The end

:(

maminti pont kicsizold kukac gmail

Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

Some people feel the rain others just get wet

Hogyan lehet meghitten megünnepelni valaki születésnapját, ha nem tudok ott lenni mellette és személyesen átadni az ajándékom?

Természtesen az univerzum bónusz szórakoztató akadálypályával kedveskedett nekem, fittyet hányva a tényre, hogy ez így önmagában elég nehéz feladat.

Mindenképpen szerettem volna valami kézzel fogható dolgot is, erre a célra a születésnapi képeslap klasszikusát találtam ki brilliáns kreativitással. Mi sem egyszerűbb. Megveszem, megírom, megcímzem, feladom a postán.
Néhány papír-írószer- és ajándékbolttal később rájöttem, hogy talán mégiscsak egyszerűbb lett volna kézzel megrajzolni azt a kártyát, de akkor már ehhez késő volt.
A legkritikusabb pillanatokra tartogatott elszántságommal folytattam a keresést, és végül - a főhős elnyeri méltó jutalmát - megtaláltam a tökéletes darabot.

A pénztáros lány azt állította, hogy nem idevalósi, ezért nem tudja, hogy hol van a posta, de aztán helyi emberekről is ugyanez derült ki. Mármint, hogy nem tudják, hol van a posta. A google szerint rengeteg csomagátvételi-pont, sőt két postkantoor (post office) is van a belvárosban, de a térkép által megjelölt helyeken valójában sima üzletek voltak. Amióta itt vagyok a holland postának rengeteg csomagkézbesítő kisteherautóját láttam már, így nem tudtam beletörődni, hogy nem találom meg a hozzájuk tartozó intézmény fizikai manifesztációját. Végül pontosan egy postásautóból csomagokat pakoló bácsi mentett meg. Eligazított, és elárulta, hogy bár kívülről játékboltnak tűnik ugyan, de a kérdéses üzlet valójában posta is egyben, ott fel tudom adni a levelemet.

Az üzlet pontosan az a típusú hely volt, amiről szívesen olvasok regényekben, vagy nézem sorozatokban pszichopata sorozatgyilkosok civil munkahelyeként*, de igazából félek a geeknek látszó eladóktól, a sejtelmes félhomálytól és a végtelen polcokon tárolt logikai- és társasjátékoktól, és a köztük vezető szűk folyosóktól. A személyzet védelmében felhúzott plexifalak nem segítettek az összbenyomáson. Semmi nem volt ebben a boltban, ami egy postára emlékeztet volna, de addigra már nagyon sokat sétáltam, és nagyon szerettem volna feladni a levelemet. A félelmetesnek kinéző, de amúgy nagyon kedves eladófiútól megtudtam, hogy a hátsó sarokban, az a néhány farönkből összerakott pult a posta, és a mögötte álló nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyonhipszter fiú fogja intézni az ügyemet.

A folyamat közben végig, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és nem tudom hogy történhetett, de a pénteken feladott levelem, ma ott volt abban a postaládában, ahol lennie kellett.

...

Ugyanakkor ebben tegnap még nem lehettem biztos.
Azt tudtam, hogy ha lenne lehetőségünk együtt tölteni ezt a napot, nagyon szívesen üldögélnék egy cukrászdában egy kávé és egy szelet torta mellett, miközben csapkodja az ablakot a nyári eső**, de a holland időjárásjelentés egész hétvégére napos időt ígért, beutazás meg egyelőre mindkét országba problémás, így minderre nem sok esélyünk volt.
Mindenesetre a díszletek*** valahogy különösen fontosnak tűntek, így elhatároztam, hogy Delftben keresek egy kedves kávézót az alkalomra, miközben V-nek Budapesten veszek majd süteményt****.

Az eső a vonatúton kezdett ömleni, valahol Hága környékén, így négy hónap Hollandiában töltött idő után elérkezett az idő az esernyővásárlásra is. Hála a járványnak és a kitartóan hulló esőnek, a Royal Delft fajanszmúzeumot szinte teljesen egyedül sétáltam végig, de közben nem számoltam azzal, hogy pont annyira esik ki a városközpontból, hogy ha icipicit jobban elmerülök a vázafestő néni mozdulatainak csodálásában, akkor nem érek már oda a megbeszélt időpontra semmilyen kávézóba.

Így sétáltuk végig Delft belvárosát, keltünk át kanálisok hídjain, simogattunk macskát, ittunk kávét és hallgattuk nemcsak az eső kopogását, hanem a mennydörgést is együtt.

Persze egészen más lett volna, ha mindez ezerkétszáz kilométerrel kisebb távolságban történik, de biztos vagyok benne, hogy erre a napra nagyon sokáig - igen kellemesen - emlékezni fogok.




* You - igaz, az könyvesbolt, de a hangulata ilyen 
** elnézést azoktól, akikre ezidőtájt fák dőltek a viharban
*** akár a kissé kidolgozatlan festmény impozáns kerete
**** thank for XXI. century and Revolut

als de Waal uit het zicht is stroomt de verbeelding*

Már egy ideje szerettem volna kimozdulni az izolációba ragadt állapotomból, és persze nyilván az segített, hogy elkezdtem kimászni. 

A legújabb felfedezésem, hogy a legtöbb aktivitásomat a humán kapcsolódás lehetősége motiválja (surprise, genius), pl. baromi szívesen iszom hipszter kávét egyedül is egy padon üldögélve, de milliószor könnyebben indulok el, ha valakivel találkozom ott. Vagy nagyon szeretek futni, bárhol, egyedül, de mindez még könnyebb és jobb érzés, ha közben tudom, hogy virtuális kilométereket gyűjthetek vele a Hospice Alapítány vagy a Mental Pride futócsapatának, azaz valamiért, de főleg valakikkel közösen tudom mindezt tenni. 

Szóval rájöttem a megoldásra: fel kell vennem a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akik földrajzilag egy napon belül elérhető távolságban vannak, és kihasználnom a kvantumállapotot (azaz, hogy a durva korlátozások után bárki hajlandó távoli ismerősökkel is találkozni). Az első választás így Nijmegenre esett, mert Zs nemsokára hazautazik. (Egyébként is úgy volt, hogy júliusban részt veszek egy egy hetes nyári egyetemen a Radboud Univerity szervezésében, de azt ugye lefújták, szóval azt a várost mindenképpen meg kellett néznem.) 

Be kell vallanom, hogy olyanokon is izgultam, hogy hol tudok maszkot venni, hogy tudok-e vonaton utazni, átszállni (és hasonló irracionális szorongások), de természetesen mindent tudtam, és nagyon szuper vezetőim voltak. Zs és a pasija egy csomó történetet elmesélt a városról, körbebicikliztünk az egyetemen, belóghattam az állatkísérletes laborba és megnézhettem az egerek agyába ültethető elektródákat, söröztünk egy régi hajó gyomrában és nem is áztunk szét az esőben sem nagyon. 

* amikor a Waal (folyó) nem látató, a képzelet áramlik 

(vagy valami ilyesmi, műfordító sajnos nem vagyok)

It's like being homesick for people

Oké, azt hiszem eljött a mélypont.
Egész nap nem jöttem rá, hogy mi bajom van, tök szomorú és nyomi voltam, reggel elaludtam, este kellett bepótolnom még a holland nyelvleckémet is.

Pedig egyszerű: ma este érkeztem volna haza Budapestre, csak azért nem töltenék öt egész napot V-vel, mert hétvégén lenne az Ultrabalaton és a akkor meg a nagyon szeretett kollégáimmal futnék és bicikliznék huszonnégy órát.

Ebben a pillanatban épp stroopwaffelt ennénk a kanapén és izgatottságomban végtelenül unalmas részleteket mesélnék a repülőútról, vagy nem mondanék semmit, egyszerűen csak nagyon boldog lennék.

...

Be kell ismernem, hogy ez azért most fáj.

Lunarbaboon

When individual running becomes a social activity

Egészen furcsa, hogy lassan egy hónap eltelt már azóta, hogy nem járok be rendszeresen az egyetemre. Egyrészt végtelenül hosszúnak tűnik, másrészt meg valahogy mintha eltűnt volna ez az idő.

Pénteken újra be kell majd mennem, és már nagyon várom. Nemcsak azért, mert ez az igazi elemzés kezdetét jelenti végre, hanem mert élő emberekkel találkozhatok.

Abból tudom, hogy mennyire hiányoznak a szociális interakciók, hogy amikor futás közben valaki - szökőévente - szembejön velem, felveszi a szemkontaktust és rám mosolyog, az egészen különleges érzés. Olyannyira felértékelődött ez, hogy utána még egészen sokáig fel tudom idézni ezeknek az embereknek az arcát. Amúgy nekem vannak gondjaim a szemkontaktussal, és hacsak nem muszáj, nem nézek az emberek arcába az utcán, főleg ha sokan vannak, de talán ez a mennyiségű társas inger még az én optimumomat is alulmúlja.

A futás egyébként is a kapaszkodóm a valóságba, az a tevékenység, amit ma pont ugyanúgy csinálok, és éppen ugyanolyan érzés, mint Budapesten volt fél, egy vagy öt éve, vagy akár Berlinben, Barcelonában vagy Oxfordban annak idején.

A tengerpartra flamingó alakban lehet eljutni, éppen húsz kilométer a teljes táv.

Languages

Óhatatlanul megtörtént, amitől kicsit tartottam, amikor elkezdtem írni ezt a blogot: hogy egy ponton majd magamról lesz kedvem írni.

A home office legnagyobb kihívása, hogy ne folyjanak egybe a nappalok és az éjszakák, a hétköznapok és a hétvége napjai - nyilván, mert ez karantén nélkül is komoly problémákat okozott évek óta -, ami ellen azzal próbálok védekezni, hogy minden hétköznap reggel ébresztőre kelek, megreggelizek és elkészítem a napirendemet. Ezt később többnyire nem tartom be, de ahogy iterálódnak a napok és korrigálom a hibáimat, egyre realisztikusabb elvárásokat tudok magammal szemben támasztani, amit fejlődésnek élek meg. (Jó, igazából rettenetes csalódás, hogy nem vagyok superhero, és valójában az eredeti terveimhez képest negyedannyi feladatot tudok értelmesen megcsinálni. De ezt most hagyjuk is.)

[Ennyit az önfeltárásról.]

Az egyetlen tevékenység, ami stabilan megtapadt a napirendben, az a holland online kurzus*.
A másik, nem ennyire körülhatárolt és stabil, viszont kicsit kapcsolódó terület: a valamilyen programnyelvet oktató kurzusok sorozata.

Azon gondolkodtam, hogy hogy lehetséges, hogy én ezt a holland kurzust szeretem, miközben a nyelvtanulás a rettenetes élmények (ti. nem értem, nem értenek, megszégyenülök, kimaradok valamiből, mindenki más ért valamit, csak én nem stb.) kategóriájába tartozik**.

Amikor valaki programozni tanul - azaz, megtanul használni egy programnyelvet - a számítógéppel kommunikál, és minden egyes leírt kódsor (vagy szakasz) futtatása után direkt visszajelzést kap arról, hogy értehtő volt-e, amit bepötyögött. A visszajelzés kötelező, és szigorú szabályai vannak, amit el is lehet olvasni. A beírt üzenetnek is egyértelműnek kell lennie, sőt, nemcsak egyértelműnek, hanem tökéletesen precíznek, minden vessző, szóköz, karakter és sorrend számít. Ha hibázunk azonnal megmondják, sokszor azt is, hogy mi volt a hiba, felhasználóbarátabb programnyelvek megoldási, korrigálási javaslattal is előállnak. A különböző programnyelvek szintaktikája valamennyire különbözik, de mindegyik jól dokumentált és ellenőrizhető. Ugyan néha úgy érzi az ember, hogy nagyon lassan tanul és fejlődik, de biztos lehet benne, hogy a precíz szóhasználatot gyakorolta be. Ráadásul a visszajelzés érzelemmentes, azaz ugyan nem jár érte dícséret (bár elég jutalmazó tud lenni, ha egy kódsor lefut, és azt az eredményt adja, amit szerettünk volna), de kritika sem: mindenkire univerzálisan érvényes hibaüzenetek léteznek, a program nem ítélkezik felettünk. A nyelvtani, szemantikai szabályok egyértelműek, ritkák a kivételek, és jól definiáltak. Viszint teljes mértékben hiányzik a pragmatika, nem kell figyelembe venni a viszonyunkat a programmal, a számítógéppel. Biztosak lehetünk benne, hogy a gépünk nem akar tőlünk semmit, nem szeret minket, és akkor sem fog ránk haragudni, ha ezerszer is rosszul gépeljük be a legrettegettebb parancsunkat.

Ezzel szemben az emberi nyelv tele van nem verbális jelekkel, hansúllyal, intonációval, érzelmekkel, iróniával, a kommunikációs felek közötti kapcsolattal, bonyolult és rejtett viszonyokkal, ki nem mondott szabályokkal - amiket mindenki tud, de mégsem írunk le -, eltérő, folyton változó és egyáltalán nem egyértelmű szerepekkel, határokkal és következményekkel. Ha valamit elrontunk nem is biztos, hogy rájövünk, hogy hibát követtünk el. Valamikor tényleg nem is számít, néha viszont érezzük, hogy valami nem stimmel, de azt nem feltétlenül tudjuk, hogy a szóhasználat, a fogalmazásmód, a hangnem volt-e a probléma, esetleg egyenesen a személyünkkel van valami baj. Egyáltalnán nem kötelező a visszajelzés, néha évek múlva derül ki, hogy valamit egy ponton nagyon elszúrtunk, de az is lehet, hogy soha.

Az emberi nyelvek tanulása és alkalmazása egyszerűen pszichológiailag megterhelő.

A holland tanulás most azért megy könnyen, mert lényegében egy programnyelvet tanulok. Csak akkor mehetek tovább, ha kijavítottam a hibát, pontosan megmondják, hogy mi az elvárt megoldás, előre definiált szabályok vannak, amit gondosan előkészítettek és megírtak, a bíztató pozitív visszajelzések sablonosak, és a legfőbb hajtóerő, hogy teljesítsem a következő szintet.

Fogalmam sincs, hogy megértenének-e, ha IRL meg kellene szólalnom.



* hallgatóknak egy hónap most ingyenes a home schooling jegyében a babbel-en
** annak ellenére, hogy felnőttként volt azért egy-két jófej angoltanárom

Connection lost - connection restored

Apróbb kellemetlenségek kezdenek felszínre bukkanni az első hónap elteltével, mint például, hogy évek óta azt a szuperkényelmes szolgáltatást vettem igénybe, hogy postán küldik ki a havi kontaktlencsémet. Pont úgy alakult, hogy mielőtt elköltöztem volna megérkezett a következő, így egy hónapnyi tartalékkal indultam el, és bár gondolkodtam, hogy mondjam le az egészet és vegyek hat havi adagot, dehát úgy volt, hogy nagyjából havi rendszerességgel vagy én utazom haza, vagy V látogat meg. Hát ez most akkor így nem jött össze.

Nagyobb bajom ne legyen. A szemüveget utálom menő.  

Viszont. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy véletlenül totálisan felkészültem erre a szituációra, és pár héttel megelőztem a teljes magyar magánegszségügyet az online konzultáció és terápia bevezetésével (tudomtudom, rengetegen csinálták rajtam kívül korábban is), és azok a pácienseim is sikeresen átálltak mostanra, akik amúgy soha senkivel nem videocheteltek eddig, és akaratomon kívül megkönnyítettem számukra az alkalmazkodást (legalábbis ebből az aspektusból) a kritikus helyzetben. 

Amúgy is arról szólt, és fog szólni a mostani időszak, hogy virtuális számítógépek virtuális platformjain dolgozzak, eleve egy nemzetközi együttműködésben, ahol az adatgyűjtés alapesetben is potenciálisan több ezer kilométerre történik fizikailag attól a helytől, ahol a feldolgozás és elemzés zajlik, tulajdonképpen csak hab a tortán, hogy most az élet egyéb területeire is ki kell terjeszteni ezt. 

Az elmúlt héten Skype-oltam pár paciensemmel, ill az egyiküknek nincs Skypeja így a fb Messenger videochatjét használtuk. WhatsAppon videocheteltem a főnökömmel, volt egy Skype konferenciahívás az otthoni kutatócsoporttal*, V-vel a Google hangouts appját használjuk, tegnap a pszichoterápiás team szupervíziója ** Zoom platformon történt és az önismereti terápiám Skype-on folytatódik. (FaceTimeom nincs, ugye)

Már ezen a ponton úgy éreztem, hogy wow, mennyi idő kellett volna békeidőben, hogy ez így mind megtörténjen. De ma kiderült, hogy csekket is lehet QR kóddal befizetni SimplePay appal - vagy bankkártyával is, de az előbbi még egyszerűbb -, szóval mi történhet? 

Közben európa szerte egyre többen kezdtek újra blogot írni, így rendkívül szórakoztató módon tájékozódhatunk a helyi járványügyi sajátosságokról és az egyes országok uralkodóinak jófejségéről.  Tiszta jó.  

A szüleimért bevallom, kicsit aggódtam. Az anyukám tanár, de idén lesz hatvannégy éves - és amúgy is az egyik legrugalmatlanabb ember, akit ismerek -, nem gondoltam, hogy simán veszi majd a digitális akadályokat. Erre ma írt egy e-mailt, hogy kiköltöztek a nyaralóba, beszerzett mobilnetet és onnan dolgozik. 

Az elmúlt években próbáltam őket meggyőzni, hogy nem adaptív évekre elegendő lisztet, cukrot, savanyúságot, befőttet, lekvárt, tüzifát, WC-papírt (!), tésztát, olajat, kukoricakonzervet és mindenféle fagyasztott gyümölcsöt és zöldséget felhalmozni (aminek a nagyrészét maguknak termelik, a világtól izolálva), mert minderre ma már nincs szükség. 

Nos, erre az életre ezt a vitát, azt hiszem, elvesztettem.  

* már majdnem azt hittem, hogy kimaradok. 

** már majdnem elfogadtam, hogy kimaradok

(tudom, kicsit overkill volt egy pandémia szintű vírusjárványt küldeni a világra, hogy ne érezzem magam kirekesztve. Sry.)