Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Let's start reflecting

Elég tipikus módon szerintem az itteni munka nyolcvan százalékát az utolsó két hétben végzem. Egy egészen pici szegletében az idegrendszeri képalkotó módszereknek talán sikerült valami használható skillsetre szert tennem, és nagy vonalakban megértettem valamit az egész koncepcióból.

Ma prezentáltuk az egyik projekt eredményét, ahol végig kellett mondani, hogy mit miért és hogyan csináltunk, és talán először az életemben - annak ellenére, hogy eleve számos kérdés volt bennem, amiket fel is tettem - nem éreztem magam totálisan imposztornak és inkompetensnek. Sokat segít ebben, hogy szép ábrákat tudok csinálni, viszonylag könnyen kezelem az adattáblákat, megtanultam végre rendesen használni pár alap statisztikát*. Szerintem sokat ügyesedtem több programnyelvben is, bár sajnos továbbra is vannak helyzetek, amikor elakadok és segítséget kell kérnem.
A szerencsére a segítségkérés nem kellemetlen élmény, az oxfordi fiú és a nagyon kedves phd-s lány, (akivel az új projekten dolgozunk, és irszonyú cuki cicája** van) is türelmesen segített.
Mondjuk azon még mindig meglepődöm, hogy az emberek nem néznek hülyének - ami természtesen irracionális -, nem tudom, mikor fog ez végre elmúlni.




* a biztonság kedvéért elvégeztem két hét hetes coursera kurzust ebben a témában is. 
**

Mind stretching by new experiences

Az elmúlt két héten a figyelmem szignifikáns részét egy online konferenica kötötte le, ahol a lehetőségeket töredékesen tudtam kihasználni. Ennek az egyik oka minden bizonnyal a hiányos (optimistább megközelítés szerint fejlődésben lévő) ismeretekkel rendelkezem a területen, de az online szetting - azt hiszem - nekem nem segített. 

Rövid, néhány órás webináron és online egy napos konferencián ugyan vettem részt jópárszor, és néhány órára tudom fókuszálni a figyelmemet, de valahogy a hosszú, többnapos kongresszusok esetében más mentális állapotba szoktam kerülni, általában egy másik városban, másik országban kell elboldogulni hozzá, rengeteg a szociális inger, társalogni kell és a párhuzamosan futó programok közül a lényegeset kiszelektálni. Ezek a faktorok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az arousal szintem megemelkedik, a szoros időbeosztás és programsorozat pedig segít a figyelmemet megfelelő időre fóuszálni, a kávészünetek az információt processzálni. 

Ez a konferencia eredetileg Kanadában lett volna és úgy nézett ki, hogy tudok szerezni rá támogatást, egy kollégánál lett volna szállásom is, dehát az univerzumnak más tervei voltak. Amikor eldőlt, hogy online kerül megrendezésre, volt pár dolog, amit el tudtam képzelni és néhány másik, amit nem. 

Az előadások természetesen pont olyanok voltak, mint minden online prezentáció, csak az előadók saját kis szobái, vagy fehérre maszkolt háttér előtt ülve beszéltek. A poszterek böngészőben megnyíló pdf dokumetumok. A konferenia honlapja szerintem elég jó dizájnt kapott, kicsit ilyen basic VR hatással, hogy valami minimális térérzete legyen az embernek. Auditórium, kiállítócégek, jól kereshető agenda, áttekinthetően tematizált poszterszekció, csetszobák és kávészünete imitáló részleg. 

Először azt hittem, engem az időeltolódás miatt vesztettek el. Három fő időzónának megfelelően (Hong Kong, London, New York) három blokkra osztották a kilenc napot, így lényegében az első előadást leszámítva mindent utólag néztem meg, de ha követtem volna a live streamet, akkor sem cseteltem volna az előadókkal, a kávészünetek pedig ismerősök hiányában amúgy is értelmüket vesztették. A poszterszekciót a reménytelenül befogadhatatlan információdömping miatt engedtem el. A több mint kétezer poszternek a címét sem igazán volt motivációm elolvasni, míg egy valódi konferencián tök szívesen végigsétálok, megnézegetem őket, ami érdekesnek tűnik, azt végig is olvasom vagy beszélgetésbe elegyedek a prezentálóval. Ezt valahogy nem bírtam megugrani. 

Az idő külső strukturálásának hiánya azt az illúziót keltette, hogy magam oszthaom be azt, csakhát ez nem jár automatikusan kibővült figyelmi kapacitásokkal, ráadásul azt képzeli az ember, hogy a napi rutin mellé simán belefér, hogy este még végignéz két szimpóziumot és egy keynote lecture-t, persze aztán kiderül, hogy ez nem a legeffektívebb módszer. 

Mindent összevetve azt gondolom, hogy óriási erőfeszítést tettek a szervezők, hogy egy jó eseményt rakjanak össze, és feltehetően a jövőben szükség lesz még ilyen alkalmakra és erre a tapasztalatra. Viszont talán az online műfajba kevesebb, jobban tematizált tartalom jobban illeszkedne, a multidiszciplináris, mindent felölelő gigakonferencia leghsznosabb része, a social networking minden bizonnyal jobban működik, ha egy térbe vannak kényszerítve az emberek. Persze lehet, hogy ezt hosszú időre el kell engedni. 

Pár hasznos üzenete azért mindenképpen volt az egésznek, magamhoz képest egész sokat jegyzeteltem, de indokolatlanul elfáradtam, és rettenetesen örülök, hogy vége. 

The best thing about memories is making them

A lockdown alatt elképesztően sok kutatásban vettem részt mindenféle minőségben (igen, ezt már írtam, bocs), volt köztük egy olyan, ahol emlékeket kellett felidézni és lejegyezni néhánynaponta a közelmúltból. Nagyon idegesített, mert tudtam, hogy ezekre valahogy majd emlékezni kell később, és olyan részletekre kérdeztek rá, ami engem általában halálosan nem érdekel. 

Az én emlékeim felvillanó képek, vagy ködként gomolygó színes impresszószemcsékből álló jelenetek, fizikai kiterjedés, időbélyeg és jelenlévő szereplők nélkül. 

Ma eljött a nap, amikor fel kellett idézni őket. Spontán módon egyáltalán nem ment, vagyis jó, ha a harmadát fel tudtam idézni. Az előhívó kulcsok aztán segítettek, talán egyre beszédesebb címeket adtam nekik, de persze részletekre alig emlékszem vissza. Az ablakban ülő macskát keretező szakadt barna függönyre és a bicikliző házaspár ruhájára ellenben, vagy a homokből kiálló fűszálakra, a vasúti aluljáró graffitijére persze tökéletesen, de ezek mind teljesen irreleváns és megfoghatatlan részletek, amitől a teljes esménysorra még nem emlékszem. 

(Kifejezetten kellemetlen, hogy pl. konferenciákról is szuperül emlékszem a székek borításának textúrájára, az előadó architektúrájára, az épületekre, vagy néha a mosdó csempéjére, az útvonalra ahol reggelente jártam, de a tartalomra - ami a lényeg lenne, ugye - csak címszavakban, témakörökben. Adatok, eredmények, anatómiai lokalizációk vagy betegségekre jellemző eltérések a homályba vésznek. Vagy olyan előadások jutnak eszembe, amik tökéletesen témaidegenek voltak (pl. szkizofrénia tematikájú konferencián három évvel ezelőtt egy holland, hosszú vöröshajú tájépítész lány tartott előadást a zöldfelületek mentáilis egészségre gyakorolt hatásáról, ugyanabban a teremben, ahol két évvel később egy norvég pszichológuslány a Breivik-gyilkosságról, akinek pont olyan diái voltak, mint egy kollégámnak egy magyar továbbképzésen az agressziókezelés témájában. Thanks, brain.) 

...

Nem teljesen vág ide, de ennyi csapongást engedélyezek magamnak. 

Nemrég kellett írnom dolgokat a kognitív funkciók autizmusban megfigyelhető jellegzetességeiről. A sok érdekes dolog egyike, hogy a közhiedelemmel ellentétben alapvetően nem jobb vagy rosszabb a memóriája az autizmussal élőkek. Viszont a neurotipikus személyeknél általában az (autobiografikus) epizodikus emlékezetben jobban rögzülnek azok a dologok, ahol a személy is érintett, vagy valahogy önmagával kapcsolatba tudja hozni a megjegyzendő elemeket. Autizmusban ez a különbség kevésbé jelenik meg, nagyjából egyformán emlékeznek velük kapcsolatos és tőlük független dolgokra. 

Ez nekem egy picit ellentmond az autizmus autisztikusságának. A súlyozási képesség különbözőségén túl felveti azt a lehetőséget is, hogy a világból túl sok dolgot érzékelnek (önmagukhoz tartozóként) és így nem emelkedik ki az inszignifikáns földi porhüvelyükre vonatakozó információ. Persze udvariatlanul sarkítok, és amúgy az egész csak merő ebéd utáni konspiráció.  

als de Waal uit het zicht is stroomt de verbeelding*

Már egy ideje szerettem volna kimozdulni az izolációba ragadt állapotomból, és persze nyilván az segített, hogy elkezdtem kimászni. 

A legújabb felfedezésem, hogy a legtöbb aktivitásomat a humán kapcsolódás lehetősége motiválja (surprise, genius), pl. baromi szívesen iszom hipszter kávét egyedül is egy padon üldögélve, de milliószor könnyebben indulok el, ha valakivel találkozom ott. Vagy nagyon szeretek futni, bárhol, egyedül, de mindez még könnyebb és jobb érzés, ha közben tudom, hogy virtuális kilométereket gyűjthetek vele a Hospice Alapítány vagy a Mental Pride futócsapatának, azaz valamiért, de főleg valakikkel közösen tudom mindezt tenni. 

Szóval rájöttem a megoldásra: fel kell vennem a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akik földrajzilag egy napon belül elérhető távolságban vannak, és kihasználnom a kvantumállapotot (azaz, hogy a durva korlátozások után bárki hajlandó távoli ismerősökkel is találkozni). Az első választás így Nijmegenre esett, mert Zs nemsokára hazautazik. (Egyébként is úgy volt, hogy júliusban részt veszek egy egy hetes nyári egyetemen a Radboud Univerity szervezésében, de azt ugye lefújták, szóval azt a várost mindenképpen meg kellett néznem.) 

Be kell vallanom, hogy olyanokon is izgultam, hogy hol tudok maszkot venni, hogy tudok-e vonaton utazni, átszállni (és hasonló irracionális szorongások), de természetesen mindent tudtam, és nagyon szuper vezetőim voltak. Zs és a pasija egy csomó történetet elmesélt a városról, körbebicikliztünk az egyetemen, belóghattam az állatkísérletes laborba és megnézhettem az egerek agyába ültethető elektródákat, söröztünk egy régi hajó gyomrában és nem is áztunk szét az esőben sem nagyon. 

* amikor a Waal (folyó) nem látató, a képzelet áramlik 

(vagy valami ilyesmi, műfordító sajnos nem vagyok)

Emotion regulation

Rengeteg kérdőívet, klinikai és pszchichológiai kutatást reklámoztam és csináltam végig az elmúlt években (és ideális esetben ez vár rám még sokáig). Volt, amit mi találtunk ki a Manólánnyal, volt több olyan is, ami több éven keresztül zajlott, és bizonyos részeit adatvesztés miatt meg kellett ismételni, van ami a social distancing miatt elveszettnek tűnt, aztán az évszázad lehetőségének, voltak kérdőívek amit fordítottam, és vagy nyolcmillió másik, amit csak kitöltöttem és továbbítottam.

Most a kollégáim olyan experience sampling módszert dolgoztak ki, amikor kétóránknt kell egy rövid kérdőívet (tényleg fél perc) kitölteni. Múlt héten kezdtem el, és annyira tanulságos, hogy muszáj írnom róla. (Meg azért, hogy vegyen részt, aki tud)

Ezen a linken lehet további hivatalos infót kapni, én a szubjektív élményeimet osztom meg.

Az, hogy kétóránként megkérdezik, hogy bizonyos érzelmeket milyen mértékben érzek, plusz, hogy az előtte lévő időszakban néhány érzelemszabályozó stratégiát mennyire alkalmaztam, egy nagyon izgalmas, mindful állapotot idéz elő, és már néhány nap után érzem, hogy kicsit másként állok hozzá dolgokhoz. Alapvetően a vizsgálat csak naplózást kér a résztevvőktől, nincs terápiás célja, mint mondjuk a CBT-ben, de én bevallom, soha nem lettem volna képes azokat a házi feladatokak megcsinálni, amit a pácienseimnek kiosztottam néha. Ráadásul mivel sűrű időközönként kapja az ember a promptokat, nagyon sokszor tényleg csak az aktuális állapotot tudja leírni, és ez nagyon tanulságos. Iszonyú kíváncsi vagyok majd a végső visszajelzésre, amikor egy összesítést küldenek az elmúlt hetekről.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szubjektíven visszatekintve egy-egy hosszabb rövidebb időszakra, - én legalábbis - egészen torzítva tudom érzékelni a hangulatomat. Nagyon érdekel például, hogy lesz-e olyan érzelem, ami jellemzően stabilabb az idő előrehladtával, és mi az, ami nagyobb variabilitást mutat.

Szóval, kell bele energiát fektetni, az tény, de nagyon érdekes, hogy egy annyira szubjektív és egyedi jelenséget, mint a pillanatnyi érzelmi állapot is lehet ilyen analitikusan (nem pszichodinamikus értelemben) megközelíteni. 

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.] 

Inference

Namost akkor nézzek kevesebb sorozatgyilkosos sorozatot?

Are you kidding? This is my comfort zone!

Az elmúlt napokban főleg azon moralizáltam magamban, hogy nem kéne-e azt éreznem, hogy haza kell rohannom segíteni, még akkor is ha valójában nem tudnék direkt sokat tenni a fertőzöttek ellátásában, dehát mégis.

Isolde dilemmája tökéletesen leírja, amit érzek, viszont nekem nincs gyerekem - és már unom állandóan azzal kezdeni az érvelésemet a terapeutámnak, vagy saját magamnak (lehet, hogy ez a kettő nem is két külön dolog), hogy persze, ha lenne gyerekem, az egészen más lenne.

Szóval megfoglamaztam magamnak, hogy az én gyerekem az a nagyobb ívű tudományos tevékenység, amit épp most igyekszem megalapozni, kapcsolatokat erősíteni, ami hosszabb távon a magyarországi tudományos életnek mindenképpen hasznára válik, szerintem tényleg igazán lényeges területtel foglalkozom, ami annyira kevés lépéssel köthető konkrét gyakorlati hasznohoz, amennyire az alapkutatásban egyáltalán lehetséges.

Viszont mivel addig nem tudok ép elmével erre koncentrálni, amíg valahogy nem segítek (nem tehetek róla, kigyomlálhatatlan, mélyen gyökerező sémám), ki kellett találnom valamit. Vagyis nem kellett kitalálnom, mert mások kitalálták: szerveznek önkéntes pszichológiai támogatást krízis esetére, értelemszerűen online vagy telefonon.

Mivel ez a terület - pontosan tudom magamról - nagyon könnyen beránt, most nagyon kell vigyáznom, hogy ne áldozzam be a bal kisujjam helyett az egész jobb karomat, mindenesetre néhány órát vállaltam.

Ha már ilyen terápiás területre keveredtem, az a tapasztalatom, hogy a legtöbb páciensem, tök jól viseli a helyzetet. A leggyakrabban hallott mondat az elmúlt hetekből:
"Sajnálom az embereket, hogy most át kell élniük azt, amit én egész életemben minden nap éreztem, de egyébként jól vagyok."

(Too) long story

Még valamikor az ősszel - az egzisztenciális krízisem közepén - mondtam talán az oxfordi fiúnak, hogy az én életem valahogy úgy alakítja magát, hogy egyszerűen csak belekerülök helyezetekbe. Néha meglehetősen intuitívan és impulzívan hozok döntéseket. Visszanézve aztán ezek jelentős, és többnyire pozitív fordulatoknak bizonyulnak.

Teljes életútelemzést most nem végeznék - arra egy másik blogot tartok fenn -, mindenesetre az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy a mesterképzés utolsó két félévét összevonom és ezzel extrém módon megszívatom magam, a felszabaduló félévet pedig a legnagyobb szorongásommal* való szembenézésre használnám fel, Rotterdamban volt, június 18-án és éppen az Erasmus-hidat bámultuk a kollégámmal egy pszichoszomatikus konferencia előtti napon.

Hollandia csodálatos volt, sütött a nap, minden zöld volt és üde, bicikliztem Tükörneuronnal Amszterdamban és simán leégtem a tengerparton.

Közvetlenül ezután az univerzum furcsa humorának köszönhetően hónapokig tartó dezorganizáltság következett, minden szétesett körülöttem, de közben meg állhatatosan adtam be a kérvényeket, pályázatokat és valahogy nem volt kérdés, hogy majd minden rendben lesz.

Ugyan három éve számtalan döntésem és aktivitásom szolgálja azt a célt, hogy egyszer idegtudós váljon belőlem, de mégis szerdán fél egykor őszintén megdöbbentem, hogy én most tényleg itt ülök, ezen a megbeszélésen, nemzetközi szinten is iszonyú menő kutatásokban részt vevő emberekkel, és a felismeréssel, hogy az idegi képalkotás nem olyan dolog, amit egy kicsit csinál az ember, aztán félreteszi (mert egyszerűen túl sok energiát kell belefektetni, és tökre nem éri meg félretenni).

Ja, tényleg. Belekerülök helyzetekbe. Hát most ide sikeredett.
Ha minden döntést tudatosan, a lehetőségek és kockázatok mérlegelésével kellett volna meghoznom, akkor most otthon szomorkodnék, tömném az arcomba a csokis mazsolát és simogatnám az ölemben doromboló csuklómat karmoló Lizát, mert erről valójában (tudatosan legalábbis) álmodni sem mertem. 

....

És hogy akkor mi is van most?

Megpályáztam, és csodálatos módon meg is kaptam egy fiatal kutatóknak szóló ösztöndíjat. Eljöttem ide egy szál laptoppal - aminek amúgy külön története van -, és kaptam egy asztalt egy tizenhatfős irodában. (Az intézmények szerkezete és a munkaszervezés külön érdekes, majd arról is írok.) Fél évem van rá, hogy ebből kihozzam a lehető legtöbbet.
A szupervíziómért felelős professzor komolyan veszi a feladatát, heti rendszerességgel konzultálunk, minden személyes, technikai vagy elméleti akadályt igyekszik feltérképezni, elhárítani, és minden lehetséges információ( forrás)t igyekszik a rendelkezésre bocsátani, hogy nekem ne legyen gondom másra, mint a konkért feladatom.

És akkor mit csinálok, mi a feladatom tulajdonképpen?

Fél év alatt megérteni, hogyan működik az MRI (mágneses rezonancia képalkotás). Ez azt jelenti hogy egy nagy mágnesben fekvő vizsgálati személy agyáról készülnek felvételek úgy, hogy radiofrekvenciás stimulusokat adnak le, amivel kimozdítják a bemágneseződött kis protonokat, és ahogy visszatérnek az eredeti (mágnesezett) állapotukba energiát adnak le, ennek a rezgését detektálják, és abból, hogy ez milyen dinamikával történik egy csomó dologra lehet következtetni.

Mivel ez önmagában bonyolult, eleve ennek a megértése eltartott nekem egy ideig, pedig az egyetemen tanítottak valamit róla (bár annak már tizenöt éve, tejóég). De szerencsére van vagy 10 féle technika, amiből nyilván nem kell mindent alaposan ismernem majd, de a koncepciót azért meg kell értenem.
Mivel ezek az adatok rengeteg számból (sok-sok mátrixból) állnak, és bonyolult számításokat kell végezni velük, ezekek pedig elég nagy a számítáigénye, a szoftverek és programok egy része pusztán azért kell, hogy egyáltalán tudjam használni/ megnyitni őket. Azok az emberek, akik az ilyen dolgokhoz értenek, nem kedvelik a Windows operációs rendszert, ezért valamilyen mértékben és formában nekem kell megismerni és használni Linux vagy Unix operációs rendszert. Az ezekkel való barátkozást én eddig eléggé halogattam - bár időről időre felbukkan az életemben kihívásként.
Az első feladat egy Unix gyorstalpaló és egy Linuxot futtató virtual machine beüzemelése volt. 

Ahogy ez megvolt, akkor jöhetnek az olyan szofverek, amikkel mégis valahogy értelmezni, ábrázolni és elemezni lehet az óriási négydimenziós számmátrixokat.
Egy ilyen szoftvereket összefogó platform online kurzusát csinálom (és amihez St. Louisban lenne egy IRL tréning, amire nem megyek). Vannak még más ingyenes szabad forráskódú adatelemző szoftverek, mint pl. az R - amivel a szakdogámat is írtam, és amit nagyon-nagyon sok ember fejleszt és végtelensok csomag elérhető hozzá -, amit tök jól lehet majd használi adatelmzéshez, ha pl. egyéb adatokkal akarunk összefüggéseket nézni (és engem általában az egyéb adatok érdekelnek). Mivel van olyan online kurzus is (coursera), ami kifejezetten ennek az MRI adatok elemzésére vonatkozó részével foglalkozik, ezért ezt is megcsinálom (ez egy négy hetes coursera kurzus, az első másfél hetet már megcsináltam, ez vsz emészthető lesz).
Vagy van egy általános, de sokkal részletesebb és alaposabb online fMRI kurzus (annak is az első heti anyagát végignéztem, de háromszor kellett ismételnem a tesztet, hogy 80%-ra teljesítsem - ami a kurzus teljesítésének követelménye minden héten.) Ez kicsit nagyobb energiabefektetést igényel.

De alapvetően ezek mind egy témához, az adatok előfeldolgozásához és elemzéséhez kellenek: vannak adatok, amiket a nagy vizsgálatokban begyűjtöttek, amivel majd dogozhatok. Ezek először meg kell tisztítani - pl. kiszedni az agyat az egész regisztrátumból, korrigálni, egymáshoz illeszteni a különböző módalitásban regisztrált képeket -, majd kiválasztani azt a területet, vagy területeket összekötő pályákat, amikre különösen kíváncsiak vagyunk stb stb. 

Emellett becsatlakozom a futó kutatásokba és részt vehetek az adagyűjtésben is, vagyis amikor konkrétan csinálják a kísérleti személyek a feladatokat, és közben szkennelik az agyukat. Ehhez el kellett végeznem egy biztonsági tréninget a scanner használatához, ez ma volt. Iszonyú jó volt, egyébként.

Szóval. Mivel totálisan az alapoktól kezdtem mindent, ezért villámtempóban igyekszem megtanulni a szoftvereket, az elméletet és a gyakorlatot is hozzá, miközben nem árt annak az elméleti részterületnek az irodalmával sem megismerkednem, aminek a kérdéseit vizsgáljuk. Ez szerencsére nem áll távol tőlem, sőt és tulajdonképpen össze is fogja azokat a területeket, amik eddig érdekeltek a pszichiátria oldaláról, de erről majd később.
És szerencsére itt heti rendszerességgel van journal club a pszichiátereknek, kutatói megbeszélés a kutatóknak és mindenféle érdekes előadások bárkinek, plusz szeretnék nekem bemutatni a pszichiátriai ellátórendszert is, ezért nem nagyon tartok tőle, hogy unatkozni fogok.


(Közben tanulok hollandul is, a biztonság kedvéért.)


* ti. életben tudok-e maradni egy idegen országban néhány napnál tovább

You cannot even complain

Épp a Boerhaave múzeumból* sétáltam hazafelé, és már majdnem elkezdtem bosszankodni, hogy már megint hideg van és esik az eső, de aztán ebben megakadályozott a szikrázó napsütés, és inkább elnéztem balra.

Mire hazértem kaptam üzenetet az Amazontól, hogy csütörtökön már át is vehetem a tegnap rendelt könyveimet. A szállítás természetesen ingyenes és nyilván több átvételi pont is van a városban. 
[Sóhaj.]


* ahova a kis LUMC-s kártyámmal ingyen bemehetek akárhányszor, és amúgy az év európai múzeuma. Skinner-doboz, mini gravitációshullám-detektátor, Pac-man, ős-robotkutya, prizmák, lencsék, mikroszkópok, Naprendszer-modellek, anatómia, gönyörű könyvek, térképek és gyűjtemények stb.
(nyilván a kartográfiának is nagy mesterei a hollandok, ami a könyvkiadás, kiadványszerkesztés, tipográfia vonalba illeszthető az különös érdeklődési területeim sorában)