majd kap egy esélyt, de egyelőre a várólista végefelé tanyázik. 
• Isolde szerint nekem lehet, hoyg bejönne a Middleman, és igazából ezt egy hatalmas bóknak értékelem. Kifejezetten nem egyszerű soorzat, olyan értelemben, hogy a sztori önmagában meglehetősen egyszerű, így annyira nem ránt be, viszont tök vicces. Lenne, ha érteném az utalásokat. Számtalan olyan jelenet van, ahol biztosan tudom, hogy ha ismerném a szükséges referenciákat, jól szórakoznék, így viszont csak műveletlen szerencsétlennek érzem magam és ez csöppet zavar. De kitartóan nézem, kisebb adagokban. 
• Közben szerencsére elindult a Westworld haramadik évada is, gyorsan utol is értem a sorozatot, és most már mindenkivel együtt tudom nézni majd az évadzárót. Én igazából ellennék kevesebb harcos jelenettel is, de értem, hogy az nagyon kell. Legalább itt már szinte kizárólag nők harcolnak, a férfiak valahogy szánalmas vagy visszataszító szerepek jutnak, de igazából általánosságban alig van szerethető karakter. 
• Egyszerre több informátorom hívta fel a figyelmemet a Devs-re, ami elvileg egy lezárt nyolc epizódos minisorozat. Ez valami olyasmi, amit szerintem egyszer érdemes megnézni. Az érintett összes tudomány és alkalmazott tudományterületről olyan klisékkel operál, ami mármár pofátlanság, nagyon komolyan és filozofikusan (vagy annak álcázva) nagy dózisban tol az arcodba mindent, viszont mindezt egy olyan zenei és látványvilággal, ami miatt önmagában is megérte leülni a képernyő elé. A gondolkodnivaló üzenet tulajdonképpen érdekes, de természetesen elnagyolt, ha élhetek V szavaival "ha picit megkapargatnám a felszínt, valószínűleg összeomlana". De igazából ez tökéletesen jól van így, szórakoztatásra teljesen alkalmas. Állítólag Alex Garland valamennyire érti a kvantummechaikát, ezt nem tudom megítélni, de egy komolyabb beszélgetés biztosan kihozható a predesztinációról, szabad akaratról, morális döntésekről és a halandóság értelméről, miután megnézte az ember. A protagonistát kifejezetten nem kedveltem, de itt is van egy egész korrekten kidolgozott női karakter. 
• Naésakkor, sorozatgyilkosos sorozatok. A Hannibál valami furcsa anomália miatt eddig nekem kimaradt (pedig pszichiáter, különös képességek, Meds Mikkelsen, sorozatgyilkosság). Én a sima nyomozós krimiket is tökre szeretem, imádtam a Dextert és Mindhuntert is, de ebben nyilván a történetvezetésből adódóan megjelenik egy egészen sajátos pszichológiai réteg. A kognitív és érzelmi empátia kontrasztja, és úgy általában a társas kogníció bonyolultsága és árnyalatainak ábrázolása engem megvesz kilóra. Ami egyedül idegesít, az Hannibál étkezőasztala - és nem az élelmiszerek származási helye miatt (de erről a kettővel ezelőtti bejegyzés szólt). 

Ha érzelmeket akarok érezni, mert tudom, hogy néha kell szomorúnak lenni (és magamtól nekem ez kicsit nehezebben megy), akkor filmeket nézek. 

• Újranéztem a My neighbor Totoro-t (hálistennek tök sok Mijazaki film fent van a Netflixen), mert már tökre elfelejtettem és még mindig nagyon klassz. Jót sírtam rajta. 
• Hétvégén a Dalok a konyhából (Salmer fra kjokkenet) volt soron, nem tudom mi vett rá, de csak ajánlani tudom. (Csak utólag jöttem rá, de igazából a social distancing paródiája is valahol.) Svéd-norvég kommunikáció, magány, kapcsolódás, a rendszer független megfigyelhetőségének paradxona. Ha valaki le bír lassulni másfél órára, és tud sírva nevetni, akkor nem rossz választás.  
• A végére hagytam a legnehezebb falatot, végülis az egész bejegyzés azért van, hogy erről írhasak, hogy el bírjam engedni. A System crasher egy tavalyi német film. Egy kilenc éves viselkedészavaros kislányról, az ellátórendszer tehetetlenségéről, családon belüli erőszakról, anyaságról, bevonódásról, a határok áthágásáról és rengeteg kontrollálhatatlan haragról. A magyar címe egyébként ez is lett: Kontroll nélkül. Találkoztam már pár nehéz sorssal és tragédiával, de ennek a történetnek a profánsága és a minden jószándékra rácáfoló ereje engem teljesen letaglózott. 

Talán most keresek valami könnyed sitcomot inkább.