Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Incurable anti-epicure

Úgy tűnik nemcsak a mindenkori kezdeteknél, hanem a befejezéseknél is központi problémám, hogy mit egyek. Napok óta azon sakkozom, hogy hogyan tudom elfogyasztani a maradék élelmiszerraktáram* legnagyobb részét anélkül, hogy indokolatlaul sok kalória is jöjjön vele.

(Valószínűleg az segít, ha nem eszem meg az otthonra szánt ajándékokat, mert az mind ötmillió kalóriától kezdődik.)



* vettem egy kiló lisztet, valamikor a karantén derekán, de fél kilót ki fogok dobni csütrötökön. Sejtelmem sincs, hogy tudnak a rendes emberek felhasználni sok kilókat.

It is a direction not a destination

Elkezdtek nehezek lenni a napok.
Ma hajnalban kiköltözött a furcsa lakótársam, akivel szinte alig találkoztam, de az éneklését sokan hallgathatták, miközben skypeoltam velük.

Azt vettem észre, hogy bár gyakolratilag végtelen felfedezni való hely lenne még, de újra és újra azokat az útvonalakat választom, ahol már sokszor jártam. Taln hogy jól megjegyezzem a látványt, az érzést meg az illatokat.

Tavasszal egy csomó ház ablakában plüssmedvéket lehetett látni, akiket azért ültettek oda, hogy a gyerekek, akik nem járhatnak óvodába és iskolába, tudjanak vadászni. Az volt a játék, hogy séta közben medvékre lehet bukkani.
Mostanra nagyjából eltűntek a plüssmedvék, és újra macskák ülnek az ablakokban. A tanév végén idén is kikerültek a zászlórudakra a hátizsákok. Ez azt jelenti, hogy ebben a házban valaki befejezte az iskolát.
Az előkertek először kizöldültek, aztán sorban elvirágoztak a nárciszok, tulipánok, jácintok, levendulabokrok, most épp a hortenzia van soron, a petúniák is tartják még magukat. Az elmút hónapokban két komplett fészekaljnyi ludat láttam pihés csibéből szüleitől megkülönböztethetetlen madárrá felnőni.
Az ablakom alatti parkban építettek egy új játszóteret, elkészült egy autópálya kereszteződés, fejújítottak egy hatalmas felnyitható hidat és a kórházban a pszichiátriai részleget.
Közben a borongós télből csodálatos tavasz, és nagyon világos nyár lett.

Egyszerre érzem azt, hogy a legjobb időszakott láttam, és hogy nem jöhettem volna rosszabbkor. Valószínűleg persze egyik sem igaz, mindenesetre összességében rendkívüli élmény volt. 

A blog egy hét múlva értelmét veszti, nagyon fog és fogtok hiányozni.

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

Very subjective

Időközben elkezdett icipici lépsekben visszatérni a normál élet a városba, de össze sem lehet hasonlítani a februári állapotokkal.

Az irodában elkészült a munkabeosztás: tizenkét asztal és hozzá tartozó számítógép (mindegyikhez két monitor, természetesen) áll rendelkezésre, de elég komolyan veszik a 1,5 méteres szabályt, így egy napon nem lehet két egymás melletti gépet használi. A megszokott helyett mindenki heti max két napot lehet bent (de úgy látszik rákaptak az emberek az otthoni munkára, mert tegnap rajtam kívül ketten bukkantak fel egész nap).
Volt időpontom a főnökömhoz, és a csereprogramért felelős fickóhoz is, így körbe kellett járnom az épületben. A pszichiátriai részlegen rengeteg beszélgetős szoba és egyszemélyes idoda van, sokkal inkább emlékeztet egy multicéghez, mint egy magyar szakrendelőhöz vagy kórházhoz. A kedvencem a mindig friss és iszonyú szép virágkompozíciók a váró dohányzóasztalán és a recepciópulton. De igazából azon még mindig képes vagyok csodálattal meghökkeni, hogy a pszichiátria pont olyan, mint bármelyik másik osztály, az épület viszonylag frekventált pontján a tíz emeletes szárny első emeletén található, nem pedig egy eldugott és lepukkant pavilonban, lehetőleg egy forgalmas úttal elválasztva a főépülettől, vagy egy másik városban.  

A várókban minden második székre egy piros x matricát ragasztottak, a folyosókon az emberek a haladási irányt jelző nyilakat és a másfél méteres távolságot követik és betartják. Az adinisztratív részlegen, mivel többen osztoznak egy-egy irodán, hetente csak egy napot vannak bent személyesen, a meetingek zöme továbbra is online zajlik.

A boltokban még mindig kötelező kosarat/bevásárlókocsit vinni, ezzel limitálják az egyszerre bent tartózkodók számát, de a fertőtlenítő és papírtörlő már néha elfogy, és nem pótolják azonnal. A múzeumokban szinte kivétel nélkül időpontot kell foglalni, csakúgy mint a kávézókban, éttermekben, mert nagyon limitáltak a helyek, még a teraszokkal és kinti helyekkel is pillanatok alatt minden megtelik. Továbbra is érvényben vannak az egyirányúsítások - egyik bejáraton be, másikon ki. Itt csak a tömegközlekedésen kötelező maszkot viselni, viszont ott hordják is, fegyelmezetten.

Rengeteg helyen szereltek fel plexifalakat, néhány kávézóban kis papír és plexi falú boxok lettek, a kórházban üvegfalakat húztak. Szinte mindenhol az érintésmentes fizetést preferálják, nem adnak kézből kézbe szinte semmit, egyértelműen megszűnt a kézfogás.

Tekintettel az amerikai számokra, nem gondolom, hogy túlzott óvatosság lenne ez, nekem inkább úgy tűnik, hogy tartósan berendezkenek egy fegyelmezett, megváltozott és nyilván bizonyos szempontból korlátozott életmódra, ugyanakkor a helyzet rosszabb irányú változása esetén nem kell váratlanul, újra behúzni a kéziféket, és mivel még a biztonsági öv is be van kötve jó eséllyel nem fog senki nyakat törve átrepülni a szélvédőn.

Magyarország viszont szerintem felelőtlenül gyorsít a beláthatatlan kanyarban. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön bevenni.

Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.

* kezeltetem is

The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

Time is a whimsical witch

Fél hét helyett 7:56-kor ébredtem valami reguláris rémálomból. Egyetlen porcikám sem kívánta a felkelést. Percekig értetlenül bámultam az ágyam széléről az értelmezhetetlen színes posztiteket a falon, majd kivonszoltam magam a konyhába, hogy legyen esélyem összekaparni magam a 8:45-kor kezdődő journal clubra*. Elkezdtem forralni vizet a kávéhoz és a zabpelyhemhez, és rettenetesen meglepett, hogy hirtelen 8:42 lett.

Ezután furcsa módon újra indokolatlanul lassan kezdett vánszorogni az idő, de szerintem több perc eltelt, mire rájöttem, hogy megállt az óra a konyhafalon.

...

Úgy volt, hogy ma este meglátogatok egy magyar pszichológuslányt NIjmegenben, mert nemsokára hazautazik, de olyan rossz lett az idő, hogy elhalasztottuk vasárnapra. Még délután négykor is vacilláltam, hogy akkor most vegyek-e maszkot és vonatjegyet.
Nemsokkal később kaptam egy zoom-meghívót, hogy holnap délelőtt akkor előadást** tartok - hála istennek, ezek szerint nem egy full idegen háztartásból -, amire semmilyen szinten nem emlékeztem. Már majdnem megírtam a reklamáló levelet, hogy eztmégishogy, de persze megtaláltam az postafiókomban az órarendet, (amiről nyilván azt gondoltam, hogy ebben a félévben rám nem vonatkozik), de a tiltakozó válaszlevelet sajnos nem (mert gondolom nem írtam meg).

 

Azt hiszem, a legbölcsebb, amit ma magamért tehetek, hogy nem nézek több Ubrella Academy epizódot. 

  

 
* ahol amúgy egy nagyon izgi psilocybines (pszichoaktív alkaloid, Psilocybegombákról lehet ismerős) cikket mutatott be valaki, mert itt így is gyógyítják a depressziót (tök izgi amúgy) 

 ** a pszichózis terápiájáról, nyilván

Keep kalm and don't listen to me. [or read just the first part]

Ahogy a holland kutatólánynak meséltem kicsit a magyar helyzetről, őszinte értetlenséggel tette fel a kérdést, hogy dehát miért lenne érdekében bármilyen vezetőnek nem transzparens módon kommunikálni, különösen krízishelyzetben, majd kicsit később számos helyzetet idézett fel és osztott meg, ahol a különböző szupervízorai és felettesei partnernek (és felnőttnek) kezelik és kínálják fel számára a döntés lehetőségét, adják kezébe a felelősséget, ahol aztán könnyen is dönt felelősségtlejesen és felnőtt módon. 

Szeretem hallgatni ezeket a történeteket, mert validálják azt, amit tapasztalok a saját bőrömön is, csak éppen mindig van egy kis kétely, hogy ez csak azért van, mert vendég vagyok, vagy én idealizálom túl, és valójában nincs is ez jelen a mindennapokban. Olyan ez, mint egy hat hónapon át tartó limitált szülői újragondoskodás, ami éppen a felnőtté válás nyomorult időszakának sebeit gyógyítja állhatatosan, ellentmondást nem tűrő módon. 

Végül kiegyeztünk abban, hogy a nyugateurópai tapasztalatok, csereprogramok, közös projektek segítenek, haza lehet ezt vinni, van remény. 

...

Eddig nem volt kedvem elolvasni a bécsi tüdőtranszplantációs cikket, de végülis csak átpörgettem, és csak annyi jutott eszembe, hogy milyen gyönyörűen összeszedte a transzplantáció és a kilökődés patofiziológiájának metaforáját. 

A transzplantációhoz, a szerv megfelelő működéséhez ép befogadó szervezet, ép immunrendszer szükséges, ami képes tolerálni a szupressziót és befogadni egy beteg, rosszul működő, halott szerv helyett egy egészségeset, akkor is, ha az kívülről jön (ha úgy tetszik, idegen). 

[Indokolatlanul drámai hasonlattal élve: Magyarország egy betegségbelátás nélküli, veselégtelen páciens, akinek nem tűnik fel, hogy évek óta művesekelzelésekre hordják, természetesen nem tartja a diétáját, és hiába riasztanák, hogy van donor, mert pont leszarná, vagy esetleg beszólna valami otrombaságot a gyászoló hozzátartozóknak, és amikor már tényleg válságos a helyzet, akkor is inkább kilöki magából azt pici részt, ami megmenthetné az egész nyomorúságos életét.] 

Problems with curve fitting in case of higher level of uncertainty

Múlt hét pénteken egy közeli hozzátartozóm* teljesen kibillentett a sztoikus nyugalmamból, és  a kemény munkával és heti két terápiával egyensúlyban tartott érzelmi stabilitásomból, és minden lélekjelenlétemre szükség volt, hogy ne szippantson be a pszichotikus örvényként kavargó katasztrofizálás, úgyhogy kétségbeesésemben pszichológizáló elméletalkotásba forgattam a folyamatban felszabaduló energiát.

Kiválasztottam néhány embert, akiknek e-mailben elküldtem, kaptam is szuperjó válaszokat, ami mentén tovább lehet majd gondolni a témát. Viszont rájöttem, hogy ezeket feldolgozni sokkal hosszabb idő lesz, itt meg már belekezdtem egy gondolatmenetbe, úgyhogy még a kezdeti formájában megosztom.

Lehet, hogy teljesen elborult, vagy csak simán értelmetlen, szóval mindenki saját felelősségére olvassa.


**************


Általában foglalkoztat a predictive codig bayesian modellje*, az utóbbi hetekben meg néha zavar az emeberek koronavírusjárványra és korlátozásokra adott reakciója. Vagyis az, hogy pont azokat nehéz meggyőzni arról, hogy árnyaltabban lehetne nézni a képet, akik amúgy elég rosszul viselik és mondjuk nagyon szoronganak, vagy akik magasról tesznek rá és nem hiszik el, hogy létezik egyáltalán vírus.

A szorongó és aggódó emberekhez könnyebben tudtam kapcsolódni, mert a kognitív torzítások felismerését beleégette az agyamba a pszichoterápiás gyakorlat, de valahogy a jeleség leírásán túl, most könyebb volt a valószínűségekre, priorokra és likelihoodokra asszociálnom, és néhány kognitív torzítás kapcsán megjelentek előttem sűrűség- és eloszlásfüggvények.
Ha a lehetséges kimenetek és magyarázatok terét nem úgy fogjuk fel, hogy csak néhány kiemelt, diszkrét értéket vehet fel, hanem feltételezzük, hogy nagyon sok (~végtelen) egymásól akár csak nagyon kicsit különböző érték lehetséges, akkor egy binomiális elszláshoz hasonló sűrűségfüggvényt kapunk, ahol a haranggörbe csúcsánál vannak azok a lehetséges kimentelek, amik nagy valószínűséggel fordulhatnak elő, és a két száránál azok, amik sokkal ritkábban. A dolog szépsége, hogy a nullát sosem éri el az adott valószínűség, csak iszonyú kicsit lesz.

Többféleképpen okozhat problémát, ha ehhez a barátságos haranggörbe alakú eloszláshoz (ami a bayesiánus predictive coding elméleti keretben, vagy legalábbis az én fejemben, talán leginkább a posteriornak felel meg) nem megfelelő módon nyúlunk.
(Arról most nem beszélek, hogy ha a korábbi tapasztalatok (prior) nem egyeznek meg a jelenlegi helyzettel (likelihood), és így attól függően, hogy a korábbi tapasztalatokban mennyire bízunk (vagy gondoljuk, hogy bízhatunk, prior  precizitása) és a világ változákonyságával mennyre vagyunk tisztában (volatilitás), bár ezek is fontos, és terápiás szempontból releváns kérdések, de pusztán a kognitív tozítások függvénytranszformációként való értelmezése is elég kimerítő téma)

Legegyszerűbb talán a nagyítás-kicsinyítés. Ebben az esetben a barátságos eloszlás függvény eltolódik a skálán (ahol mondjuk az egyszerűség kedvéért az események kedvezőségének mértéke az x-tengely), és egyszerűen gyakoribbnak/valószínűbbnek tűnnek pl. negatív kimenetelek/ állapotok, és kevésbé valószínűbbnek a pozitívok (eredeti eloszlás: zöld, eltolt: világoskék). 

A katasztrofizálás, pozitívum figyelmen kívül hagyása, csőlátás és mentális szűrő kognitív torzítások ehhez hasonlítanak, azzal a kiegészítéssel, hogy a következtetésben való bizonyosság nagyobb, emiatt a legnagyobb valószínűsg (mondjuk negatív irányba) eltolódott, viszont a becsült valószínűség nagyobb (szórás kisebb, és így a görbe magasabb és keskenyebb), így az is előfordulhat, hogy az amúgy valójában legnagyobb valószínűséggel várható kimenetel becsült valószínűsége a nullához közelinek tűnik.

Az érzelmi érvelés (ha úgy érzem, az azt jelenti, hogy úgy is van), a kell, kellene állítások (határozott, rugalmatlan elképzelés az elvárható viselkedésről) és a gondolatolvasás (abban való hit, hogy pontosan tudom, hogy a másik mit gondol/érez) bár nagyon különbözőnek tűnnek, de valójában mind a prior túl erős, vagy kizárólagos hatásáról szólnak, azaz amikor a következtetés sűrűségfüggvénye valójában nem nagyon függ a likelihoodtól, csak a priortól. Ebben az eseteben a poszterior alakja a prioréra emlékeztet (amiről viszont mivel tudjuk, hogy ilyen nagy hatása van, feltételezhetjük, hogy a valósághoz képest eltolódott átlaggal, és nagy precizitással, azaz kis szórással rendelkezik, tehát magas és keskeny.) Ez hasonlít az előző bekezdésben leírt függvényre, csak más lépéseken keresztül jutottunk oda.

A címkézést úgy képzeltem el, mint amikor a sűrűségfüggvény nem egy szép sima folytonos eloszlás, hanem egy durva felbontású kevés bin(mi ennek a magyar neve?)ből álló hisztogram.

A túláltalánosítás (ebben nem vagyok biztos, adjatok ötleteket) talán úgy fogható fel, hogy a szórás nő, a görbe széles és lapos olyan mértékben, hogy az egyszer megfigyelt esemény valószínűsége hasonlít arra, ami az amúgy nagyobb valószínűségű eseményeké.

A legnagyobb fejtörést a mindent vagy semmit (dichotóm) gondolkodás jelentette, egy ideig arra gondoltam, hogy ez valami két csúcsú eloszlás lehet, de aztán rájöttem, hogy talán ebben az esetben hasznosabb a valószínűségek sűrűségfüggvénye helyett az eloszlásfüggvényt nézni (pl ezt). Ebben az esetben nem viszonylag lankásan emelkedik, hanem nagyon meredek (hirtelen átvált és alig van átmeneti zóna),  ami persze megint ugyanaz, mintha nagyon magas és keskeny sűrűségfüggvény lenne, csak az értelmezésben segít, ha mésképp nézünk rá.







* az anyám

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

It's like being homesick for people

Oké, azt hiszem eljött a mélypont.
Egész nap nem jöttem rá, hogy mi bajom van, tök szomorú és nyomi voltam, reggel elaludtam, este kellett bepótolnom még a holland nyelvleckémet is.

Pedig egyszerű: ma este érkeztem volna haza Budapestre, csak azért nem töltenék öt egész napot V-vel, mert hétvégén lenne az Ultrabalaton és a akkor meg a nagyon szeretett kollégáimmal futnék és bicikliznék huszonnégy órát.

Ebben a pillanatban épp stroopwaffelt ennénk a kanapén és izgatottságomban végtelenül unalmas részleteket mesélnék a repülőútról, vagy nem mondanék semmit, egyszerűen csak nagyon boldog lennék.

...

Be kell ismernem, hogy ez azért most fáj.

Lunarbaboon

Keep calm and save the world (next week)

Már tegnap este úgy aludtam el, hogy alig várom, hogy péntek este legyen - azaz vége a hétnek -, amit szerintem ilyen őszintén még soha nem gondoltam. Nem nagyon ment nekem soha a hétvégi pihenés, de persze többnyire jó okom volt rá. Amíg dolgozoztam rendesen, addig ügyüleni is gyakran kellett, meg minden extra faladat sem fért bele a hétköznap éjszakákba, előtte az egyetemen hétvégén lehetett végre tanulni, utána az egyetemen (az elmúlt másfél évben) meg hétvégén lehetett végre dolgozni.

Azt terveztem, hogy majd a csodálatos Hollandia kigyógyít, de rögtön az ideérkezésem teljesen szabad hétvégéje folyamatos esővel és (végül be sem adott) pályázatírással telt, végül a home office teljesen kihúzta a keretek közé szorított munkaidő csámpás kis lábai alól a talajt.

Nagyjából négy hete határoztam el, hogy márpedig hétvégén pihenni fogok (már csak héhány szombati csoportunk van hátra), de be kell vallanom, nekem először összeszorított foggal kellett kibírnom, hogy egész hétvégén ne csináljak semmit és elviseljem az efelett érzett bűntudatot.

Még ma délután volt egy gyenge pillanat, amikor kiderült, hogy megvannak az adataink, tudjuk nézegetni őket - akkor arra gondoltam, hogy senki nem tudná meg, hogy ezzel töltöm a szombatomat... (mint valami rossz zugivó, jeez) -, de aztán olyan impulzív voltam, hogy azonnal rá is néztem és kiderült, hogy nem sikerült hozzáférést is rendelni a fájlokhoz. Mire megírtam az e-mailt elmúlt négy óra - és miután az illetékes hozzáadja a rendszerhez, további huszonnégy óra kell a rendszer szinkronizálásához -, így keddnél előbb nem tudjuk elkezdeni.

Azon gondolkodtam, hogy kipróbálok egy hétvégét, amikor sem cikket nem olvasok, sem kurzust nem csinálok, sem adatot nem elemzek, sem betegeken nem gondolkodom.

Hátha nem szakad be az univerzum.

"Patience you must have, my young padawan."

Kivételesen nem olvastam a híreket, mert már azon is teljesen elszomorodtam, hogy a persze azok a nemzetközi kutatások, amiben nagy emberek vesznek részt sokkal fontosabbak,és nyilván jobb marketingjük van mint, amit én egymagamban tudok csinálni és hirtelen nagyon fontos lett, hogy sok magyar kitöltője legyen kérdőíveknek, és így valahogy kimaradt az is, hogy ma megint fontos nemzeti ünnep van (épp 75 éve ezen a napon fejeződött be Hollandia felszabadítása a német megszállás alól), amit végül onnan tudtam meg, hogy a főnököm 10 perccel az ütemezett Zoom meetingünk előtt szólt, hogy akkor mégse most beszéljünk.

Kicsit amúgy ís csökkent a motivációm, mert rajtunk kívülálló okból  megint elakadt az elemzés, és bár nyilván tanulhatnék még millió dolgot a témában, de valahogy most már szeretném ezt fókuszáltabban csinálni. Ezért inkább nem csinálom sehogy. (Facepalm)

Ennek persze totálisan ellentmond, hogy a másik két futó projekthez éppen mindent átfogó elméletet dolgozok ki, ami az idő legnagyobb részében izgalmas cikkek felett álmodozást jelent, kisebb részében változatos alakú postitek falra ragasztását, legkevésbé sem fókuszált munkát. 

Onnan tudom, hogy valami nincs rendben, hogy miután szigorúan felhívtam a saját figyelmemet az előző blogposzttal a sorozatnézési szokásaim felett gyakorolt túl gyenge kontrollra, tegnap este Molly Bloom bejegyzsét olvasva azonnal - t.i. együltő helyemben - megnéztem az Unortodox trailerét, majd az egész sorozatot és még a Westwolrd záróepizódját is.

Pedig az idő szép, süt a nap, az ég kék, minden más zöld, minden fasza.

Inference

Namost akkor nézzek kevesebb sorozatgyilkosos sorozatot?

If hunger is not the problem, then eating is not the solution

Én egy valódi antitalentum vagyok, ha ételkészítésről van szó. Ez nem különösebben meglepő, mert abban nőttem fel, hogy a főzés egy teljesen felesleges időrabló tevékenység, az anyukám nem volt hajlandó fél óránál többet főzéssel tölteni, inkább olvasott. (Sütni viszont szeret*, ami szerintem sokszor jóval időrablóbb dolog, de ennél jelentősebb kognitív disszonanciába is beletört már vele a bicskám, hagyjuk.)

Szóval nekem az egész vírusizében ez a legnagyobb gyötrelem, hogy minden nap ki kell találni valami ételt, ráadásul nem árt ha még egészséges is, nem kell sütőben sütni (mert nincs), viszont nem lehet a mélyhűtőből sem elővenni, sem ott tárolni (mert nincs). És persze maximum fél óra alatt elkészül.
Ennek megfelelően nagyon sok friss salátát eszem, meg párolt és serpenyőben grillezett zöldséget, csirkemellett, királyrákot, és mindenféle halat. A tésztát igyekszem kerülni, mert bár nagyon vonzó lehetőség minden nap paradicsomszószos parmezános pennét enni, de sajnos napokra ráküld a szénhidrát hullámvasútra és bár többnyire csak kevés édességet tartok itthon, ez azért kockázatos játék.

A magam részéről alig várom már, hogy újra legyen menza, meg azt is, hogy mire hazamegyek V mesterszakáccsá képezze ki magát a barátaival közös skype-os főzések alatt, és nekem negyedennyit kelljen azon gondolkodni, hogy mit egyek.

Na jó. Velem is megtörtént:

* legkedvesebb emlékeim is a közös sütéseink alkalmaiból származnak: mindhármunknak volt saját kis mini nyujtódeszkája és sodrófája, úgy szaggattuk együtt az asztalt körülülve a túrós pogácsát

Fire drives out fire

Vasárnap esténként szokott rámtörni legerősebben az egyedüllét*.

De végre megtaláltam a gyógyírt: pszichopatás-autistás-sorozatgyilkosos sorozatok!





* amikor V már elköszönt tőlem, és elment macskát etetni

I could get used to this

Miután egy hónap eltelt úgy, hogy a landlady elvonult home officeba vidékre a családjához, a francia lakótársam egy ponton felszívódott és többé nem láttuk (később kiderült, hogy csak hazaköltözött a szüleihez), az olasz fiúba meg nagyjából kétnaponta botlottam bele a konyhába, elkezdtem hozzászokni ehhez a maga szegényes rutinjával megnyugtató állapothoz.
Tegnap viszont felbukkant a házinéni a férjével, megszerelték a maradék lakótársam napellenzőjét, de nem mentek haza, hanem a mai napot is itt töltötték, takarítással.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ennek egyáltalán nem örülök, sőt, kicsit mérges vagyok, hogy újra teletöltötte a fél hűtőt és nem férnek el a cuccaim; főleg miután kaptam tőle egy szelet házi készítésű húsvéti kuglófot, mielőtt elindultam biciklizni.
(Azt hiszem elég könnyen le lehet kenyerezni.)

A biciklizés viszont ma különösen fontos volt, mert muszáj volt már megnézni a tulipánföldeket. A kávézókat és múzeumokat és kerítéssel körülvett parkokat bezárhatják, de a több hektárnyi virágzó mezőket csak nem.
Persze ezt nyilván nemcsak én gondoltam így, ezért az elmúlt időszakhoz képest jelentősen megnövekedett biciklisforgalommal kellett megküzdenem, és hát azt is rosszul gondoltam, hogy csak úgy el lehet majd biciklizgetni akárhol.
A legnépszerűbb és képeslapraillőbb útvonalakat egyszerűen kordonnal és rendőrautókkal lezárták, így alternatív - különben szintén nagyon szép - útvonalat kellett keresnem. Nagyjából milliószor eszembe jutott, hogy alig van fényképem a csodálatos holland házakról és előkertekről, mert egyszerűen méterenként kéne megállni fotózni, nincs is olyan, amit nem örökítenék meg, így viszont képtelen vagyok választani.

Azért a jácintokat és tulipánokat muszáj volt.

A bit out of control (...and hopefully recovering)

Az a bajom, hogy ninsc semmi bajom.

Tegnap lefordítottam a valójában teljesen lényegtelen és mellékes nemzetközi projekt számára a tíz pontban összeszedett mentálhigiénés ajánláscsomagot*, majd a további teljes napot hasznotalanul töltöttem úgy, hogy hétvégén sem dolgoztam semmit (csak egy három órás önismereti csoportot ko-vezettem zoomon), kicsit elkeseredtem, hogy bár minden egyes ajánlást kezdettől fogva megfogadok (kivéve a gyerekeset), mi lesz még így velem hónapokig, máris elfogyott a lendületem, nem bírom én ezt ki feltöltődés és vigasztalás nélkül... A sötét felhők csak gyülekeztek, bingewatch-oltam a BoJack Horseman utolsó négy epizódját (aztán kiderült, hogy az utolsó évad négy résszel hosszabb, szóval - it's hard to admit - az utolsó nyolcat), ami - surprise - nem segített túl sokat.

Aztán ma úgy ébredtem, hogy dehát hetente négyszer tudok menni futni, csodálatosan szép és mindig új útvonalakra, a hétvégén megtanultam befonni a hajam egy tíz perces youtube videoból, a tutorom elárulta, hogy merre érdemes biciklizni a tulipánföldek felé, hogy harmincnégy évet simán leéltem ölelésben szegény életmódban és soha ennyi virtuális támogatást nem kaptam mint most, amúgy is a járvány tetőzésééről és az újraindítási folyamatot tervezéséről beszélnek már.

Úgyhogy mára azt tervezem, hogy abbahagyom az önsajnálatot, és újra megpróbálok értelmes feladatokra koncetrálni.






*

Blue Icon Charity Infographic by maminti