Saying goodbye, S02E762534

Ma voltam a helyi okmányiradának vagy kormányablaknak megfelelő intézmnényben, kérelmezni a deregisztrációmat, ami miatt izgultam kicsit, szokás szerint. Az univerzum úgy gondolhatta, hogy még mindig szükségem lehet némi limitált szülői újragondoskodásra, mert minden egyes ember, akivel találkoztam, szuperkedves és megnyugtató volt, mindenről teljeskörűen tájékoztattak és még a várakozás is egy élmény volt. Negyedórával előbb érkeztem, -  nem voltam biztos benne, hogy gyorsan megtalálom az új helyet, mert az 1596-ban épült városházát éppen felújítják -, de már ezalatt kétszer megkérdezték, hogy nem volt-e már a sorszámom, mert gyanúsan hosszan vártam az amúgy előre foglalt fix időpontomra.

Jó, most egy plexifal is elválaszt minden dolgozót az ügyfelektől, de a növények!!!

 


Ráadásul ma eladtam a biciklimet is, egy nagyon kedves magyar párnak, akik a kutyájukat szeretnék a kis elülső kosártartón utaztatni, és nem akartak egy centet sem alkudni (ellentétben egy csomó furcsa alakkal, aki olyan remek ajánlatokkal keresett meg, hogy a meghirdetett összeg negyven százalékáért azonnal hajlandó elvinni). 

:):

Ezek már ilyen végleges dolgok.

....

Közben otthon a macskák ismerkednek egymás szagával. 

Life is like riding a bicycle: to keep your balance you must keep moving

Elvileg mostantól indul Magyarországon a kerékpározás éve. (Legalábbis azt ígérik.)

Én első körben a közterületi kerékpártárolókkal kezdeném. Otthon a biciklimet nem tudtam normálisan tárolni, nagyon pici lakásom van és a konyha/előszoba plafonjára rögzített kampókon lóg, ahonnan leszedni és felrakni, plusz a gangon és a lépcsőházban le- és felcipelni sokszor több idő, mint mga az utazás. További nehézség, hogy Budapesten lényegében bárhova megy az ember, nem fog találni megfelelő helyet ahol leparkolhatja és lerögzítheti, vagy ha mégis van ilyen hely, akkor nem lehet biztos benne, hogy ott találja, miután végzett a dolgával, és mondjuk hazatekerne. 

Arra, hogy ennek a procedúrának és a járulékos szorongásnak a hiánya milyen életminőségbeli változást okoz, a hollandiai rutinszerű, mindennapi biciklihasználat világított rá. 

A ház előtti biciklitárolóban tartott és mindössze egy kerékzárral biztosított (5 másodperc kinyitni, nem leszek koszos közben, nem kell egy hatalmas nehéz lakatot vagy láncot cipelnem stb.) biciklimre csak felpattanok, a célhelytől maximum ötven méteres körzetben található bicikliparkolóban leállítom, és kész. 

Az csak extra, hogy az autósok maximálisan tiszteletben tartanak és mindenhova vezet széles és kényelmes bicikliút - egy csomó hely van, ahova ezerszer bonyolultabb kocsival eljutni, mint biciklivel.    

Gyors, kényelmes, biztonságos. 

Szerintem az első lépés, hogy legyen hol tárolni, ne kelljen a lakásokba felcipelni. 

Persze, ha nem a saját biciklijét szeretné valaki használni, akkor a bubi megoldás lehet - akkor mondjuk nem izgat, hogy ellopják-e -, bár én nem bánnám a sajátomat. 

Kicsit hosszúnak tűnik nekem még ez az út, de szívesen veszek részt az építésében. 

Explore vs. exploit dilemma

Két és fél hét van hátra, megvan az időpontom a helyi okmányirodába a kijelentkezéshez, a hétvégén meghirdetem a biciklimet is, elkezdtem gondolkodni és tervezgetni, hogy mi lesz majd otthon, a landlady megtalálta már az utódomat a szobámba, a tutorom a visszatekintésről és a további távoli együttműködés terveiről beszél, félig megírtam a beszámolót az ösztöndíj időszakáról és egyelőre még nem törölték a gépemet sem.

Közben nemcsak a pszichoterápiás csoport, hanem az arra reflektáló intervíziós csoport is megtartotta a záró ülését, az önismereti terápiámban is hosszú szünet következik.

Nekem meg szokás szerint sikerült az utolsó előtti pillanatban megérkeznem. Úgy érzem éppen mostanra szoktam meg annyire a környezetet, hogy el tudjam kezdeni igazán felfedezni, az egyik PhD-s lány jól szórakozik, de kitartóna válaszol hollandul a holland szerű mondatkezdeményeimre, elkezdtek emberek megjelenni az irodában (a járvány közben felújíották a részleget, így új helyre költözött), és kezdem kiismerni a kávés (és sütis - uramirgalmazz) sarkot, valamennyire belejöttem a biciklis közlekedésbe és parkolóhasználatba, megtaláltam a kedvenc helyeimet és rájöttem, hogy még millió és millió dolog van, amit nem láttam és el kéne menni, ki kéne próbálni, meg kéne kóstolni.

Very subjective

Időközben elkezdett icipici lépsekben visszatérni a normál élet a városba, de össze sem lehet hasonlítani a februári állapotokkal.

Az irodában elkészült a munkabeosztás: tizenkét asztal és hozzá tartozó számítógép (mindegyikhez két monitor, természetesen) áll rendelkezésre, de elég komolyan veszik a 1,5 méteres szabályt, így egy napon nem lehet két egymás melletti gépet használi. A megszokott helyett mindenki heti max két napot lehet bent (de úgy látszik rákaptak az emberek az otthoni munkára, mert tegnap rajtam kívül ketten bukkantak fel egész nap).
Volt időpontom a főnökömhoz, és a csereprogramért felelős fickóhoz is, így körbe kellett járnom az épületben. A pszichiátriai részlegen rengeteg beszélgetős szoba és egyszemélyes idoda van, sokkal inkább emlékeztet egy multicéghez, mint egy magyar szakrendelőhöz vagy kórházhoz. A kedvencem a mindig friss és iszonyú szép virágkompozíciók a váró dohányzóasztalán és a recepciópulton. De igazából azon még mindig képes vagyok csodálattal meghökkeni, hogy a pszichiátria pont olyan, mint bármelyik másik osztály, az épület viszonylag frekventált pontján a tíz emeletes szárny első emeletén található, nem pedig egy eldugott és lepukkant pavilonban, lehetőleg egy forgalmas úttal elválasztva a főépülettől, vagy egy másik városban.  

A várókban minden második székre egy piros x matricát ragasztottak, a folyosókon az emberek a haladási irányt jelző nyilakat és a másfél méteres távolságot követik és betartják. Az adinisztratív részlegen, mivel többen osztoznak egy-egy irodán, hetente csak egy napot vannak bent személyesen, a meetingek zöme továbbra is online zajlik.

A boltokban még mindig kötelező kosarat/bevásárlókocsit vinni, ezzel limitálják az egyszerre bent tartózkodók számát, de a fertőtlenítő és papírtörlő már néha elfogy, és nem pótolják azonnal. A múzeumokban szinte kivétel nélkül időpontot kell foglalni, csakúgy mint a kávézókban, éttermekben, mert nagyon limitáltak a helyek, még a teraszokkal és kinti helyekkel is pillanatok alatt minden megtelik. Továbbra is érvényben vannak az egyirányúsítások - egyik bejáraton be, másikon ki. Itt csak a tömegközlekedésen kötelező maszkot viselni, viszont ott hordják is, fegyelmezetten.

Rengeteg helyen szereltek fel plexifalakat, néhány kávézóban kis papír és plexi falú boxok lettek, a kórházban üvegfalakat húztak. Szinte mindenhol az érintésmentes fizetést preferálják, nem adnak kézből kézbe szinte semmit, egyértelműen megszűnt a kézfogás.

Tekintettel az amerikai számokra, nem gondolom, hogy túlzott óvatosság lenne ez, nekem inkább úgy tűnik, hogy tartósan berendezkenek egy fegyelmezett, megváltozott és nyilván bizonyos szempontból korlátozott életmódra, ugyanakkor a helyzet rosszabb irányú változása esetén nem kell váratlanul, újra behúzni a kéziféket, és mivel még a biztonsági öv is be van kötve jó eséllyel nem fog senki nyakat törve átrepülni a szélvédőn.

Magyarország viszont szerintem felelőtlenül gyorsít a beláthatatlan kanyarban. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön bevenni.

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.

* futás közben

Keep kalm and don't listen to me. [or read just the first part]

Ahogy a holland kutatólánynak meséltem kicsit a magyar helyzetről, őszinte értetlenséggel tette fel a kérdést, hogy dehát miért lenne érdekében bármilyen vezetőnek nem transzparens módon kommunikálni, különösen krízishelyzetben, majd kicsit később számos helyzetet idézett fel és osztott meg, ahol a különböző szupervízorai és felettesei partnernek (és felnőttnek) kezelik és kínálják fel számára a döntés lehetőségét, adják kezébe a felelősséget, ahol aztán könnyen is dönt felelősségtlejesen és felnőtt módon. 

Szeretem hallgatni ezeket a történeteket, mert validálják azt, amit tapasztalok a saját bőrömön is, csak éppen mindig van egy kis kétely, hogy ez csak azért van, mert vendég vagyok, vagy én idealizálom túl, és valójában nincs is ez jelen a mindennapokban. Olyan ez, mint egy hat hónapon át tartó limitált szülői újragondoskodás, ami éppen a felnőtté válás nyomorult időszakának sebeit gyógyítja állhatatosan, ellentmondást nem tűrő módon. 

Végül kiegyeztünk abban, hogy a nyugateurópai tapasztalatok, csereprogramok, közös projektek segítenek, haza lehet ezt vinni, van remény. 

...

Eddig nem volt kedvem elolvasni a bécsi tüdőtranszplantációs cikket, de végülis csak átpörgettem, és csak annyi jutott eszembe, hogy milyen gyönyörűen összeszedte a transzplantáció és a kilökődés patofiziológiájának metaforáját. 

A transzplantációhoz, a szerv megfelelő működéséhez ép befogadó szervezet, ép immunrendszer szükséges, ami képes tolerálni a szupressziót és befogadni egy beteg, rosszul működő, halott szerv helyett egy egészségeset, akkor is, ha az kívülről jön (ha úgy tetszik, idegen). 

[Indokolatlanul drámai hasonlattal élve: Magyarország egy betegségbelátás nélküli, veselégtelen páciens, akinek nem tűnik fel, hogy évek óta művesekelzelésekre hordják, természetesen nem tartja a diétáját, és hiába riasztanák, hogy van donor, mert pont leszarná, vagy esetleg beszólna valami otrombaságot a gyászoló hozzátartozóknak, és amikor már tényleg válságos a helyzet, akkor is inkább kilöki magából azt pici részt, ami megmenthetné az egész nyomorúságos életét.] 

Emotion regulation

Rengeteg kérdőívet, klinikai és pszchichológiai kutatást reklámoztam és csináltam végig az elmúlt években (és ideális esetben ez vár rám még sokáig). Volt, amit mi találtunk ki a Manólánnyal, volt több olyan is, ami több éven keresztül zajlott, és bizonyos részeit adatvesztés miatt meg kellett ismételni, van ami a social distancing miatt elveszettnek tűnt, aztán az évszázad lehetőségének, voltak kérdőívek amit fordítottam, és vagy nyolcmillió másik, amit csak kitöltöttem és továbbítottam.

Most a kollégáim olyan experience sampling módszert dolgoztak ki, amikor kétóránknt kell egy rövid kérdőívet (tényleg fél perc) kitölteni. Múlt héten kezdtem el, és annyira tanulságos, hogy muszáj írnom róla. (Meg azért, hogy vegyen részt, aki tud)

Ezen a linken lehet további hivatalos infót kapni, én a szubjektív élményeimet osztom meg.

Az, hogy kétóránként megkérdezik, hogy bizonyos érzelmeket milyen mértékben érzek, plusz, hogy az előtte lévő időszakban néhány érzelemszabályozó stratégiát mennyire alkalmaztam, egy nagyon izgalmas, mindful állapotot idéz elő, és már néhány nap után érzem, hogy kicsit másként állok hozzá dolgokhoz. Alapvetően a vizsgálat csak naplózást kér a résztevvőktől, nincs terápiás célja, mint mondjuk a CBT-ben, de én bevallom, soha nem lettem volna képes azokat a házi feladatokak megcsinálni, amit a pácienseimnek kiosztottam néha. Ráadásul mivel sűrű időközönként kapja az ember a promptokat, nagyon sokszor tényleg csak az aktuális állapotot tudja leírni, és ez nagyon tanulságos. Iszonyú kíváncsi vagyok majd a végső visszajelzésre, amikor egy összesítést küldenek az elmúlt hetekről.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szubjektíven visszatekintve egy-egy hosszabb rövidebb időszakra, - én legalábbis - egészen torzítva tudom érzékelni a hangulatomat. Nagyon érdekel például, hogy lesz-e olyan érzelem, ami jellemzően stabilabb az idő előrehladtával, és mi az, ami nagyobb variabilitást mutat.

Szóval, kell bele energiát fektetni, az tény, de nagyon érdekes, hogy egy annyira szubjektív és egyedi jelenséget, mint a pillanatnyi érzelmi állapot is lehet ilyen analitikusan (nem pszichodinamikus értelemben) megközelíteni. 

Fijne Koningsdag

2014 óta április 27-én ünneplik a király, Willem-Alexander születésnapját. 1885 óta számos időpontja és neve volt az ünnepnek, attól függően hogy éppen herceget, hercegnőt, királyt vagy királynőt ünnepeltek a hollandok, és értelemszerűen a születésnapjuk is az év különböző napjaira esett.

Eleve különösen ironikus Európa legsűrűbben lakott országában tölteni a social distancing  hónapjait, nagyjából csak annyit érzek belőle, hogy ha túl sokáig futok vagy biciklizek kifele egy településről, akkor jó eséllyel már egy másikba tartok befele, de embertömegek nélkül azért nem ugyanaz.

Ez a nap pedig a közös ünneplésről, felvonulásokról, kirakodóvásárokról és általában a közeledésről szól, amikor a király meglátogat egy várost vagy falut és megismerkedik a helyi emberekkel és szokásokkal, részt vesz a hülye feladatokban (zsákbanfutás és kéz nélküli tortaevés és társai). Meg persze mindenki narancssárgába öltözik, narancssárga süteményeket eszik és úgy általában narancssárga.

Értelemszerűen ma ez mind elmarad. A király végre otthon, nyugalomban ünneplhetné a születésnapját, de tizenhétmillió kreatív holland nem hagyhatja ezt szó nélkül!

Bárki csatlakozhat a virtuális ünnephez valamilyen produkcióval, a zenekarok és táncosok már régóta készülnek, de déltől egy új éra kezdődik, kedvenceim a

Fijne Balkoningsdag
Fijne Woningsdag

Én azzal ünneplem Willem-Alexandert, hogy megosztom, amit a napokban megtudtam róla. 

• Teljesen átlagos gyerekkora volt, hagyományos osztályba járt középiskolába Hágában, szülei kifejezetten szerették volna, ha semilyen előnyt nem élvez a tanáraitól, és szerették volan, hogy ugyanúgy legyenek barátai és megtapasztalja azt, amit egy átlagos kamasznak lehetősége van
• De azért ez nem volt olyan egyszerű. Biciklivel járt középiskolába és időnként megpróbált megszökni az őt mégis követő őröktől, így végül Welszben fejezte be a gimnáziumot. 
• A Leideni Egyetemen tanult (ahol az édesanyja és nagymamája, a korábbi királynők is), történelmet. 
• Ha nem lett volna trónörökös, pilóta szeretett volna lenni. Milyen szerencse, hogy amúgy van egy királyi légitársasága, és így havi kétszer repülhetett is huszonegy éven keresztül - még azután is, miután átvette a trónt. Márint személyszállító repülővel. Pilótaruhában, átlagos holland férfinak kinéző pilótaként. Állítólag néhányan a hangjáról azért felismerték.  
• Érdeklődési területe természetesen a vízgazdálkodás, ami Hollandiában egész hasznos. 
• Álnéven teljesítte a Elfstedentocht tour-t 1986-ban, ami egy 200 kliméteres korcsolyaverseny, és 1992-ben a New York marathont. 
• Mielőtt király lett, tagja volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak is. 
• Angolul, franciául, spanyolul és németül természtesen folyékonyan beszél. 

Determine the most effective ways to benefit others

Ma újraindult a helyi Journal club, ami az osztályon dolgozó klinikusok és kutatók közös tere szokott lenni, csütörtök reggelente. Szívmelengető volt látni, hogy az osztályvezető, az idősebb orovosok és a fiatal rezidensek is részt vesznek, hogy a kérdések és az egész atmoszféra mennyire támogató.
A prezentáló srác a hét elején írt nekem, hogy ott leszek-e, mert akkor angolol csinálja a slideokat, de a prezentációt hollandul tartaná, ha nem gond.
Aztán ma a főnök mégis megkérte, hogy próbáljon angolul prezentálni, ha valamit nem tud, majd segítenek, ne aggódjon. (Nyilván az ő rossznak gondolt angolja kb. százszor jobb, mint az enyém, de megpróbálok ezen szorongva minimális időt tölteni)

A 2003-as SARS járvány poszttraumás hatásait* feldolgozó tanulmányról volt szó, a jelnetős különbsgek - sokkal kevesebb beteg, csak huszonöt ország érintett, eltérő infektológiai mutatók stb. - ellenére nagyon tanulságos.
A legerősebb védőfaktornak az altruizmust találták.

Az osztályvezető még beszélt a kórházi mental support team tapasztalatairól, ahol nagyon hasonló az jelenségeket tapasztalnak.
Az emberek szeretnék hasznosnak, ágenciával rendelkező lénynek érezni magukat, és ha valaki érzi, hogy hazzá tud tenni bármilyen apró dolgot is a helyzet javításához, valahogy tud másoknak segíteni, akkor csökken a kontrollvesztettség és tehetetlenség érzése. Szóval azon dolgoznak, hogy mindenkinél megtalálják, hogy mi az a picike dolog, és arra erősítenek rá.

Azt hiszem, én azért írok erről állandóan, mert azt érzem, hogy csak a helyzet előnyeit élvezem, miközben nem igazán tudok semmit tenni, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy ennyi elegendő.


* egy pekingi kórházban

Let me explain what that entails

Az elmúlt napokban két dolog foglalkoztat.

Az egyik a holland rendszer szervezettsége és átgondoltsága, ami elképesztő mértékű biztonságérzetet ad. Hétfőn este a miniszterelnök beszélt a tévében a holland nemzethez (legutóbb 1974-ben történt ilyen, az olajválság kapcsán) és elmondta, hogy milyen intézkedéseket tesznek miért. Azokkal a kérdésekkel kezdte a beszédet, ami leggyakrabban felmerül az emebrekben, validálva az aggodalmuk és a bizonytalanságérzet létjogosultságát, reflektált arra, hogy az információ gyors terjedése miatt rengeteg forrásból ékeznek ellentmondó információk, amiben nehéz eligazodni, ő mégis azt javasolja, hogy a szakértők (járávnyügyi szakemberek, virológusok és az intenzív ellátásban jártas orovosok stb.) tudására és tapasztalataira támaszkodjunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szükséges lépések változhatnak az eredmények alakulásával. 

Majd bemutatta a három alapvető járványügyi startégiát, röviden és lényegretörően felsorolva előnyeiket és hátrnyaikat*, hogy ezek közül pontosan miért választják a kontrollált terjedést, és hogy ez mit is jelent a gyakorlatban (nem fogunk kezet, gyakran kezet mosunk, másfél méternél nem megyünk közelebb másokhoz, éttermek és bárok bezárása, nagyobb rendezvények elhalasztása, a szakértői oldalon a helyzet folyamatos követése, megfelelő intézkedések stb.). 

Végül reflektált a már kialakult nehézségekre (munkahelyek, vállalkozások nehéz helyzete, KLM, stb.), és ezt zseniálisan vezette át arra, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi szolidaritást lehet tapasztalni az országban (pl. igen hamar alakultak olyan önkéntes csoportok, az idős elesett emberek ház körüli dolgaiban, bevásárlásban segítő emberek támogatására), megköszönte azoknak a munkáját, akik eddig is rengeteg energiát fektettek bele bele a küzdelembe, azoknak akik csak simán végzik tovább a munkájukat, és arra kéri az embereket, hogy ezt tartsák tiszteletben és továbbra is tegyék lehetővé, hogy ezt folytassák. Végül reményt ad, hogy közös erővel és összefogással bármilyen nehéz is, de minden bizonnyal át fogjuk vészelni ezt az időszakot. 

A reményt és a biztonságérzetet nyilván megerősíti, és hitelt ad a szavainak, hogy teljesen egyértelmű tájékoztatás található mindenhol. A kórház honlapján folyamatábrák, döntési útvonalak alapján egyértelműen lehet tudni, hogy milyen helyzetben, milyen munkakörből ki hova forduljon, milyen típusú segítségre számíthat, beleértve a felépülést követő teendőket. Itt is indoklások és magyarázatok egészítik ki ezeket. Az itteni főnököm egy magas progresszivitási szintű pszichiátrián dolgozik (rendkívül kicsi ágyszámmal), ahol egy hete azon dolgoznak, hogy előkészítsék azt a pillanatot, amikor az ellátás alacsonyabb szintjeire betör a vísus és a nagyobb arányban kell akut pszichiátriai feladatokat is ellátni, akkor ezt képesek legyenek majd megtenni. 

Hát így. Az egyetlen dolog, ami miatt én szorongok, hogy haza kell menni a katasztrofális helyzetbe állampolgári kötelességből. Ez néhány éve nagyjából lelkesített volna és égtem volna a hivatástudattól és segítési vágytól. 

De ma ez már nagyon nincs így. Kicsit csalódtam én is magamban, nehéz mit kezdeni a felismeréssel.

A másik témáról majd legközelebb. 

* röviden a másik két opció: ha engedik a vírus szabad terjedését - ez a ferőzési hullám csúcsát túlterheli a kórházak és egyéb szociális ellátórendszerek kapacitását; complete shutdown - hosszútávon jelentős gazdasági károkat okoz, plusz Hollandia egy nyitott ország, így a vírus terjedése és a lakosság jelentős részének átfertőződése elkerülhetetlen

Proximity

A könyveim* már megérkeztek, át is vettem őket.  Elég veszélyes biznisz ez, mert rögtön rendeltem egy kindle paperwhiteot is, amit nagyjából két éve hagytam el valahol - azóta csak a telefonomon olvastam ekönyveket, de az nem ugyanaz.

Kiderült, hogy nincs mégsem felesleges biciklije a kórháznak, úgyhogy most már nem hiába dobálja fel a hirdetéseket jól tanított predikcióval a facebook, hamarosan beszerzek egyet.

A kórházban úgy döntöttek, hogy egy időre mellőzik a kézfogást az udvarias üdvözlés protokolljából, és nyomatékosan kérik a munkatársakat és hallgatókat, hogy ne menjenek járványügyi szempontból magas kockázatú területekre. A könnyebb tájékozódás érdekében gyorsan fejlesztettek egy applikációt.

...

A ház mögötti parkban amúgy cuki birkák legelnek**.

* szakkönyveket jobban szeretek papíron olvasni
** ehhez napok óta nem találtam megfelelő kontextust, de már nem bírom magamban tartani

You cannot even complain

Épp a Boerhaave múzeumból* sétáltam hazafelé, és már majdnem elkezdtem bosszankodni, hogy már megint hideg van és esik az eső, de aztán ebben megakadályozott a szikrázó napsütés, és inkább elnéztem balra.

Mire hazértem kaptam üzenetet az Amazontól, hogy csütörtökön már át is vehetem a tegnap rendelt könyveimet. A szállítás természetesen ingyenes és nyilván több átvételi pont is van a városban. 
[Sóhaj.]


* ahova a kis LUMC-s kártyámmal ingyen bemehetek akárhányszor, és amúgy az év európai múzeuma. Skinner-doboz, mini gravitációshullám-detektátor, Pac-man, ős-robotkutya, prizmák, lencsék, mikroszkópok, Naprendszer-modellek, anatómia, gönyörű könyvek, térképek és gyűjtemények stb.
(nyilván a kartográfiának is nagy mesterei a hollandok, ami a könyvkiadás, kiadványszerkesztés, tipográfia vonalba illeszthető az különös érdeklődési területeim sorában) 

 

Personal needs, safety and encouragement

Esik az eső, nagyon fázom, a múzeumok minden nap ötkor bezárnak és tök jó lenne, ha nem most lenne zombiapokalipszis*, amikor olyan rengeteg utazást  terveztem az elkövetkező fél évre (ebből egy csomóhoz már nyilván megvettem a repüőjegyet). [nyafogás OFF]

...

Szerencsére a hét végére lecsengett az aktivitás, és nem ismertettek meg még nyolcmillió izgalmas és lelkesítő dologgal, már kezdtem aggódni, hogy nem fogom tudni befogadni az összes információt. A mai napom kellemesen nerd üzemmódban telt, megtanultam pár alapvető Unix parancsot, és végigrágtam magam az MR alapvető, intuitívan megérthető működésén, elolvastam egy régi autistás DTI cikket - főleg a módszertan miatt -, meg a prof dokotri értekezését. Mindehhez megittam vagy egy liter kávét.

Itt tényleg az van, hogy minden alapszükségletre odafigyelnek, neked munkavállalóként csak a munkádra kell figyelned. Nem kell küzdeni az életbenmaradásért, a számítógépért vagy a nyomtatópapírért, nem kell borítékban gyűjteni a WC-papír pénzt, kalózoldalakról letöltened a tudományos cikkeket vagy éppen a szoftvereket, nem kell a betegekkel és a személyzettel sem küzdened, ha be szeretnél valakit vonni egy vizsgálatba (van olyan komplex study, hogy három napig(!) tart az adatfelvétel egy résztvevőnél).

Mindez ott kezdődik, hogy ha szendvicset vagy az előző napi vacsorád mardékát hoztad is ebédre, akkor is lemész az étteremhez (a többiekkel, de ha szeretnél egyedül) és szigorúan munkán kívüli dolgokról csevegsz, majd sétálsz egyet az épületben, vagy a környéken. A kávégép természetesen frissen őrölt kávéból ad egészen jó kávét, amit a saját bögrédből ugyanúgy ihatsz, mint papírpohárból.
Az irodai eszközöket (papír-írószer stb.) a folyosó egyik beugrójában található hatalmas szekrény fiókjaiban lehet megtalálni, kiveszed amire szükséged van, és majd szorgos láthatatlan asszisztensek feltöltik.
A kórház minden szobájához (pedig nem kevés van) tartozik egy segítséghívó kis eszköz, amivel bármilyen inzultus esetén riasztani lehet a bizonságiakat.
Az egész épület elég sok szárnyból áll, rengeteg folyosóval. Tájékozódni számozott utak (kvázi utcanevek) segítségével lehet, minden tökéletesen ki van táblázva, és bár az egész olyan, mint egy háromdimenziós labirintus, a számozást követve könnyen meg lehet találni a helyeket. A biztonság kedvéért azért van ehhez egy mobilapplikáció is, ahol még kis térképeket és instukciókat is lehet kapni az útvonaltervekhez. Tök szuper.

Nagyon sokan megfordulnak a kutatói irodában, mert egy csomóan a munkaidejük egy részében foglalkoznak csak kutatással - és megosztják az asztalukat valakivel -, ez a standard, nem a kivétel. De ebben az időben viszont koncentrálnak, elmélyülten dolgoznak, láthatóan félre tudják tenni az egyéb klinikai feladatokat, nem keresi őket millió kétségbeesett paciens, hozzátartozó vagy nővér. Viszont segítséget (egymástól és a szupervízoroktól egyaránt) könnyen és szívesen kérnek és adnak.
Valahogy az egész légkör tökéletesen megnyugtató és támogató.

* Itt egyáltalán nincs pánik, nem fosztják ki a boltokat, emberek vannak az utcán, nem küldenek vészüzeneteket a kórházi levelezőlistára és nincsenek plakátok sem tacepaózva minden villanyoszlopra. Otthonról extrém híreket is hallottam, ami kicsit túlzásnak tűnik. Az otthoni helyzettel kapcsolatban csak annyi a véleményem, hogy sajnos nem tudom elhinni, hogy nincs/nem volt eddig egyetlen eset sem, tekintettel az európiai helyzetre, 

The environment matters

A hét második napjára három fontos esemény jutott, meg a fontos felismerés, miszerint senkit nem érdekel majd, mikor érek be, mikor megyek el, mennyi időt töltök a számítógépem előtt. Ugyankkor ez egy egyedülálló lehetőség nekem most arra, hogy megtanuljam végre, hogy a munkaidő az, amit a munkahelyemen tölötk. (Nincsenek illúzióim, nyilván nem lesz így, de jó lenne kicsit közelíteni ebbe az irányba).

Az első fontos program az volt, hogy nyilvántartásba vettek, kaptam azonsító- és egyben belépőkártyát - amivel használhatom pl. az egyetemi könyvtárat -, felhasználónevet, jelszót a számítógépes rendszerhez, egyetemi e-mail címet és mindehhez természetesen egy csinosan szerkesztett holland és angol nyelvű színes kiadványt, és persze kedves szavakat. 

Röviddel ezután a prof bemutatott az intézetvezetőnek. Itt megtudtam, hogy milyen ütemben csökkent a pszichiátriai kórházi ágyak száma Hollnadiában; hogy nagyjából tíz éve sikerül a járóbetegellátásnak olyan színvonalon működni, hogy a fizikai ágyszám végre ne egy extrém gyorsan forgó, valójában rengeteg fekvőbeteget ellátó financiális kényszermegoldás legyen; hogy szerintük Belgiumban hasonló lehet a helyzet, mint nálunk (haha), mert ott is fekvőbetegellátás centrikus a pszichiátria.
Én persze a közösségi és járóbetegellátás híve vagyok, és nehéz elképzelni ennek bármilyen hártányát, de rögtön adnak is egy példát: hiába van nagyon korszerű ellátás, pl. elérhetőek kísérleti fázisban lévő terápiák is (ketamin, psilocybin, MDMA), de a kutatásokhoz extrém nehéz betegeket szerezni - sokszor kell belga pszichiátriákkal együttműködni. Majd beszélhetek a magyar rendszerről, mert annak ellenére, hogy olyannak tűnik, mint a negyven évvel ezelőtti holland, de a betegek viszont hasonlóak, és így bizonyos szempontból kifejezetten hasznos nekik is megismerni, hogy más rendszerek hogyan birkóznak meg ugyanazokkal a problémákkal. 

(Kicsit nevetnem kellett magamon, hogy nem sokkal kellett több, mint huszonnégy óra, hogy a nagyon specifikus területből, amit szeretnék megtanulni, sikerült a nemzetközi ellátásszervezés kérdéseihez eljutni, de azzal vígasztaltam magam, hogy minden bizonnyal csak az intézetvezető érdeklődéséről van szó, nekem ehhez semmi közöm. Oh wait.) 

Mivel közben ugye lett hozzáférésen elég sok dologhoz, így elkezdtem nézegetni az itteni analízis szoftver platformját és a tutorial videókat, majd találkoztam az ösztöndíjprogram tudományos adminisztrátorával, egy meglehetősen informális délutáni kávézás keretében. Tőle azon kívül, hogy különösebb elvárás nincs irányomba az ösztöndj kimenetelét illetően (egy sajtóképes beszámolót kell majd írnom az egész időszakról, minden egyéb termék csak a saját érdekem), leginkább érdekes információkat tudtam meg. Például, hogy Leidentől néhány kilométerre vannak a híres tulipánmezők, és kb. egy hónap múlva kezdődik a virágzás, vagy hogy szándékosan néz ki úgy a kórház, mint egy művészeti galéria, ugyanis minden holland közintézményt eleve úgy terveznek, és a költségvetés szignifikáns részét arra különítik el, hogy alkalmas legyen a kortárs művészek alkotásainak kiállítására, ezzel biztosítanak (rengeteg) felületet a fiatal művészek motiválására. 

Hát jó.
❤️🇳🇱