Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.

* kezeltetem is

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

It's like being homesick for people

Oké, azt hiszem eljött a mélypont.
Egész nap nem jöttem rá, hogy mi bajom van, tök szomorú és nyomi voltam, reggel elaludtam, este kellett bepótolnom még a holland nyelvleckémet is.

Pedig egyszerű: ma este érkeztem volna haza Budapestre, csak azért nem töltenék öt egész napot V-vel, mert hétvégén lenne az Ultrabalaton és a akkor meg a nagyon szeretett kollégáimmal futnék és bicikliznék huszonnégy órát.

Ebben a pillanatban épp stroopwaffelt ennénk a kanapén és izgatottságomban végtelenül unalmas részleteket mesélnék a repülőútról, vagy nem mondanék semmit, egyszerűen csak nagyon boldog lennék.

...

Be kell ismernem, hogy ez azért most fáj.

Lunarbaboon

Keep calm and save the world (next week)

Már tegnap este úgy aludtam el, hogy alig várom, hogy péntek este legyen - azaz vége a hétnek -, amit szerintem ilyen őszintén még soha nem gondoltam. Nem nagyon ment nekem soha a hétvégi pihenés, de persze többnyire jó okom volt rá. Amíg dolgozoztam rendesen, addig ügyüleni is gyakran kellett, meg minden extra faladat sem fért bele a hétköznap éjszakákba, előtte az egyetemen hétvégén lehetett végre tanulni, utána az egyetemen (az elmúlt másfél évben) meg hétvégén lehetett végre dolgozni.

Azt terveztem, hogy majd a csodálatos Hollandia kigyógyít, de rögtön az ideérkezésem teljesen szabad hétvégéje folyamatos esővel és (végül be sem adott) pályázatírással telt, végül a home office teljesen kihúzta a keretek közé szorított munkaidő csámpás kis lábai alól a talajt.

Nagyjából négy hete határoztam el, hogy márpedig hétvégén pihenni fogok (már csak héhány szombati csoportunk van hátra), de be kell vallanom, nekem először összeszorított foggal kellett kibírnom, hogy egész hétvégén ne csináljak semmit és elviseljem az efelett érzett bűntudatot.

Még ma délután volt egy gyenge pillanat, amikor kiderült, hogy megvannak az adataink, tudjuk nézegetni őket - akkor arra gondoltam, hogy senki nem tudná meg, hogy ezzel töltöm a szombatomat... (mint valami rossz zugivó, jeez) -, de aztán olyan impulzív voltam, hogy azonnal rá is néztem és kiderült, hogy nem sikerült hozzáférést is rendelni a fájlokhoz. Mire megírtam az e-mailt elmúlt négy óra - és miután az illetékes hozzáadja a rendszerhez, további huszonnégy óra kell a rendszer szinkronizálásához -, így keddnél előbb nem tudjuk elkezdeni.

Azon gondolkodtam, hogy kipróbálok egy hétvégét, amikor sem cikket nem olvasok, sem kurzust nem csinálok, sem adatot nem elemzek, sem betegeken nem gondolkodom.

Hátha nem szakad be az univerzum.

If hunger is not the problem, then eating is not the solution

Én egy valódi antitalentum vagyok, ha ételkészítésről van szó. Ez nem különösebben meglepő, mert abban nőttem fel, hogy a főzés egy teljesen felesleges időrabló tevékenység, az anyukám nem volt hajlandó fél óránál többet főzéssel tölteni, inkább olvasott. (Sütni viszont szeret*, ami szerintem sokszor jóval időrablóbb dolog, de ennél jelentősebb kognitív disszonanciába is beletört már vele a bicskám, hagyjuk.)

Szóval nekem az egész vírusizében ez a legnagyobb gyötrelem, hogy minden nap ki kell találni valami ételt, ráadásul nem árt ha még egészséges is, nem kell sütőben sütni (mert nincs), viszont nem lehet a mélyhűtőből sem elővenni, sem ott tárolni (mert nincs). És persze maximum fél óra alatt elkészül.
Ennek megfelelően nagyon sok friss salátát eszem, meg párolt és serpenyőben grillezett zöldséget, csirkemellett, királyrákot, és mindenféle halat. A tésztát igyekszem kerülni, mert bár nagyon vonzó lehetőség minden nap paradicsomszószos parmezános pennét enni, de sajnos napokra ráküld a szénhidrát hullámvasútra és bár többnyire csak kevés édességet tartok itthon, ez azért kockázatos játék.

A magam részéről alig várom már, hogy újra legyen menza, meg azt is, hogy mire hazamegyek V mesterszakáccsá képezze ki magát a barátaival közös skype-os főzések alatt, és nekem negyedennyit kelljen azon gondolkodni, hogy mit egyek.

Na jó. Velem is megtörtént:

* legkedvesebb emlékeim is a közös sütéseink alkalmaiból származnak: mindhármunknak volt saját kis mini nyujtódeszkája és sodrófája, úgy szaggattuk együtt az asztalt körülülve a túrós pogácsát

Two months spent, three more to go

Tegnap bejelentette a miniszterelnök, hogy a legtöbb korlátozás május 20-ig meghosszabításra kerül, szeptemberig nem lehet megtartani (tömeg)rendezvényeket, viszont általános iskoláig bezárólag újra járhatnak majd óvodába, iskolába a gyerekek.
Nyilván itt - és a többi szektorban is - vegyes a fogadtatás, érződik, hogy szépen lassan fogy az emberek türelme, felemésztődnek a mentális és anyagi tartalékok. De nagyon megnyugtató, hogy ezeket is leközlik, mindenről lehet beszélni, továbbra is le vagyok nyűgözve a transzparenciától.

Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen értelmes kommunikációs mód, ami hosszútávon elviselhető. Egyáltalán nem hiányoznak az utalgatások, a bizonytalan/ kétértelmű/ értelmetlen üzenetek miatti paranoid projekciók, a passzív agresszív megnyilvánulások, az érintett háta mögött megtárgyalt problémák, és minden egyéb antikommunikáció, amiben kénytelen voltam szocializálódni.

...

Persze kicsit meg is ijedtem, hogy lassan feléhez közeledik az itteni tartózkodásom, és hogy mindjárt vége lesz, de még sehol sem tartok. Most kezdtem csak el ráérezni a puritán szobám és a szociális ingerekben szegény fizikia környzet előnyeire, végre tudok gondolkodni, végre vannak eszközeim, amivel tudok dolgozni. Mi van, ha nem tudom az időt jól kihasználni?
Ráadásul hiába találkozom nagyon keveset emberekkel (és így nem hallom a holland szöveget állandóan), de mivel másfél hónapja minden nap fél-egy órát tanulom a nyelvet, most kezdek eljutni oda, hogy a belga ismerőseim instagram és facebook posztjait kezdem nagyjából érteni, hogy a közlekedési és reklámtábláknak a vizuális támogatáson túl is van jelentése és elkezdtem értelmes szavakat és mondatokat kihallani a hírekből. De mi van, ha egyáltalán nem lesz lehetőségem megszólalni?

Az idő múlására az is figyelmeztet, hogy szétfutottam a futócipőmet, és hogy egyre jobban frusztrál, hogy a szerény ruhatáram februárra optimailzált, és most már három hét eltelt azóta is, amikor az eredeti tervek szerint először lecseréltem volna az egészet.

Ja, meg közelről követem, ahogy a nílusi lúd fiókák hipersebesen nőnek, elképesztő.

Mission completed, you can advance to the next level

Az elmúlt hétvégén elég rosszul éltem meg, hogy nem dolgoztam, hétfő estére beérett egy érzelmi mélyrepülés, mostanra pedig már teljesen átalakult az egész, és remek lehetőséget látok benne.

A jelenlegi helyzet sok szempontból rendkívül regresszív, ami ellen általában küzdeni szoktam, hogy megkapaszkodjak a valóság keskeny peremében, most viszont úgy érzem, hogy alapvetően jól vagyok, talán még soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban és nem feltétlenül van szükségem ekkora önvédelemre. Ezt abban tudom lemérni, hogy simán beengedtem magam ebbe az állapotba, és nagyon hamar ki is jöttem belőle, olyannyira, hogy a terapeutámnak már csak nyolcvan százalékban feldolgozva tudtam elmesélni csütörtök este.

Így arra jutottam, hogy újra heti kétszer járok majd önismeretre, hogy kihasználjam a szituáció nyújtotta ingyen regressziót, nem kell hosszú időt tölteni az ellenállások falainak a lebontásával, a legtöbb élményem, ami foglalkoztat úgyis projekció. 

Gondolkodtam rajta, hogy ez a tartalom idevaló-e, és azt hiszem, nem. Viszont elég jelentős és az ittlétemmel szorosan összefügg, ezért úgy döntöttem mégis megemlékezem róla, de a témát visszaköltöztetem a másik blogra, és holnaptól újra a holland hétköznapok (vagyis most épp az ünnepnapok) tárgyai kapnak majd helyet.

About storytelling - a trial-and-error process of mastery

Közvetelnül az elutazásom előtt, közben és megérkezésem után, és V hazautazása után három könyvet olvastam el* (a könyv formában kiadott doktori értekezéseket és az Introduction to Neuroimaging Analysis-t csak viszonylag nagy logikai ugrással tudnám ide kötni) és van ezekben egy közös momentum, ami eléggé foglalkoztat. Szakmailag és emberileg.

Az említett könyvek tulajdonképpen mesekönyvek, ifjúsági regények vagy fantasy történetek - bocsánat, én csak laikus olvasó vagyok, nem ismerem a szakzsargont és a kategóriákat, de majd kijavíthatjátok.





A Coraline, a Neverwhere és Végtelen történet is azzal az általános, archaikus alapgondolattal játszik, hogy van egy párhuzamos világ (képzelet, fantázia), ahova át lehet jutni egy ajtón, átjárón keresztül, ahol olyan dolgokra is képesek vagyunk, olyan tulajdonságokkal is rendelkezünk, amiről a hétköznapi életünkben álmodni sem merünk, a párhuzamos világ szereplői olyan módon viszonyulnak hozzánk, amitől vagy nagyon rettegünk (elárulnak, féreveztenek, becsapnak, megtámadnak és bántanak), vagy csak vágyunk rá, de a hétköznapi életünkben nem kaphatjuk meg, vagy nem tudjuk, hogyan kaphatnánk meg (feltétel nélküli szeretet, gondoskodás, vigasztalás, lojalitás). Megjelenik mindegyik történetben az a vonzó gondolat, hogy jobb a párhuzamos valóságban létezni, mint a szürke és fájdalmas hétköznapokban és talán ott is kellene maradni, a hétöznapi életet hátrahagyva. Az, hogy melyik síkon végződik a történet, nem egyezik a három könyvben (de ennél többet már igazán nem spojlereznék).

Több dolog miatt is érdekes ez most. Szakmailag azért, mert ebben a műfajban tud megjelenni legkendőzetlenebbül az a pillanat, ami a valóságészlelés megváltozásaként írható le a pszichiátria nyelvén, és ami tulajdonképpen kamaszkorom óta (Benedek István: Aranyketrec, Csáth Géza stb.) ösztönösen, kb. tíz éve szakmailag is foglalkoztat.
Mi véd meg valakit ezen a ponton attól, hogy a párhuzamos univerzumba végérvényesen beszoruljon? A kreativitás kognitív pszichológiájában nagyon fontos szerepet játszik a regresszióra való képesség, azaz hogy valaki képes legyen a gyermeki nyitottság, sérülékenység és szabadon áramló asszociációk megélésére, hogy olyan új összefüggéseket vegyen észre, amit korábban mások nem láttak, de ez önmagában nem elég, innen vissza is kell térni, integrálni és szelektálni kell a valóban hasznos információkat, a mély regresszióból ismét felnőtté kell válni, és szavakba, képekbe, formákba kell önteni a megfoghatatlant.
(A Bálint-csoport pontosan ugyanezt a folyamatot járja végig másfél óra alatt, a csoport és a csoportvezető kontrollja és felügyelete alatt, tulajdonképpen egy kontrollált regresszió és újraintegrálás történik - egy segítő-kliens találkozó mélyebb, érzelmi rétegeinek megértése céljából -, egyéb pszichoterápiás módszereknek is alapeleme a kontrollált regresszió, annak a módja, dinamikája és pár külső technikai elem változik csak, ahogyan ezt a terápiás tér biztosítja.)

Mi dönti el, hogy az ilyen pillanatokban végül melyik világot választjuk?
"Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán."

A történetekben ilyenkor egy szignifikáns személlyel való kapcsolat dönti el, a pszichoterápiában a terápiás kapcsolat teherbírása. De a történetek megformálói tipikusan egyedül dolgoznak, és a (biztonságos) kapcsolatok puszta reprezentációi is elegendőek.
Az a hiptotézisem, ha valaki fantasztikus történeteket ír, akkor feltehetően sok fantasztikus történetet olvasott már korábban, mindenféle kimenetellel és történetvezetéssel, amiből megalkothatja a saját biztonságos és jól ismert reprezentációját, ugyanakkor képes arra is, hogy egy pillanatra mindezt elengedje, hogy valami újat tudjon létrehozni. Mert korábbi tapasztalatai nyomán bízhat abban, hogy létezik út, ami visszavezet a valóságba. Sérülései pedig mindenkinek vannak, nem kérdés, hogy találunk-e, ha elég mélyre ásunk.

Személyesen azért foglalkoztat most ez ennyire, mert épp önként vállalkoztam fél évre, hogy  felfedezek egy párhuzamos valóságot. Hollandia Magyarországhoz képest sok tekintetben meseország. A bajom csak az, hogy bár elég jól felkészítettem magam arra, hogy lesz majd az idealizáció fázisa, aztán jönnek a nehézségek, talán olyan időszak is lesz, amikor egészen sötétnek és félelmetesnek látom az egészet és menekülni szeretnék, de meg kell majd küzdenem (és nyilván meg is fogok birkózni) a kihívásokkal, most viszont ez az egész tökre nem úgy történik, ahogy számítottam rá. Váratlanul egy egészen absztrakt formában kell megélnem a szociális izolációt. Lényegében ugyanolyan közel kerültem az otthoniakhoz, mint az otthoniak egymáshoz, nem maradok ki olyan dolgokból, amiből azt hittem hogy kimaradok majd, viszont kiszorulok itteniekből, de úgy, hogy mindenki más is kiszorul.
Megterhelőnek érzem a virtuális beszélgetéseket, néha úgy érzem, igazán egyedül szeretnék lenni, ha már egyedül vagyok. Miközben tudom, hogy valójában nem erre vágyom, és az egész elképesztően nehéz lenne, ha nem lenne egy végső dátum, amikor (viszonylag nagy valószínűséggel) hazamehetek.




* plusz The Restaurant at the End of the Universe, de az nem számít mert csak 10% volt belőle hátra, és a Life, the Universe and Everything meg a harmadánál félbe maradt, gondolom erről a szériáról majd később írok

Withdrawal

Mielőtt bárki megkövezne (vagy indoloatlanul aggódna), V ma hazautazott és otthon két hét önként vállalt home office (ha úgy tetszik karantén) várja, amiről már akkor előre gondoskodott, amikor még nem is volt ekkora a szigor.

Különben itt nem nagyon érintkeztünk emberekkel, elég sokat sétáltunk, viszont - elítélhető módon - üldögéltünk kávézókban is. Az utcákon még lézengtek emberek, minden nap egyre kevesebb, a pályaudvar szinte teljesen néptelen, a mindig tömött biciklitárolók kiürültek.

Regular

Amikor Budapesten egy időben biciklivel jártam dolgozni - a bicikliutak hiányán kívül -, az volt a problémám, hogy folyton csúszkált a hátamon a hátizsák, alatta megizzadtam és nem volt kényelmes a kormányra előrehajolni.

Mindig is szerettem volna egy olyan nagymamabiciklit, aminek a kosártartójára pakolhatom a táskámat és szép egyenes háttal ülhetek rajta. 

Szerencsére itt pontosan ilyen a leggyakoribb és így (használtan) a legolcsóbb biciklitípus, direkt ilyet kerestem és vettem végül egy nagyon kedves észt vegyésznőtől.

Ma pedig végre csodás tavaszi idő volt délelőtt, úgyhogy szépen eltekertem a déli dűnékhez. 

Nem is kísérlem meg leírni mennyire gyönyörű volt. 

[Annyira belefeledkeztem a tájba, hogy a biciklit el is felejtettem lefotózni.]

You cannot even complain

Épp a Boerhaave múzeumból* sétáltam hazafelé, és már majdnem elkezdtem bosszankodni, hogy már megint hideg van és esik az eső, de aztán ebben megakadályozott a szikrázó napsütés, és inkább elnéztem balra.

Mire hazértem kaptam üzenetet az Amazontól, hogy csütörtökön már át is vehetem a tegnap rendelt könyveimet. A szállítás természetesen ingyenes és nyilván több átvételi pont is van a városban. 
[Sóhaj.]


* ahova a kis LUMC-s kártyámmal ingyen bemehetek akárhányszor, és amúgy az év európai múzeuma. Skinner-doboz, mini gravitációshullám-detektátor, Pac-man, ős-robotkutya, prizmák, lencsék, mikroszkópok, Naprendszer-modellek, anatómia, gönyörű könyvek, térképek és gyűjtemények stb.
(nyilván a kartográfiának is nagy mesterei a hollandok, ami a könyvkiadás, kiadványszerkesztés, tipográfia vonalba illeszthető az különös érdeklődési területeim sorában) 

 

Personal needs, safety and encouragement

Esik az eső, nagyon fázom, a múzeumok minden nap ötkor bezárnak és tök jó lenne, ha nem most lenne zombiapokalipszis*, amikor olyan rengeteg utazást  terveztem az elkövetkező fél évre (ebből egy csomóhoz már nyilván megvettem a repüőjegyet). [nyafogás OFF]

...

Szerencsére a hét végére lecsengett az aktivitás, és nem ismertettek meg még nyolcmillió izgalmas és lelkesítő dologgal, már kezdtem aggódni, hogy nem fogom tudni befogadni az összes információt. A mai napom kellemesen nerd üzemmódban telt, megtanultam pár alapvető Unix parancsot, és végigrágtam magam az MR alapvető, intuitívan megérthető működésén, elolvastam egy régi autistás DTI cikket - főleg a módszertan miatt -, meg a prof dokotri értekezését. Mindehhez megittam vagy egy liter kávét.

Itt tényleg az van, hogy minden alapszükségletre odafigyelnek, neked munkavállalóként csak a munkádra kell figyelned. Nem kell küzdeni az életbenmaradásért, a számítógépért vagy a nyomtatópapírért, nem kell borítékban gyűjteni a WC-papír pénzt, kalózoldalakról letöltened a tudományos cikkeket vagy éppen a szoftvereket, nem kell a betegekkel és a személyzettel sem küzdened, ha be szeretnél valakit vonni egy vizsgálatba (van olyan komplex study, hogy három napig(!) tart az adatfelvétel egy résztvevőnél).

Mindez ott kezdődik, hogy ha szendvicset vagy az előző napi vacsorád mardékát hoztad is ebédre, akkor is lemész az étteremhez (a többiekkel, de ha szeretnél egyedül) és szigorúan munkán kívüli dolgokról csevegsz, majd sétálsz egyet az épületben, vagy a környéken. A kávégép természetesen frissen őrölt kávéból ad egészen jó kávét, amit a saját bögrédből ugyanúgy ihatsz, mint papírpohárból.
Az irodai eszközöket (papír-írószer stb.) a folyosó egyik beugrójában található hatalmas szekrény fiókjaiban lehet megtalálni, kiveszed amire szükséged van, és majd szorgos láthatatlan asszisztensek feltöltik.
A kórház minden szobájához (pedig nem kevés van) tartozik egy segítséghívó kis eszköz, amivel bármilyen inzultus esetén riasztani lehet a bizonságiakat.
Az egész épület elég sok szárnyból áll, rengeteg folyosóval. Tájékozódni számozott utak (kvázi utcanevek) segítségével lehet, minden tökéletesen ki van táblázva, és bár az egész olyan, mint egy háromdimenziós labirintus, a számozást követve könnyen meg lehet találni a helyeket. A biztonság kedvéért azért van ehhez egy mobilapplikáció is, ahol még kis térképeket és instukciókat is lehet kapni az útvonaltervekhez. Tök szuper.

Nagyon sokan megfordulnak a kutatói irodában, mert egy csomóan a munkaidejük egy részében foglalkoznak csak kutatással - és megosztják az asztalukat valakivel -, ez a standard, nem a kivétel. De ebben az időben viszont koncentrálnak, elmélyülten dolgoznak, láthatóan félre tudják tenni az egyéb klinikai feladatokat, nem keresi őket millió kétségbeesett paciens, hozzátartozó vagy nővér. Viszont segítséget (egymástól és a szupervízoroktól egyaránt) könnyen és szívesen kérnek és adnak.
Valahogy az egész légkör tökéletesen megnyugtató és támogató.

* Itt egyáltalán nincs pánik, nem fosztják ki a boltokat, emberek vannak az utcán, nem küldenek vészüzeneteket a kórházi levelezőlistára és nincsenek plakátok sem tacepaózva minden villanyoszlopra. Otthonról extrém híreket is hallottam, ami kicsit túlzásnak tűnik. Az otthoni helyzettel kapcsolatban csak annyi a véleményem, hogy sajnos nem tudom elhinni, hogy nincs/nem volt eddig egyetlen eset sem, tekintettel az európiai helyzetre,