Saying goodbye, S02E762534

Ma voltam a helyi okmányiradának vagy kormányablaknak megfelelő intézmnényben, kérelmezni a deregisztrációmat, ami miatt izgultam kicsit, szokás szerint. Az univerzum úgy gondolhatta, hogy még mindig szükségem lehet némi limitált szülői újragondoskodásra, mert minden egyes ember, akivel találkoztam, szuperkedves és megnyugtató volt, mindenről teljeskörűen tájékoztattak és még a várakozás is egy élmény volt. Negyedórával előbb érkeztem, -  nem voltam biztos benne, hogy gyorsan megtalálom az új helyet, mert az 1596-ban épült városházát éppen felújítják -, de már ezalatt kétszer megkérdezték, hogy nem volt-e már a sorszámom, mert gyanúsan hosszan vártam az amúgy előre foglalt fix időpontomra.

Jó, most egy plexifal is elválaszt minden dolgozót az ügyfelektől, de a növények!!!

 


Ráadásul ma eladtam a biciklimet is, egy nagyon kedves magyar párnak, akik a kutyájukat szeretnék a kis elülső kosártartón utaztatni, és nem akartak egy centet sem alkudni (ellentétben egy csomó furcsa alakkal, aki olyan remek ajánlatokkal keresett meg, hogy a meghirdetett összeg negyven százalékáért azonnal hajlandó elvinni). 

:):

Ezek már ilyen végleges dolgok.

....

Közben otthon a macskák ismerkednek egymás szagával. 

Life is like riding a bicycle: to keep your balance you must keep moving

Elvileg mostantól indul Magyarországon a kerékpározás éve. (Legalábbis azt ígérik.)

Én első körben a közterületi kerékpártárolókkal kezdeném. Otthon a biciklimet nem tudtam normálisan tárolni, nagyon pici lakásom van és a konyha/előszoba plafonjára rögzített kampókon lóg, ahonnan leszedni és felrakni, plusz a gangon és a lépcsőházban le- és felcipelni sokszor több idő, mint mga az utazás. További nehézség, hogy Budapesten lényegében bárhova megy az ember, nem fog találni megfelelő helyet ahol leparkolhatja és lerögzítheti, vagy ha mégis van ilyen hely, akkor nem lehet biztos benne, hogy ott találja, miután végzett a dolgával, és mondjuk hazatekerne. 

Arra, hogy ennek a procedúrának és a járulékos szorongásnak a hiánya milyen életminőségbeli változást okoz, a hollandiai rutinszerű, mindennapi biciklihasználat világított rá. 

A ház előtti biciklitárolóban tartott és mindössze egy kerékzárral biztosított (5 másodperc kinyitni, nem leszek koszos közben, nem kell egy hatalmas nehéz lakatot vagy láncot cipelnem stb.) biciklimre csak felpattanok, a célhelytől maximum ötven méteres körzetben található bicikliparkolóban leállítom, és kész. 

Az csak extra, hogy az autósok maximálisan tiszteletben tartanak és mindenhova vezet széles és kényelmes bicikliút - egy csomó hely van, ahova ezerszer bonyolultabb kocsival eljutni, mint biciklivel.    

Gyors, kényelmes, biztonságos. 

Szerintem az első lépés, hogy legyen hol tárolni, ne kelljen a lakásokba felcipelni. 

Persze, ha nem a saját biciklijét szeretné valaki használni, akkor a bubi megoldás lehet - akkor mondjuk nem izgat, hogy ellopják-e -, bár én nem bánnám a sajátomat. 

Kicsit hosszúnak tűnik nekem még ez az út, de szívesen veszek részt az építésében. 

It's ok. At least you tried.

Már egy ideje küszködök azzal, hogy bár lenne lehetőség kisebb kirándulásokat tenni a környéken, de elég nehezen veszem rá magam. Miközben a tengerpartot imádom, még csak néhányszor voltam.

Ma úgy döntöttem, hogy átrendezem a napirendemet, és ebéd után elbiciklizek hát oda, napozok egy órácskát, olvasok, és hazatekerek, és este folytatom inkább a munkát. 

Ehhez vennem kellett naptejet csilliárdokért, de sok időt szeretnék UV-sugarak expozíciójának kitéve tölteni, úgyhogy beruháztam.

Összepakoltam a kis hátizsákomat, törölköző, fürdőruha, gyümölcslé, olvasnivaló, naptej. El is indultam vidáman, és bár nem örültem neki, hogy a biciklim eldőlve fekszik a tároló mellett, de gondoltam most végre megtérül, hogy ilyen masszív darabot vettem, biztos nem esett nagyobb baja. Jó, hát eleinte kicsit nehezebb volt hajtani a szokásosnál, de arra gondoltam, hogy biztos rosszul érzékelem, azért lehet, mert bűntudatom van, hogy a tengerparon akarom tölteni a péntek délutánomat, de aztán az egyik aluljárón áthaladva meg kellett állapítanom, hogy a zavaróan magas csikorgó hang forrása bizony az én biciklim. A keréknyomást azért a biztonság kedvéért tapintással ellenőriztem, és első ránézésre nem találtam semmi különösebben aggasztó eltérést, úgyhogy elszántan haladtam tovább. Már majdnem elértem az utolsó település szélét, amikor egy körforgalomba nem bírtam normálisan bekanyarodni, ezzel kellemetlen pillanatokat okozva más biciklistáknak, akik csodálkozva (és szerintem kicsit rosszallóan) nézték  a szerencsétlenkedésemet. Végül még egyszer lehúzódtam, megálltam és tüzetesen végignéztem a biciklit.

Akkor vettem észre, hogy a csengőnek csak a hűlt helye (vagyis a kormányon éktelenkedő rögzítőbilincse) maradt meg, bár mivel eddig szerintem egyetlenegyszer sem használtam, ezért ez inkább csak kismértékben bosszantó, de a haladási nehézséget nem magyarázó hibajelenség. Az igazi problémát az okozta, hogy a hátsó kerék teljesen elferdült, és hozzáér a vázhoz a bal oldalon. Visszaegyenesíteni nem sikerült, így teljesen ráparáztam, hogy a folyamatos súrlódástól erodálódik a gumi és nem elég hogy csikorog, ferde, és olyan mintha behúzott fékkel haladnék, de még defektet is kapok majd távol a civilizációtól (ami nyilván öt másodpercig jelentett volna teljes kiszolgáltatottságot, amíg egy random kedves biciklis fel nem ajánlja a segítségét).

Természetesen úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hogy még a tíz kilométerre lévő tengerpartra sem tudok eljutni, pedig nagyon szerettem volna napozni. De elegem van már belőle, hogy állandóan csak szánalmasnak érzem magam, így hazafelé leparkoltam a város határában lévő tó mellett, és kerestem egy mindenkitől távol eső, nyugalmas, csodálatosan napos területet, és elhatároztam, hogy akkor kicsit félreteszem a kudarcot, helyette inkább olvasok és napozok egy órát.

Az univerzum viszont másként gondolta. Öt perccel azután, hogy kényelmesen elhelyezkedtem, egy autó parkolt le tőlem másfél méterre (érzésre húsz centinek tűnt). Nem igazán értem, hogy egyáltalán hogy tudott odahajtani, mert a parkoló ötszáz méterrel arrébb volt, és semmilyen út nem vezetett oda, ráadásul nagyon gondosan választottam meg a helyemet mindenkitől nagyon távol, szóval kicsit messzebb is lett volna hely. A békés napfürdőzésre szánt órában a fickó kipakolta a horgászfelszerelését, és egy odaérkező kisfiúnak részltesen kifejtette az egyes eszközök megfelelő használatát, de sajnos a hal, horgászni, először és érdekes szavakon kívül semmit nem értettem, és amúgy sem sok olyan dolog létezik a világon, ami annyira őszintén nem érdekel, mint a horgászás, hogy ahogy végre a fejezet végére értem (amiben pont volt egy olyan mondat, hogy a horgászás a férfiember legjobb szórakozása. Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben), összepakoltam és hazaindultam.  

És akkor végre kitölthettem az hangulatos kérdőív elmúlt két órára vonatkozó részéhez, hogy nem, nem igazán volt kellemes az élmény. 

Snapshot

A tegnap reggel gyorsan mozgó, de meglehetősen sötét felhőket hozott, amiből - végre - tavaszi zápor is kerekedett. A friss fű és esőillat valahogy különösen kedvesen keverdett az frissen megnyírt juhok és a közelben legelésző lovak trágyájának szagával. 

A szokásos rövid útvonalon futottam körbe a világtól távoli erdő illúzióját keltő parkban, amikor egyszer csak biciklisek kanyarodtak az elém az ösvényre balról. Ez nem különösebben ritka esemény Hollandiában, de ezt a képet nem lesz könnyű kitörölni a fejemből. 

Egy tetőtől talpig ünneplőbe öltözött, középkorú pár bukkant elő, a férfi szürke, vasalt öltönyben, nyakkendőben szorongatott egy nagy csokor virágot a biciklikormányon, és szorosan követte a fekete alapon fehér pöttyös szoknyát, sárga blézert, hozzá passzoló sárga körömcipőt és gondosan bodorított frizurát viselő nőt.

I could get used to this

Miután egy hónap eltelt úgy, hogy a landlady elvonult home officeba vidékre a családjához, a francia lakótársam egy ponton felszívódott és többé nem láttuk (később kiderült, hogy csak hazaköltözött a szüleihez), az olasz fiúba meg nagyjából kétnaponta botlottam bele a konyhába, elkezdtem hozzászokni ehhez a maga szegényes rutinjával megnyugtató állapothoz.
Tegnap viszont felbukkant a házinéni a férjével, megszerelték a maradék lakótársam napellenzőjét, de nem mentek haza, hanem a mai napot is itt töltötték, takarítással.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ennek egyáltalán nem örülök, sőt, kicsit mérges vagyok, hogy újra teletöltötte a fél hűtőt és nem férnek el a cuccaim; főleg miután kaptam tőle egy szelet házi készítésű húsvéti kuglófot, mielőtt elindultam biciklizni.
(Azt hiszem elég könnyen le lehet kenyerezni.)

A biciklizés viszont ma különösen fontos volt, mert muszáj volt már megnézni a tulipánföldeket. A kávézókat és múzeumokat és kerítéssel körülvett parkokat bezárhatják, de a több hektárnyi virágzó mezőket csak nem.
Persze ezt nyilván nemcsak én gondoltam így, ezért az elmúlt időszakhoz képest jelentősen megnövekedett biciklisforgalommal kellett megküzdenem, és hát azt is rosszul gondoltam, hogy csak úgy el lehet majd biciklizgetni akárhol.
A legnépszerűbb és képeslapraillőbb útvonalakat egyszerűen kordonnal és rendőrautókkal lezárták, így alternatív - különben szintén nagyon szép - útvonalat kellett keresnem. Nagyjából milliószor eszembe jutott, hogy alig van fényképem a csodálatos holland házakról és előkertekről, mert egyszerűen méterenként kéne megállni fotózni, nincs is olyan, amit nem örökítenék meg, így viszont képtelen vagyok választani.

Azért a jácintokat és tulipánokat muszáj volt.

Regular

Amikor Budapesten egy időben biciklivel jártam dolgozni - a bicikliutak hiányán kívül -, az volt a problémám, hogy folyton csúszkált a hátamon a hátizsák, alatta megizzadtam és nem volt kényelmes a kormányra előrehajolni.

Mindig is szerettem volna egy olyan nagymamabiciklit, aminek a kosártartójára pakolhatom a táskámat és szép egyenes háttal ülhetek rajta. 

Szerencsére itt pontosan ilyen a leggyakoribb és így (használtan) a legolcsóbb biciklitípus, direkt ilyet kerestem és vettem végül egy nagyon kedves észt vegyésznőtől.

Ma pedig végre csodás tavaszi idő volt délelőtt, úgyhogy szépen eltekertem a déli dűnékhez. 

Nem is kísérlem meg leírni mennyire gyönyörű volt. 

[Annyira belefeledkeztem a tájba, hogy a biciklit el is felejtettem lefotózni.]

Baby steps

A mai nap híre, hogy lett biciklim, de erről majd később, amikor már nem árnyékolja be a mentális reprezentációját az átvételi pontig gyalog, majd hazáig biciklin megtett út, amikor fájdalmasan bőrigáztam, az első kanyarban beleestem egy pocsolyába és annyira lefagyott a kezem, hogy megérkezve alig bírtam elővenni a zsebemből a kulcsot.

...

Másfél hétnyi teljes nyitottság és ámulat után tegnap végre elkezdett körvonalazódni, hogy mi is lehet egészen pontosan ennek a fél évnek a kimenetele, azaz végre találkoztam azzal a (nagy vizsgálaton belüli kevésbé nagy vizsgálat egy részét képező kicsi vizsgálaton belül körülhatárolt, konkrétan leírt rész) projekttel*, amibe be tudok kapcsolódni.
Ez újabb lendületet adott - az amúgy általában alapból sem elhanyagolható mértékű - lelkesedésemnek, és nagyon kitartóan küzdök az összes problémával, ami a velem született programozási analfabetizmusomból ered. De! Már nagyon sokat megoldottam, és csak egyszer kértem majdnem segítséget embertől.



* egy ideje minden nap úgy nyitom meg a bloggert, hogy ma mesélek a kutatásról, csak egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez rajtam kívül másnak is érdekes

Proximity

A könyveim* már megérkeztek, át is vettem őket.  Elég veszélyes biznisz ez, mert rögtön rendeltem egy kindle paperwhiteot is, amit nagyjából két éve hagytam el valahol - azóta csak a telefonomon olvastam ekönyveket, de az nem ugyanaz.

Kiderült, hogy nincs mégsem felesleges biciklije a kórháznak, úgyhogy most már nem hiába dobálja fel a hirdetéseket jól tanított predikcióval a facebook, hamarosan beszerzek egyet.

A kórházban úgy döntöttek, hogy egy időre mellőzik a kézfogást az udvarias üdvözlés protokolljából, és nyomatékosan kérik a munkatársakat és hallgatókat, hogy ne menjenek járványügyi szempontból magas kockázatú területekre. A könnyebb tájékozódás érdekében gyorsan fejlesztettek egy applikációt.

...

A ház mögötti parkban amúgy cuki birkák legelnek**.

* szakkönyveket jobban szeretek papíron olvasni
** ehhez napok óta nem találtam megfelelő kontextust, de már nem bírom magamban tartani

About books

Őszintén nem hittem tegnap, hogy az ámulatom még tovább fokozódhat.
Lelkesedésem forrása, hogy ma a post-doc srác (akinek az asztalánál ülök és csak szerdánként van bent, mert különben pszichológus és terápiákat csinál), meg a PhD hallgató lány, akinek a gondjaira vagyok bízva, levittek az MR scannerhez, kicsit beszéltek a kutatásról, amihez most rakják össze a kísérleti elrendezést, és úgy általában szuper jófejek voltak. (Egy ponton az instrukciók holland fordításain kezdtek nagyon gondolkodni, akkor eljöttem)
Aztán dél körül váratlanul odalépett hozzám egy lány, akivel eddig még nem is beszéltem, és elhívott ebédelni, úgyhogy négy új emberrel is megismerkedtem.

[Amiről holnap, vagy majd később mindenképpen írok: munkamorál, kávézás, ebédelés]

Délután háromkor volt az első taktikai megbeszélésem a proffal, addig a tovább olvastam az kézikönyvet, amit az oxfordi fiú szerzett meg nekem.

Kicsit kezd már hátborzongató lenni, hogy minden témavezetőmmel iszonyú nagy szerencsém van. Most egy olyan emberrel dolgozom együtt, aki amellett hogy figyelmeztet rá, hogy tulajdonképpen én postdoc szerepben vagyok itt, a távoli céljaimat vegyem figyelembe, és a lehető legeffektívebb fél évet szeretné nekem megtervezni, de közben azt is nagyon fontosnak tartja, hogy az egész rendszer működésére legyen rálátásom, ismerjem meg a partnerintézményeket, járjak előadásokra és ne felejtsem el, hogy mennyi kulturális és szabadidős programlehetőség van most körülöttem, járjak múzeumba, dologozzak a tengerpartról és biciklizzek. Nem élhetek Hollandiában bicikli nékül. Ezért utánajárnak, hogy az intézetben korábban létező biciklikkel mi történt, és ha lehet szereznek nekem egyet.
Ezután még odaadott négy doktori értekezést, amik itt nem igénytelen copygurus fekete műbőrkötésben készülnek, hanem rendesen könyvet készítenek belőle, szuperigényes kiadványként, olyan pédányszámban, hogy tényleg osztogatni lehet az érdeklődőknek. Ezzel egyszerűen nem tudok betelni. Mindegyik egyedi, kreatívan tervezett borítóval, olyan minőségben, hogy némelyik magyar könyvkiadó simán szégyenkezve elkulloghat ezek láttán.

Mellékesen megtudtam, hogy az egyetem (aminek a könyvtárához van hozzáférésem, ugye) nyilván az összes releváns tudományos folyóiratnak előfizetője. Szóval bármit olvashatok, nem kell mindenféle kreatív megoldásokhoz folyamodni, mint otthon.

Azon már hétfőn elmerengtem kicsit, amikor a folyosói váró melletti újságospolcra kirakott legfrissebb közleményeket nézegettem, hogy milyen király az Elsevier kiadó* által publikált lapokban megjelenni, abban a városban, ahol az Elzevir család 1592-ben kezdte meg a könyvkiadást.

* valójában nem áll kapcsolatban ezzel a családdal, csak a nevüket külcsönözték 1880-ban