The end

:(

maminti pont kicsizold kukac gmail

Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Incurable anti-epicure

Úgy tűnik nemcsak a mindenkori kezdeteknél, hanem a befejezéseknél is központi problémám, hogy mit egyek. Napok óta azon sakkozom, hogy hogyan tudom elfogyasztani a maradék élelmiszerraktáram* legnagyobb részét anélkül, hogy indokolatlaul sok kalória is jöjjön vele.

(Valószínűleg az segít, ha nem eszem meg az otthonra szánt ajándékokat, mert az mind ötmillió kalóriától kezdődik.)



* vettem egy kiló lisztet, valamikor a karantén derekán, de fél kilót ki fogok dobni csütrötökön. Sejtelmem sincs, hogy tudnak a rendes emberek felhasználni sok kilókat.

Last days

Az utolsó hétévége szombat reggele pontosan olyan esős és kellemetlen volt, mint amikor megérkeztem februárban, csak most tíz fokkal melegebb volt. Kicsit szomorkodtam, hogy akkor mégsem élvezem többet a tengerparti napsütést, aztán nekiestem az elemzésnek csúfolt tanulási folymatom melléktermékekét keletkezett óriási digitális hulladéktenger összetakarításának, plusz megcsináltam még egy post hoc elemzést (amiben volt még egy pici újdonság), hogy szépen rendszerezett és instrukciókkal ellátott mappákat hagyjak majd magam után.

Elég fárasztó, monoton és bosszantó tevékenység, de nagyon hasznos ez Nekem magamanak is sokkal tisztább a képem arról, hogy mit is tanultam meg ezalatt a pár hónap alatt. Korábban is minden vizsgálat végén terveztem ilyesmit, de nem volt semmilyen kényszerítő erő, így a legtöbb adattömeg, amit valaha piszkáltam, az évek távlatából értelmezhetetlen katyvaszként hever valamilyen eszköz merevlemezén, tiszta pazarlás.

Szóval szombat este viszonylag elégedetten kapcsoltam ki a gépemet.

Vasárnap reggel - az időjáráselőrejelzésre fittyet hányva - ragyogó napsütés fogadott, ráadásul az ébresztőórám előtt keltem fel, így hirtelen felindulásból megvettem a jegyemet a kompra, ami átvisz a Texel szigetre. Így nem is maradt más lehetőség, mint szépen elvonatozni északra, a szárazföld csúcsáig.

Eleve nagyon szeretek vonatozni, kikötőkben sétálni, kompozni és aranyos kisvárosokban bóklászni, nagy baj nem történhetett. Az a csodálatos ebben az országban, hogy az elvárásaimtól ritkán marad el az élmény, (mondhatni konstans módon alacsony a predikciós hiba nagysága), amitől nekem valahogy mégsem unalmassá válik a világ, hanem sokkal könnyebb figyelni a részletekre, benne lenni a pillanatban, élvezni és értékelni azt, amire amúgy számítottam. Nekem sokkal optimálisabb ez a szetting, mint állandóan kapaszkodni a nagy meglepetések és csalódások hullámvasútján.

Szóval semmi extrát nem tudok elmondani, másodpercre pontosak voltak a vonatok, szépek a házak, gondosan ápoltak az előkertek, finom a kávé, kellemes a tengerparti szél és néhány sirályfajtát már meg tudok külöböztetni. (ezüstsirály, dankasirály, heringsirály; meg több helyen láttam kis csért és csigaforgatót, ez utóbbi sokkal szebb, mint a neve)

Több napot is el lehetne tölteni ott, elég nagy sziget, de néhány órára is csodás volt.



Den Helder (a szárazföldi oldal)

és Texel sziget

Den Burg 

Saying goodbye, S02E762534

Ma voltam a helyi okmányiradának vagy kormányablaknak megfelelő intézmnényben, kérelmezni a deregisztrációmat, ami miatt izgultam kicsit, szokás szerint. Az univerzum úgy gondolhatta, hogy még mindig szükségem lehet némi limitált szülői újragondoskodásra, mert minden egyes ember, akivel találkoztam, szuperkedves és megnyugtató volt, mindenről teljeskörűen tájékoztattak és még a várakozás is egy élmény volt. Negyedórával előbb érkeztem, -  nem voltam biztos benne, hogy gyorsan megtalálom az új helyet, mert az 1596-ban épült városházát éppen felújítják -, de már ezalatt kétszer megkérdezték, hogy nem volt-e már a sorszámom, mert gyanúsan hosszan vártam az amúgy előre foglalt fix időpontomra.

Jó, most egy plexifal is elválaszt minden dolgozót az ügyfelektől, de a növények!!!

 


Ráadásul ma eladtam a biciklimet is, egy nagyon kedves magyar párnak, akik a kutyájukat szeretnék a kis elülső kosártartón utaztatni, és nem akartak egy centet sem alkudni (ellentétben egy csomó furcsa alakkal, aki olyan remek ajánlatokkal keresett meg, hogy a meghirdetett összeg negyven százalékáért azonnal hajlandó elvinni). 

:):

Ezek már ilyen végleges dolgok.

....

Közben otthon a macskák ismerkednek egymás szagával. 

It is a direction not a destination

Elkezdtek nehezek lenni a napok.
Ma hajnalban kiköltözött a furcsa lakótársam, akivel szinte alig találkoztam, de az éneklését sokan hallgathatták, miközben skypeoltam velük.

Azt vettem észre, hogy bár gyakolratilag végtelen felfedezni való hely lenne még, de újra és újra azokat az útvonalakat választom, ahol már sokszor jártam. Taln hogy jól megjegyezzem a látványt, az érzést meg az illatokat.

Tavasszal egy csomó ház ablakában plüssmedvéket lehetett látni, akiket azért ültettek oda, hogy a gyerekek, akik nem járhatnak óvodába és iskolába, tudjanak vadászni. Az volt a játék, hogy séta közben medvékre lehet bukkani.
Mostanra nagyjából eltűntek a plüssmedvék, és újra macskák ülnek az ablakokban. A tanév végén idén is kikerültek a zászlórudakra a hátizsákok. Ez azt jelenti, hogy ebben a házban valaki befejezte az iskolát.
Az előkertek először kizöldültek, aztán sorban elvirágoztak a nárciszok, tulipánok, jácintok, levendulabokrok, most épp a hortenzia van soron, a petúniák is tartják még magukat. Az elmút hónapokban két komplett fészekaljnyi ludat láttam pihés csibéből szüleitől megkülönböztethetetlen madárrá felnőni.
Az ablakom alatti parkban építettek egy új játszóteret, elkészült egy autópálya kereszteződés, fejújítottak egy hatalmas felnyitható hidat és a kórházban a pszichiátriai részleget.
Közben a borongós télből csodálatos tavasz, és nagyon világos nyár lett.

Egyszerre érzem azt, hogy a legjobb időszakott láttam, és hogy nem jöhettem volna rosszabbkor. Valószínűleg persze egyik sem igaz, mindenesetre összességében rendkívüli élmény volt. 

A blog egy hét múlva értelmét veszti, nagyon fog és fogtok hiányozni.

Let's start reflecting

Elég tipikus módon szerintem az itteni munka nyolcvan százalékát az utolsó két hétben végzem. Egy egészen pici szegletében az idegrendszeri képalkotó módszereknek talán sikerült valami használható skillsetre szert tennem, és nagy vonalakban megértettem valamit az egész koncepcióból.

Ma prezentáltuk az egyik projekt eredményét, ahol végig kellett mondani, hogy mit miért és hogyan csináltunk, és talán először az életemben - annak ellenére, hogy eleve számos kérdés volt bennem, amiket fel is tettem - nem éreztem magam totálisan imposztornak és inkompetensnek. Sokat segít ebben, hogy szép ábrákat tudok csinálni, viszonylag könnyen kezelem az adattáblákat, megtanultam végre rendesen használni pár alap statisztikát*. Szerintem sokat ügyesedtem több programnyelvben is, bár sajnos továbbra is vannak helyzetek, amikor elakadok és segítséget kell kérnem.
A szerencsére a segítségkérés nem kellemetlen élmény, az oxfordi fiú és a nagyon kedves phd-s lány, (akivel az új projekten dolgozunk, és irszonyú cuki cicája** van) is türelmesen segített.
Mondjuk azon még mindig meglepődöm, hogy az emberek nem néznek hülyének - ami természtesen irracionális -, nem tudom, mikor fog ez végre elmúlni.




* a biztonság kedvéért elvégeztem két hét hetes coursera kurzust ebben a témában is. 
**

Life is like riding a bicycle: to keep your balance you must keep moving

Elvileg mostantól indul Magyarországon a kerékpározás éve. (Legalábbis azt ígérik.)

Én első körben a közterületi kerékpártárolókkal kezdeném. Otthon a biciklimet nem tudtam normálisan tárolni, nagyon pici lakásom van és a konyha/előszoba plafonjára rögzített kampókon lóg, ahonnan leszedni és felrakni, plusz a gangon és a lépcsőházban le- és felcipelni sokszor több idő, mint mga az utazás. További nehézség, hogy Budapesten lényegében bárhova megy az ember, nem fog találni megfelelő helyet ahol leparkolhatja és lerögzítheti, vagy ha mégis van ilyen hely, akkor nem lehet biztos benne, hogy ott találja, miután végzett a dolgával, és mondjuk hazatekerne. 

Arra, hogy ennek a procedúrának és a járulékos szorongásnak a hiánya milyen életminőségbeli változást okoz, a hollandiai rutinszerű, mindennapi biciklihasználat világított rá. 

A ház előtti biciklitárolóban tartott és mindössze egy kerékzárral biztosított (5 másodperc kinyitni, nem leszek koszos közben, nem kell egy hatalmas nehéz lakatot vagy láncot cipelnem stb.) biciklimre csak felpattanok, a célhelytől maximum ötven méteres körzetben található bicikliparkolóban leállítom, és kész. 

Az csak extra, hogy az autósok maximálisan tiszteletben tartanak és mindenhova vezet széles és kényelmes bicikliút - egy csomó hely van, ahova ezerszer bonyolultabb kocsival eljutni, mint biciklivel.    

Gyors, kényelmes, biztonságos. 

Szerintem az első lépés, hogy legyen hol tárolni, ne kelljen a lakásokba felcipelni. 

Persze, ha nem a saját biciklijét szeretné valaki használni, akkor a bubi megoldás lehet - akkor mondjuk nem izgat, hogy ellopják-e -, bár én nem bánnám a sajátomat. 

Kicsit hosszúnak tűnik nekem még ez az út, de szívesen veszek részt az építésében. 

Explore vs. exploit dilemma

Két és fél hét van hátra, megvan az időpontom a helyi okmányirodába a kijelentkezéshez, a hétvégén meghirdetem a biciklimet is, elkezdtem gondolkodni és tervezgetni, hogy mi lesz majd otthon, a landlady megtalálta már az utódomat a szobámba, a tutorom a visszatekintésről és a további távoli együttműködés terveiről beszél, félig megírtam a beszámolót az ösztöndíj időszakáról és egyelőre még nem törölték a gépemet sem.

Közben nemcsak a pszichoterápiás csoport, hanem az arra reflektáló intervíziós csoport is megtartotta a záró ülését, az önismereti terápiámban is hosszú szünet következik.

Nekem meg szokás szerint sikerült az utolsó előtti pillanatban megérkeznem. Úgy érzem éppen mostanra szoktam meg annyire a környezetet, hogy el tudjam kezdeni igazán felfedezni, az egyik PhD-s lány jól szórakozik, de kitartóna válaszol hollandul a holland szerű mondatkezdeményeimre, elkezdtek emberek megjelenni az irodában (a járvány közben felújíották a részleget, így új helyre költözött), és kezdem kiismerni a kávés (és sütis - uramirgalmazz) sarkot, valamennyire belejöttem a biciklis közlekedésbe és parkolóhasználatba, megtaláltam a kedvenc helyeimet és rájöttem, hogy még millió és millió dolog van, amit nem láttam és el kéne menni, ki kéne próbálni, meg kéne kóstolni.

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

Very subjective

Időközben elkezdett icipici lépsekben visszatérni a normál élet a városba, de össze sem lehet hasonlítani a februári állapotokkal.

Az irodában elkészült a munkabeosztás: tizenkét asztal és hozzá tartozó számítógép (mindegyikhez két monitor, természetesen) áll rendelkezésre, de elég komolyan veszik a 1,5 méteres szabályt, így egy napon nem lehet két egymás melletti gépet használi. A megszokott helyett mindenki heti max két napot lehet bent (de úgy látszik rákaptak az emberek az otthoni munkára, mert tegnap rajtam kívül ketten bukkantak fel egész nap).
Volt időpontom a főnökömhoz, és a csereprogramért felelős fickóhoz is, így körbe kellett járnom az épületben. A pszichiátriai részlegen rengeteg beszélgetős szoba és egyszemélyes idoda van, sokkal inkább emlékeztet egy multicéghez, mint egy magyar szakrendelőhöz vagy kórházhoz. A kedvencem a mindig friss és iszonyú szép virágkompozíciók a váró dohányzóasztalán és a recepciópulton. De igazából azon még mindig képes vagyok csodálattal meghökkeni, hogy a pszichiátria pont olyan, mint bármelyik másik osztály, az épület viszonylag frekventált pontján a tíz emeletes szárny első emeletén található, nem pedig egy eldugott és lepukkant pavilonban, lehetőleg egy forgalmas úttal elválasztva a főépülettől, vagy egy másik városban.  

A várókban minden második székre egy piros x matricát ragasztottak, a folyosókon az emberek a haladási irányt jelző nyilakat és a másfél méteres távolságot követik és betartják. Az adinisztratív részlegen, mivel többen osztoznak egy-egy irodán, hetente csak egy napot vannak bent személyesen, a meetingek zöme továbbra is online zajlik.

A boltokban még mindig kötelező kosarat/bevásárlókocsit vinni, ezzel limitálják az egyszerre bent tartózkodók számát, de a fertőtlenítő és papírtörlő már néha elfogy, és nem pótolják azonnal. A múzeumokban szinte kivétel nélkül időpontot kell foglalni, csakúgy mint a kávézókban, éttermekben, mert nagyon limitáltak a helyek, még a teraszokkal és kinti helyekkel is pillanatok alatt minden megtelik. Továbbra is érvényben vannak az egyirányúsítások - egyik bejáraton be, másikon ki. Itt csak a tömegközlekedésen kötelező maszkot viselni, viszont ott hordják is, fegyelmezetten.

Rengeteg helyen szereltek fel plexifalakat, néhány kávézóban kis papír és plexi falú boxok lettek, a kórházban üvegfalakat húztak. Szinte mindenhol az érintésmentes fizetést preferálják, nem adnak kézből kézbe szinte semmit, egyértelműen megszűnt a kézfogás.

Tekintettel az amerikai számokra, nem gondolom, hogy túlzott óvatosság lenne ez, nekem inkább úgy tűnik, hogy tartósan berendezkenek egy fegyelmezett, megváltozott és nyilván bizonyos szempontból korlátozott életmódra, ugyanakkor a helyzet rosszabb irányú változása esetén nem kell váratlanul, újra behúzni a kéziféket, és mivel még a biztonsági öv is be van kötve jó eséllyel nem fog senki nyakat törve átrepülni a szélvédőn.

Magyarország viszont szerintem felelőtlenül gyorsít a beláthatatlan kanyarban. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön bevenni.

Mind stretching by new experiences

Az elmúlt két héten a figyelmem szignifikáns részét egy online konferenica kötötte le, ahol a lehetőségeket töredékesen tudtam kihasználni. Ennek az egyik oka minden bizonnyal a hiányos (optimistább megközelítés szerint fejlődésben lévő) ismeretekkel rendelkezem a területen, de az online szetting - azt hiszem - nekem nem segített. 

Rövid, néhány órás webináron és online egy napos konferencián ugyan vettem részt jópárszor, és néhány órára tudom fókuszálni a figyelmemet, de valahogy a hosszú, többnapos kongresszusok esetében más mentális állapotba szoktam kerülni, általában egy másik városban, másik országban kell elboldogulni hozzá, rengeteg a szociális inger, társalogni kell és a párhuzamosan futó programok közül a lényegeset kiszelektálni. Ezek a faktorok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az arousal szintem megemelkedik, a szoros időbeosztás és programsorozat pedig segít a figyelmemet megfelelő időre fóuszálni, a kávészünetek az információt processzálni. 

Ez a konferencia eredetileg Kanadában lett volna és úgy nézett ki, hogy tudok szerezni rá támogatást, egy kollégánál lett volna szállásom is, dehát az univerzumnak más tervei voltak. Amikor eldőlt, hogy online kerül megrendezésre, volt pár dolog, amit el tudtam képzelni és néhány másik, amit nem. 

Az előadások természetesen pont olyanok voltak, mint minden online prezentáció, csak az előadók saját kis szobái, vagy fehérre maszkolt háttér előtt ülve beszéltek. A poszterek böngészőben megnyíló pdf dokumetumok. A konferenia honlapja szerintem elég jó dizájnt kapott, kicsit ilyen basic VR hatással, hogy valami minimális térérzete legyen az embernek. Auditórium, kiállítócégek, jól kereshető agenda, áttekinthetően tematizált poszterszekció, csetszobák és kávészünete imitáló részleg. 

Először azt hittem, engem az időeltolódás miatt vesztettek el. Három fő időzónának megfelelően (Hong Kong, London, New York) három blokkra osztották a kilenc napot, így lényegében az első előadást leszámítva mindent utólag néztem meg, de ha követtem volna a live streamet, akkor sem cseteltem volna az előadókkal, a kávészünetek pedig ismerősök hiányában amúgy is értelmüket vesztették. A poszterszekciót a reménytelenül befogadhatatlan információdömping miatt engedtem el. A több mint kétezer poszternek a címét sem igazán volt motivációm elolvasni, míg egy valódi konferencián tök szívesen végigsétálok, megnézegetem őket, ami érdekesnek tűnik, azt végig is olvasom vagy beszélgetésbe elegyedek a prezentálóval. Ezt valahogy nem bírtam megugrani. 

Az idő külső strukturálásának hiánya azt az illúziót keltette, hogy magam oszthaom be azt, csakhát ez nem jár automatikusan kibővült figyelmi kapacitásokkal, ráadásul azt képzeli az ember, hogy a napi rutin mellé simán belefér, hogy este még végignéz két szimpóziumot és egy keynote lecture-t, persze aztán kiderül, hogy ez nem a legeffektívebb módszer. 

Mindent összevetve azt gondolom, hogy óriási erőfeszítést tettek a szervezők, hogy egy jó eseményt rakjanak össze, és feltehetően a jövőben szükség lesz még ilyen alkalmakra és erre a tapasztalatra. Viszont talán az online műfajba kevesebb, jobban tematizált tartalom jobban illeszkedne, a multidiszciplináris, mindent felölelő gigakonferencia leghsznosabb része, a social networking minden bizonnyal jobban működik, ha egy térbe vannak kényszerítve az emberek. Persze lehet, hogy ezt hosszú időre el kell engedni. 

Pár hasznos üzenete azért mindenképpen volt az egésznek, magamhoz képest egész sokat jegyzeteltem, de indokolatlanul elfáradtam, és rettenetesen örülök, hogy vége. 

Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.

* kezeltetem is

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

Deeper levels of knowledge

Álmomban hollandul beszéltek az emberek, de sajnos nem értettem amit mondanak.
Avagy hogy képes az agyam olyan dolgokat generálni, amiket igazából nem is tud?

Some people feel the rain others just get wet

Hogyan lehet meghitten megünnepelni valaki születésnapját, ha nem tudok ott lenni mellette és személyesen átadni az ajándékom?

Természtesen az univerzum bónusz szórakoztató akadálypályával kedveskedett nekem, fittyet hányva a tényre, hogy ez így önmagában elég nehéz feladat.

Mindenképpen szerettem volna valami kézzel fogható dolgot is, erre a célra a születésnapi képeslap klasszikusát találtam ki brilliáns kreativitással. Mi sem egyszerűbb. Megveszem, megírom, megcímzem, feladom a postán.
Néhány papír-írószer- és ajándékbolttal később rájöttem, hogy talán mégiscsak egyszerűbb lett volna kézzel megrajzolni azt a kártyát, de akkor már ehhez késő volt.
A legkritikusabb pillanatokra tartogatott elszántságommal folytattam a keresést, és végül - a főhős elnyeri méltó jutalmát - megtaláltam a tökéletes darabot.

A pénztáros lány azt állította, hogy nem idevalósi, ezért nem tudja, hogy hol van a posta, de aztán helyi emberekről is ugyanez derült ki. Mármint, hogy nem tudják, hol van a posta. A google szerint rengeteg csomagátvételi-pont, sőt két postkantoor (post office) is van a belvárosban, de a térkép által megjelölt helyeken valójában sima üzletek voltak. Amióta itt vagyok a holland postának rengeteg csomagkézbesítő kisteherautóját láttam már, így nem tudtam beletörődni, hogy nem találom meg a hozzájuk tartozó intézmény fizikai manifesztációját. Végül pontosan egy postásautóból csomagokat pakoló bácsi mentett meg. Eligazított, és elárulta, hogy bár kívülről játékboltnak tűnik ugyan, de a kérdéses üzlet valójában posta is egyben, ott fel tudom adni a levelemet.

Az üzlet pontosan az a típusú hely volt, amiről szívesen olvasok regényekben, vagy nézem sorozatokban pszichopata sorozatgyilkosok civil munkahelyeként*, de igazából félek a geeknek látszó eladóktól, a sejtelmes félhomálytól és a végtelen polcokon tárolt logikai- és társasjátékoktól, és a köztük vezető szűk folyosóktól. A személyzet védelmében felhúzott plexifalak nem segítettek az összbenyomáson. Semmi nem volt ebben a boltban, ami egy postára emlékeztet volna, de addigra már nagyon sokat sétáltam, és nagyon szerettem volna feladni a levelemet. A félelmetesnek kinéző, de amúgy nagyon kedves eladófiútól megtudtam, hogy a hátsó sarokban, az a néhány farönkből összerakott pult a posta, és a mögötte álló nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyonhipszter fiú fogja intézni az ügyemet.

A folyamat közben végig, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és nem tudom hogy történhetett, de a pénteken feladott levelem, ma ott volt abban a postaládában, ahol lennie kellett.

...

Ugyanakkor ebben tegnap még nem lehettem biztos.
Azt tudtam, hogy ha lenne lehetőségünk együtt tölteni ezt a napot, nagyon szívesen üldögélnék egy cukrászdában egy kávé és egy szelet torta mellett, miközben csapkodja az ablakot a nyári eső**, de a holland időjárásjelentés egész hétvégére napos időt ígért, beutazás meg egyelőre mindkét országba problémás, így minderre nem sok esélyünk volt.
Mindenesetre a díszletek*** valahogy különösen fontosnak tűntek, így elhatároztam, hogy Delftben keresek egy kedves kávézót az alkalomra, miközben V-nek Budapesten veszek majd süteményt****.

Az eső a vonatúton kezdett ömleni, valahol Hága környékén, így négy hónap Hollandiában töltött idő után elérkezett az idő az esernyővásárlásra is. Hála a járványnak és a kitartóan hulló esőnek, a Royal Delft fajanszmúzeumot szinte teljesen egyedül sétáltam végig, de közben nem számoltam azzal, hogy pont annyira esik ki a városközpontból, hogy ha icipicit jobban elmerülök a vázafestő néni mozdulatainak csodálásában, akkor nem érek már oda a megbeszélt időpontra semmilyen kávézóba.

Így sétáltuk végig Delft belvárosát, keltünk át kanálisok hídjain, simogattunk macskát, ittunk kávét és hallgattuk nemcsak az eső kopogását, hanem a mennydörgést is együtt.

Persze egészen más lett volna, ha mindez ezerkétszáz kilométerrel kisebb távolságban történik, de biztos vagyok benne, hogy erre a napra nagyon sokáig - igen kellemesen - emlékezni fogok.




* You - igaz, az könyvesbolt, de a hangulata ilyen 
** elnézést azoktól, akikre ezidőtájt fák dőltek a viharban
*** akár a kissé kidolgozatlan festmény impozáns kerete
**** thank for XXI. century and Revolut

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.

* futás közben