Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az
Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne.
Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni.
(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)
...
A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket.
Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.
Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap).
......
Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni.
Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)
Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).
Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).
Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon.
[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.]
Mi történik akkor, ha az orvos "magabiztosan" kezelte a magas vérnyomást, amiről kiderült, hogy az egész egy nagy szart sem ér (a kezelés) - oké, hogy lement a vérnyomása, de csak felületi, tünet kezelést adott... Teljesen procedúra szerűen felírt kb 5 pirulát a férjemnek és szélnek eresztette, hogy ezt életed végéig szedned kell, mese nincs. Ezek közül az egyik "enyhe mellékhatásként" öngyilkossági rohamokat okozott... (nagyon nem volt vicces). Mikor jeleztük az orvosnak, hogy mi van, a válasz egy legyintés volt, hogy "szokja meg". Mivel nem tudtuk megszokni a gondolatot, hogy 35 évesen megözvegyüljek, mert férjem kinyiffantja magát így magunkra maradtunk ezzel. Nagyon hamar megtaláltuk MELYIK gyógyszer okozza a teljes depresszív állapotot- meg volt említve a mellékhatások között - férj elhagyta a szedésüket, vállalva a felelősséget, hogy max más baja lesz nélkülük.
VálaszTörlésKét nappal később visszatért a normális életszemlélete, többet nem jött olyan ötletekkel, hogy "nekimegyek egy falnak 140-el, legalább vége mindennek". Két évvel később, teljes életmód váltás után (igen, interwebes "kutakodás") , az összes többi gyógyszert is abbahagyta, mert a "életed végéig MUSZÁJ ezt szedned" pirulára nem volt többet szüksége. Azóta több analízis sort végeztünk el, és egészségesebb mint 10 éve volt... nem az orvos által adott megoldás miatt.
Hogyan lehet ezután bízni az efféle magabiztos orvosokban, hogy nem futószalagon osztják az észt, mindenféle elfogadott megoldással ami nem biztos, hogy mindenkinek jó? Én megértem az orvosokat is, hiszen nekik sincs kimondottan szabad kezük a kezelésben és az emberek se mindig hajlandók teljesen megváltoztatni az életüket, de amióta ez megtörtént... nagyon nehezen tudok megbízni az orvosokban :( Főleg az a bajom, hogy NEM TUDOM, ha tényleg jó orvoshoz kerültem, aki őszinte lesz velem, vagy aki fél maszlagokkal etet meg. Pedig szeretnék, hiszen tényleg ők tanultak sokat az ember működéséről.
Így azt kell mondanom, hogy nekem a FULL igazság az egyetlen ami bejön. A tekintély elvű magabiztos kijelentések azonnali teljes bizalmatlanságot indítanak el. Ha kérdésem van, muszáj az orvosnak őszintén válaszolnia, még akkor is ha a válasz, hogy "nem tudom, utána nézek". A "Because I told you so and I am a doctor" kurvára nem működik nálam. Én egy ilyentől kijövök a rendelőből és kifele menet elkérem a papírjaimat is.
Ó, nagyon sajnálom.
TörlésAzt amúgy nem tudom, hogy van-e objektív mércéje annak, hogy valaki jó orvos-e, el lehet-e azt dönteni laikusként vagy akár szakemberként, de azt igen, hogy jól bánik-e velünk (és szerintem az része a jó orvos képletnek).
Sajnos ez az egész amúgy egy nagyobb léptékű, rendszerszintű probléma, de talán mindenki a maga szintjén tud hozzátenni, javítani egy kicsit.