Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Mind stretching by new experiences

Az elmúlt két héten a figyelmem szignifikáns részét egy online konferenica kötötte le, ahol a lehetőségeket töredékesen tudtam kihasználni. Ennek az egyik oka minden bizonnyal a hiányos (optimistább megközelítés szerint fejlődésben lévő) ismeretekkel rendelkezem a területen, de az online szetting - azt hiszem - nekem nem segített. 

Rövid, néhány órás webináron és online egy napos konferencián ugyan vettem részt jópárszor, és néhány órára tudom fókuszálni a figyelmemet, de valahogy a hosszú, többnapos kongresszusok esetében más mentális állapotba szoktam kerülni, általában egy másik városban, másik országban kell elboldogulni hozzá, rengeteg a szociális inger, társalogni kell és a párhuzamosan futó programok közül a lényegeset kiszelektálni. Ezek a faktorok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az arousal szintem megemelkedik, a szoros időbeosztás és programsorozat pedig segít a figyelmemet megfelelő időre fóuszálni, a kávészünetek az információt processzálni. 

Ez a konferencia eredetileg Kanadában lett volna és úgy nézett ki, hogy tudok szerezni rá támogatást, egy kollégánál lett volna szállásom is, dehát az univerzumnak más tervei voltak. Amikor eldőlt, hogy online kerül megrendezésre, volt pár dolog, amit el tudtam képzelni és néhány másik, amit nem. 

Az előadások természetesen pont olyanok voltak, mint minden online prezentáció, csak az előadók saját kis szobái, vagy fehérre maszkolt háttér előtt ülve beszéltek. A poszterek böngészőben megnyíló pdf dokumetumok. A konferenia honlapja szerintem elég jó dizájnt kapott, kicsit ilyen basic VR hatással, hogy valami minimális térérzete legyen az embernek. Auditórium, kiállítócégek, jól kereshető agenda, áttekinthetően tematizált poszterszekció, csetszobák és kávészünete imitáló részleg. 

Először azt hittem, engem az időeltolódás miatt vesztettek el. Három fő időzónának megfelelően (Hong Kong, London, New York) három blokkra osztották a kilenc napot, így lényegében az első előadást leszámítva mindent utólag néztem meg, de ha követtem volna a live streamet, akkor sem cseteltem volna az előadókkal, a kávészünetek pedig ismerősök hiányában amúgy is értelmüket vesztették. A poszterszekciót a reménytelenül befogadhatatlan információdömping miatt engedtem el. A több mint kétezer poszternek a címét sem igazán volt motivációm elolvasni, míg egy valódi konferencián tök szívesen végigsétálok, megnézegetem őket, ami érdekesnek tűnik, azt végig is olvasom vagy beszélgetésbe elegyedek a prezentálóval. Ezt valahogy nem bírtam megugrani. 

Az idő külső strukturálásának hiánya azt az illúziót keltette, hogy magam oszthaom be azt, csakhát ez nem jár automatikusan kibővült figyelmi kapacitásokkal, ráadásul azt képzeli az ember, hogy a napi rutin mellé simán belefér, hogy este még végignéz két szimpóziumot és egy keynote lecture-t, persze aztán kiderül, hogy ez nem a legeffektívebb módszer. 

Mindent összevetve azt gondolom, hogy óriási erőfeszítést tettek a szervezők, hogy egy jó eseményt rakjanak össze, és feltehetően a jövőben szükség lesz még ilyen alkalmakra és erre a tapasztalatra. Viszont talán az online műfajba kevesebb, jobban tematizált tartalom jobban illeszkedne, a multidiszciplináris, mindent felölelő gigakonferencia leghsznosabb része, a social networking minden bizonnyal jobban működik, ha egy térbe vannak kényszerítve az emberek. Persze lehet, hogy ezt hosszú időre el kell engedni. 

Pár hasznos üzenete azért mindenképpen volt az egésznek, magamhoz képest egész sokat jegyzeteltem, de indokolatlanul elfáradtam, és rettenetesen örülök, hogy vége. 

The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

Two months spent, three more to go

Tegnap bejelentette a miniszterelnök, hogy a legtöbb korlátozás május 20-ig meghosszabításra kerül, szeptemberig nem lehet megtartani (tömeg)rendezvényeket, viszont általános iskoláig bezárólag újra járhatnak majd óvodába, iskolába a gyerekek.
Nyilván itt - és a többi szektorban is - vegyes a fogadtatás, érződik, hogy szépen lassan fogy az emberek türelme, felemésztődnek a mentális és anyagi tartalékok. De nagyon megnyugtató, hogy ezeket is leközlik, mindenről lehet beszélni, továbbra is le vagyok nyűgözve a transzparenciától.

Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen értelmes kommunikációs mód, ami hosszútávon elviselhető. Egyáltalán nem hiányoznak az utalgatások, a bizonytalan/ kétértelmű/ értelmetlen üzenetek miatti paranoid projekciók, a passzív agresszív megnyilvánulások, az érintett háta mögött megtárgyalt problémák, és minden egyéb antikommunikáció, amiben kénytelen voltam szocializálódni.

...

Persze kicsit meg is ijedtem, hogy lassan feléhez közeledik az itteni tartózkodásom, és hogy mindjárt vége lesz, de még sehol sem tartok. Most kezdtem csak el ráérezni a puritán szobám és a szociális ingerekben szegény fizikia környzet előnyeire, végre tudok gondolkodni, végre vannak eszközeim, amivel tudok dolgozni. Mi van, ha nem tudom az időt jól kihasználni?
Ráadásul hiába találkozom nagyon keveset emberekkel (és így nem hallom a holland szöveget állandóan), de mivel másfél hónapja minden nap fél-egy órát tanulom a nyelvet, most kezdek eljutni oda, hogy a belga ismerőseim instagram és facebook posztjait kezdem nagyjából érteni, hogy a közlekedési és reklámtábláknak a vizuális támogatáson túl is van jelentése és elkezdtem értelmes szavakat és mondatokat kihallani a hírekből. De mi van, ha egyáltalán nem lesz lehetőségem megszólalni?

Az idő múlására az is figyelmeztet, hogy szétfutottam a futócipőmet, és hogy egyre jobban frusztrál, hogy a szerény ruhatáram februárra optimailzált, és most már három hét eltelt azóta is, amikor az eredeti tervek szerint először lecseréltem volna az egészet.

Ja, meg közelről követem, ahogy a nílusi lúd fiókák hipersebesen nőnek, elképesztő.

The subject does not even matter

Az úgy kezdődött, hogy az itteni tartózkodásom második hetén, amikor már mindenkivel találkoztam, akivel fontos volt, megkérdeztem a PhD-s lányt, hogy szerinte azon túl, hogy csinálom az elemzőszoftver tutorialjait, hogy lenne érdemes nekiállni ennek az egész neuroimaging témának. Kapásból ajánlott két coursera kurzust, ami neki hasznos volt anno. Én ehhez még önszorgalomból hozzácsaptam egyet, biztos, ami biztos.
Miközben szorgalmasan csináltam őket, egy ponton akadályba ütköztem: egy olyan szoftvert használnak benne, amit én is használtam már, fent van a gépemen és egészen addig tökéletesen tudtam követni a gyakorlatokat, amíg el nem kezdte behívni egy másik szoftver parancsait, amit addig a virtual mashine-on keresztül értem el, mert nem lehet Windows-ra letölteni. (Én legalábbis nem tudtam megoldani, hogy lássák egymást, elképzelhető, hogy amúgy lehet)
Azt gondoltam, hogy akkor az lesz a megoldás, ha mégiscsak megpróbálkozom a Linux subsystemmel, midkettőt oda telepítem, és a probléma megoldódik. Természtesen a probléma nem oldódott meg, két napot elszerencsétlenkedtem mire legalább az elemzőprogramot működésre bírtam fogni, és még az oxfordi fiú segítsége is kellett hozzá.
Közben világossá vált, ahhoz, hogy használni is tudjam a Linuxomat meg kell tanulnom vele kommunikálni. Ez amúgy is szükséges, ha az egyetemi clusteren szeretném futtatni az elemzéseket, mert az szintén Linuxos gépeből áll. Mivel kissé fárasztó, sziszifuszi és rendkívül frusztráló minden egyes parancsot külön külön felkutatni, értelmezni és használni, jobbnak láttam ezt valamilyen rendszerezett formában megtanulni. Így kezdtem bele a negyedik kurzusba, ami nagyjából ezt a pedagógiai stratégiát követte



de végülis ezt is megcsináltam.

Közben viszont egy egészen sajnálatos dolog történt. Ahogy teljesítettem az egyes modulokat, folymatosan kaptam visszajelzést, hogy milyen készségeim hány százalékkal fejlődtek, és hogy ez a többi felhasználóhoz képest hol helyezkedik el (how to motivate a narcissist). Kiderült, hogy tanultam olyan szkilleket is, ami más területekhez is tartozik, viszont ott a szánalmas húsz százalékon állok, ami egyébként tűpontosan világított rá a jelenlegi legnagyobb szorongásomra: a statisztikai módszerek terén különösen kritikus tájékozatlanságomra. Ez egy különböző területeken átívelő problémám, valódi hiányosságról van szó, amin valamit enyhített az egyetemi statisztika kurzus, de hát az csak felületesen kapargatta a lényeget, és eddig nem volt erőm szembenézni ezzel. Most viszont, az algoritmusnak hála, lényegében az arcomba tolták a megoldást egy újabb nyolc hetes kurzussorozat formájában.

És mindjárt elérkeztnk a ponthoz, amiről írni szerettem volna - az oktatási módszerekhez - de, még egy rövid kitérőt kell tennem. A programozási feladatokhoz persze muszáj volt továbbra is az internet népét megkérdeznem, viszont a totálisan fogalmatlan szintről eljutottam a nulladik szintre, amikor már meg tudom fogalmazni a kérdésemet és előbb utóbb meg is találálom a választ, bár nem feltétlenül értem teljes mélységében. (További szintek: érted a kérdést, érted a választ; te írod a kérdést, érted a választ; érted a kérdést, tudod a választ; te írod a választ) Mikor erről értekeztem az oxfordi fiúval, ő arról panaszkodott, hogy nem ismer olyan legfelsőbb szintű stack overflow felhasználót, aki válaszolt már meg kérést. Amikor ezen picit megdöbbentem, elmagyarázta, hogy ha véletlenül eléd sodródik egy kérdés, amire tudod a választ, pár másodpercen belül az AI már egy másik hasonló kérdéshez irányítja a felhasználót, amit már korábban megválaszoltak. Felmerül hát a kérdés, hogy mi marad itt az ember szerepe?

Oktatásmódszertan. Mire kellenek a tanárok, ha a coursera algoritmusa kitalálja nekem, hogy milyen track-en menjek végig, milyen achievementet kell megszereznem a karakterem fejlődéséhez, hány tapasztalati ponttal léphetek szintet, hol kéne elgondolkodnom egy könnyebb pályán, vagy mit ismételhetek a végtelenségig?

Pár észrevételet tudtam megfogalmazni eddig. Mivel nincs fotografikus memóriám, sőt általában nem túl nagy a munkamemóriakapacitásom, nekem nem működnek a frontális előadások, főleg, ha új, ismeretlen témáról van szó, mert képtelen vagyok egyszerre megérteni és meg is jegyezni az új fogalmakat. Ha ugyanezt több szenzoros modalitással egészítik ki, vannak benne videók, jó ábrák, vagy olyan leírást ad példákon keresztül az előadó, hogy bele tudok helyezkedni a történetbe, sikerül elérni valamiféle immerziót, akkor ez sokkal jobban megy. Ez lehet a hallagtóság bevonása, megoldandó feladat vagy tényleg egy közös mentális scénikus reprezentáció.
Tehát a legkevésbé hatékony, ha egy írott tagolatlan szöveget olvasok, pusztán az információ csontvázával, ezt követi az, ha egy előadó monoton hangon elmondja az anyagot és valamit javít a helyzeten, ha mozgalmasabban és lazábban alakul a történet. Segít az is, ha vannak szünetek, amikor valami témához kapcsolódó poén hangzik el, vagy valami érzelemmegosztás történik, mert kicsit mobilizál egyéb kognitív funkciókat és segíti a konszolidációt, az információ rögzítését, súlyozását már az első találkozás során.
A limitált munkamemóra kapacitásomon kívül van egy másik problémám is: hajlamos vagyok bepánikolni, ha valamit nem értek meg elsőre, túl nehéznek tűnik, és onnantól kezdve nagy küzdelem bármit megérteni, megtanulni és begyakorolni, mert már a kis blokkommal is meg kell küzdeni. Ezen a szorongáson nekem úgy sikerül legkönnyebben átjutni, ha nem látom előre a falat, azaz csak azután szembesülök valaminek a komplexitásával, miután már régen benne vagyok. Ezt úgy lehet csinálni, hogy eleve feladatokat kell megoldani, az ember próbálkozik a saját meglévő egyszerű kis eszközeivel, vagy lemásolja az adott példát, kap visszajelzést, hogy hol volt jó, hol hibázott, majd egy ponton egyszer csak összefoglalják, hogy akkor ez az egész eddig arról szólt hogy, ennek a műveletnek ez a neve, amannak az, és olyankor szokott működni, ha. (Ez működik bármilyen esetben, ahol készségtanulás is a folyamat része: csináltam ezt amikor családterápiát/pszichoterápiát oktattam hallgatóknak szerepjátékkal, működik programkódokkal, csinálták ezt a rajziskolában, és ezt a módszert használják a Babbel holland kurzusában is: már egy csomót gyakoroltál és hibáztál, amikor egyszer csak elmondják, hogy amire eddig intuitívan kezdtél ráérezni, arra ez a szabály.)
 
Ezeket nagyjából eddig is tudtam, viszont volt egy új élményem, ami szintén nagyon fontos és eddig nem tudtam igazán értékelni. Nem elég tanulni valamit, ha nem leszel róla meggyződve, hogy tudod is azt az adott dolgot. Ez egyrészt persze személyiség kérdése is (én általában semmiről nem vagyok meggyőződve), de vannak taktikák, amivel mégis növelnni lehet az esélyét, hogy valaki úgy érezze, valamit megtanult. A Unix programozós kurzus vége nagyon húzós volt, az utolsó két hét feladatai nehezebbek voltak, és még az utolsó pillanatban is tanítottak új elemeket, így annak ellenére, hogy gyakorlatilag a kurzus 70%-a eleve gyakorlás volt, nem éreztem azt, hogy rutinos lettem, és ha nem lesz előttem a sorvezető, akkor képes leszek visszaemlékezni a tanultakra. Az utolsó feladat egy projektmunka volt, ami lényegében a teljes kurzus anyagát lefedte, plusz olyan elemek is votlak benne, amiről egyetlen szó sem esett. Ráadásul végül az is a teljesítés követelményei közé tartozott, hogy a beadott projekt peer-review értékelést kap, három másik kurzust végző embertől, és ezután nekem is értékelnem kell három munkát, megadott szempontok szerint. A lényeg, hogy mire az egész folyamaton végigszenvedtem magam, úgy éreztem, hogy most valamit tényleg megtanultam, mert bár ugyanúgy rá kell majd keresnem a pontos szintaxisra, de azt a nagyon fontos visszajelzsét megkaptam, hogy képes vagyok megcsinálni. Azaz egy olyan dimenziót adott hozzá a tudásomhoz, ami általában hiányzik, a magabiztosságot.

Az egész folyamatban az ember szerepe az, hogy bár az algoritmusok/ az AI minden már ismert és leírt lépést borzasztó gyorsan elvégeznek, amivel mi már egy ideje nem is lehetünk versenyben, de új ötletet egyelőre nem szülnek, korábban fel nem tárt összefüggést nem látnak meg, és legfőképpen nem tudnak empatizálni az emberi korlátokkal, szorongásokkal és motivációkkal, és bár utakat ajánlhatnak nekünk (mint mondjuk egy kurzusterv, egy pont nekünk való sorozat, vagy akár egy potenciális partner formájában), de az úton nekünk kell végigmenni és akkor nem árt, ha nagyjából be tudjuk lőni az irányt (pl. hallgatunk a zsigeri ösztöneinkre, vagy eljárunk önismeretre, hogy megismerjük a magasabb, humánspecifikus szintjeit is a gondolkodásunknak).