Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Last days

Az utolsó hétévége szombat reggele pontosan olyan esős és kellemetlen volt, mint amikor megérkeztem februárban, csak most tíz fokkal melegebb volt. Kicsit szomorkodtam, hogy akkor mégsem élvezem többet a tengerparti napsütést, aztán nekiestem az elemzésnek csúfolt tanulási folymatom melléktermékekét keletkezett óriási digitális hulladéktenger összetakarításának, plusz megcsináltam még egy post hoc elemzést (amiben volt még egy pici újdonság), hogy szépen rendszerezett és instrukciókkal ellátott mappákat hagyjak majd magam után.

Elég fárasztó, monoton és bosszantó tevékenység, de nagyon hasznos ez Nekem magamanak is sokkal tisztább a képem arról, hogy mit is tanultam meg ezalatt a pár hónap alatt. Korábban is minden vizsgálat végén terveztem ilyesmit, de nem volt semmilyen kényszerítő erő, így a legtöbb adattömeg, amit valaha piszkáltam, az évek távlatából értelmezhetetlen katyvaszként hever valamilyen eszköz merevlemezén, tiszta pazarlás.

Szóval szombat este viszonylag elégedetten kapcsoltam ki a gépemet.

Vasárnap reggel - az időjáráselőrejelzésre fittyet hányva - ragyogó napsütés fogadott, ráadásul az ébresztőórám előtt keltem fel, így hirtelen felindulásból megvettem a jegyemet a kompra, ami átvisz a Texel szigetre. Így nem is maradt más lehetőség, mint szépen elvonatozni északra, a szárazföld csúcsáig.

Eleve nagyon szeretek vonatozni, kikötőkben sétálni, kompozni és aranyos kisvárosokban bóklászni, nagy baj nem történhetett. Az a csodálatos ebben az országban, hogy az elvárásaimtól ritkán marad el az élmény, (mondhatni konstans módon alacsony a predikciós hiba nagysága), amitől nekem valahogy mégsem unalmassá válik a világ, hanem sokkal könnyebb figyelni a részletekre, benne lenni a pillanatban, élvezni és értékelni azt, amire amúgy számítottam. Nekem sokkal optimálisabb ez a szetting, mint állandóan kapaszkodni a nagy meglepetések és csalódások hullámvasútján.

Szóval semmi extrát nem tudok elmondani, másodpercre pontosak voltak a vonatok, szépek a házak, gondosan ápoltak az előkertek, finom a kávé, kellemes a tengerparti szél és néhány sirályfajtát már meg tudok külöböztetni. (ezüstsirály, dankasirály, heringsirály; meg több helyen láttam kis csért és csigaforgatót, ez utóbbi sokkal szebb, mint a neve)

Több napot is el lehetne tölteni ott, elég nagy sziget, de néhány órára is csodás volt.



Den Helder (a szárazföldi oldal)

és Texel sziget

Den Burg 

Saying goodbye, S02E762534

Ma voltam a helyi okmányiradának vagy kormányablaknak megfelelő intézmnényben, kérelmezni a deregisztrációmat, ami miatt izgultam kicsit, szokás szerint. Az univerzum úgy gondolhatta, hogy még mindig szükségem lehet némi limitált szülői újragondoskodásra, mert minden egyes ember, akivel találkoztam, szuperkedves és megnyugtató volt, mindenről teljeskörűen tájékoztattak és még a várakozás is egy élmény volt. Negyedórával előbb érkeztem, -  nem voltam biztos benne, hogy gyorsan megtalálom az új helyet, mert az 1596-ban épült városházát éppen felújítják -, de már ezalatt kétszer megkérdezték, hogy nem volt-e már a sorszámom, mert gyanúsan hosszan vártam az amúgy előre foglalt fix időpontomra.

Jó, most egy plexifal is elválaszt minden dolgozót az ügyfelektől, de a növények!!!

 


Ráadásul ma eladtam a biciklimet is, egy nagyon kedves magyar párnak, akik a kutyájukat szeretnék a kis elülső kosártartón utaztatni, és nem akartak egy centet sem alkudni (ellentétben egy csomó furcsa alakkal, aki olyan remek ajánlatokkal keresett meg, hogy a meghirdetett összeg negyven százalékáért azonnal hajlandó elvinni). 

:):

Ezek már ilyen végleges dolgok.

....

Közben otthon a macskák ismerkednek egymás szagával. 

Let's start reflecting

Elég tipikus módon szerintem az itteni munka nyolcvan százalékát az utolsó két hétben végzem. Egy egészen pici szegletében az idegrendszeri képalkotó módszereknek talán sikerült valami használható skillsetre szert tennem, és nagy vonalakban megértettem valamit az egész koncepcióból.

Ma prezentáltuk az egyik projekt eredményét, ahol végig kellett mondani, hogy mit miért és hogyan csináltunk, és talán először az életemben - annak ellenére, hogy eleve számos kérdés volt bennem, amiket fel is tettem - nem éreztem magam totálisan imposztornak és inkompetensnek. Sokat segít ebben, hogy szép ábrákat tudok csinálni, viszonylag könnyen kezelem az adattáblákat, megtanultam végre rendesen használni pár alap statisztikát*. Szerintem sokat ügyesedtem több programnyelvben is, bár sajnos továbbra is vannak helyzetek, amikor elakadok és segítséget kell kérnem.
A szerencsére a segítségkérés nem kellemetlen élmény, az oxfordi fiú és a nagyon kedves phd-s lány, (akivel az új projekten dolgozunk, és irszonyú cuki cicája** van) is türelmesen segített.
Mondjuk azon még mindig meglepődöm, hogy az emberek nem néznek hülyének - ami természtesen irracionális -, nem tudom, mikor fog ez végre elmúlni.




* a biztonság kedvéért elvégeztem két hét hetes coursera kurzust ebben a témában is. 
**

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

Mind stretching by new experiences

Az elmúlt két héten a figyelmem szignifikáns részét egy online konferenica kötötte le, ahol a lehetőségeket töredékesen tudtam kihasználni. Ennek az egyik oka minden bizonnyal a hiányos (optimistább megközelítés szerint fejlődésben lévő) ismeretekkel rendelkezem a területen, de az online szetting - azt hiszem - nekem nem segített. 

Rövid, néhány órás webináron és online egy napos konferencián ugyan vettem részt jópárszor, és néhány órára tudom fókuszálni a figyelmemet, de valahogy a hosszú, többnapos kongresszusok esetében más mentális állapotba szoktam kerülni, általában egy másik városban, másik országban kell elboldogulni hozzá, rengeteg a szociális inger, társalogni kell és a párhuzamosan futó programok közül a lényegeset kiszelektálni. Ezek a faktorok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az arousal szintem megemelkedik, a szoros időbeosztás és programsorozat pedig segít a figyelmemet megfelelő időre fóuszálni, a kávészünetek az információt processzálni. 

Ez a konferencia eredetileg Kanadában lett volna és úgy nézett ki, hogy tudok szerezni rá támogatást, egy kollégánál lett volna szállásom is, dehát az univerzumnak más tervei voltak. Amikor eldőlt, hogy online kerül megrendezésre, volt pár dolog, amit el tudtam képzelni és néhány másik, amit nem. 

Az előadások természetesen pont olyanok voltak, mint minden online prezentáció, csak az előadók saját kis szobái, vagy fehérre maszkolt háttér előtt ülve beszéltek. A poszterek böngészőben megnyíló pdf dokumetumok. A konferenia honlapja szerintem elég jó dizájnt kapott, kicsit ilyen basic VR hatással, hogy valami minimális térérzete legyen az embernek. Auditórium, kiállítócégek, jól kereshető agenda, áttekinthetően tematizált poszterszekció, csetszobák és kávészünete imitáló részleg. 

Először azt hittem, engem az időeltolódás miatt vesztettek el. Három fő időzónának megfelelően (Hong Kong, London, New York) három blokkra osztották a kilenc napot, így lényegében az első előadást leszámítva mindent utólag néztem meg, de ha követtem volna a live streamet, akkor sem cseteltem volna az előadókkal, a kávészünetek pedig ismerősök hiányában amúgy is értelmüket vesztették. A poszterszekciót a reménytelenül befogadhatatlan információdömping miatt engedtem el. A több mint kétezer poszternek a címét sem igazán volt motivációm elolvasni, míg egy valódi konferencián tök szívesen végigsétálok, megnézegetem őket, ami érdekesnek tűnik, azt végig is olvasom vagy beszélgetésbe elegyedek a prezentálóval. Ezt valahogy nem bírtam megugrani. 

Az idő külső strukturálásának hiánya azt az illúziót keltette, hogy magam oszthaom be azt, csakhát ez nem jár automatikusan kibővült figyelmi kapacitásokkal, ráadásul azt képzeli az ember, hogy a napi rutin mellé simán belefér, hogy este még végignéz két szimpóziumot és egy keynote lecture-t, persze aztán kiderül, hogy ez nem a legeffektívebb módszer. 

Mindent összevetve azt gondolom, hogy óriási erőfeszítést tettek a szervezők, hogy egy jó eseményt rakjanak össze, és feltehetően a jövőben szükség lesz még ilyen alkalmakra és erre a tapasztalatra. Viszont talán az online műfajba kevesebb, jobban tematizált tartalom jobban illeszkedne, a multidiszciplináris, mindent felölelő gigakonferencia leghsznosabb része, a social networking minden bizonnyal jobban működik, ha egy térbe vannak kényszerítve az emberek. Persze lehet, hogy ezt hosszú időre el kell engedni. 

Pár hasznos üzenete azért mindenképpen volt az egésznek, magamhoz képest egész sokat jegyzeteltem, de indokolatlanul elfáradtam, és rettenetesen örülök, hogy vége. 

Snapshot

A tegnap reggel gyorsan mozgó, de meglehetősen sötét felhőket hozott, amiből - végre - tavaszi zápor is kerekedett. A friss fű és esőillat valahogy különösen kedvesen keverdett az frissen megnyírt juhok és a közelben legelésző lovak trágyájának szagával. 

A szokásos rövid útvonalon futottam körbe a világtól távoli erdő illúzióját keltő parkban, amikor egyszer csak biciklisek kanyarodtak az elém az ösvényre balról. Ez nem különösebben ritka esemény Hollandiában, de ezt a képet nem lesz könnyű kitörölni a fejemből. 

Egy tetőtől talpig ünneplőbe öltözött, középkorú pár bukkant elő, a férfi szürke, vasalt öltönyben, nyakkendőben szorongatott egy nagy csokor virágot a biciklikormányon, és szorosan követte a fekete alapon fehér pöttyös szoknyát, sárga blézert, hozzá passzoló sárga körömcipőt és gondosan bodorított frizurát viselő nőt.

Fijne Koningsdag

2014 óta április 27-én ünneplik a király, Willem-Alexander születésnapját. 1885 óta számos időpontja és neve volt az ünnepnek, attól függően hogy éppen herceget, hercegnőt, királyt vagy királynőt ünnepeltek a hollandok, és értelemszerűen a születésnapjuk is az év különböző napjaira esett.

Eleve különösen ironikus Európa legsűrűbben lakott országában tölteni a social distancing  hónapjait, nagyjából csak annyit érzek belőle, hogy ha túl sokáig futok vagy biciklizek kifele egy településről, akkor jó eséllyel már egy másikba tartok befele, de embertömegek nélkül azért nem ugyanaz.

Ez a nap pedig a közös ünneplésről, felvonulásokról, kirakodóvásárokról és általában a közeledésről szól, amikor a király meglátogat egy várost vagy falut és megismerkedik a helyi emberekkel és szokásokkal, részt vesz a hülye feladatokban (zsákbanfutás és kéz nélküli tortaevés és társai). Meg persze mindenki narancssárgába öltözik, narancssárga süteményeket eszik és úgy általában narancssárga.

Értelemszerűen ma ez mind elmarad. A király végre otthon, nyugalomban ünneplhetné a születésnapját, de tizenhétmillió kreatív holland nem hagyhatja ezt szó nélkül!

Bárki csatlakozhat a virtuális ünnephez valamilyen produkcióval, a zenekarok és táncosok már régóta készülnek, de déltől egy új éra kezdődik, kedvenceim a

Fijne Balkoningsdag
Fijne Woningsdag

Én azzal ünneplem Willem-Alexandert, hogy megosztom, amit a napokban megtudtam róla. 

• Teljesen átlagos gyerekkora volt, hagyományos osztályba járt középiskolába Hágában, szülei kifejezetten szerették volna, ha semilyen előnyt nem élvez a tanáraitól, és szerették volan, hogy ugyanúgy legyenek barátai és megtapasztalja azt, amit egy átlagos kamasznak lehetősége van
• De azért ez nem volt olyan egyszerű. Biciklivel járt középiskolába és időnként megpróbált megszökni az őt mégis követő őröktől, így végül Welszben fejezte be a gimnáziumot. 
• A Leideni Egyetemen tanult (ahol az édesanyja és nagymamája, a korábbi királynők is), történelmet. 
• Ha nem lett volna trónörökös, pilóta szeretett volna lenni. Milyen szerencse, hogy amúgy van egy királyi légitársasága, és így havi kétszer repülhetett is huszonegy éven keresztül - még azután is, miután átvette a trónt. Márint személyszállító repülővel. Pilótaruhában, átlagos holland férfinak kinéző pilótaként. Állítólag néhányan a hangjáról azért felismerték.  
• Érdeklődési területe természetesen a vízgazdálkodás, ami Hollandiában egész hasznos. 
• Álnéven teljesítte a Elfstedentocht tour-t 1986-ban, ami egy 200 kliméteres korcsolyaverseny, és 1992-ben a New York marathont. 
• Mielőtt király lett, tagja volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak is. 
• Angolul, franciául, spanyolul és németül természtesen folyékonyan beszél. 

Two months spent, three more to go

Tegnap bejelentette a miniszterelnök, hogy a legtöbb korlátozás május 20-ig meghosszabításra kerül, szeptemberig nem lehet megtartani (tömeg)rendezvényeket, viszont általános iskoláig bezárólag újra járhatnak majd óvodába, iskolába a gyerekek.
Nyilván itt - és a többi szektorban is - vegyes a fogadtatás, érződik, hogy szépen lassan fogy az emberek türelme, felemésztődnek a mentális és anyagi tartalékok. De nagyon megnyugtató, hogy ezeket is leközlik, mindenről lehet beszélni, továbbra is le vagyok nyűgözve a transzparenciától.

Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen értelmes kommunikációs mód, ami hosszútávon elviselhető. Egyáltalán nem hiányoznak az utalgatások, a bizonytalan/ kétértelmű/ értelmetlen üzenetek miatti paranoid projekciók, a passzív agresszív megnyilvánulások, az érintett háta mögött megtárgyalt problémák, és minden egyéb antikommunikáció, amiben kénytelen voltam szocializálódni.

...

Persze kicsit meg is ijedtem, hogy lassan feléhez közeledik az itteni tartózkodásom, és hogy mindjárt vége lesz, de még sehol sem tartok. Most kezdtem csak el ráérezni a puritán szobám és a szociális ingerekben szegény fizikia környzet előnyeire, végre tudok gondolkodni, végre vannak eszközeim, amivel tudok dolgozni. Mi van, ha nem tudom az időt jól kihasználni?
Ráadásul hiába találkozom nagyon keveset emberekkel (és így nem hallom a holland szöveget állandóan), de mivel másfél hónapja minden nap fél-egy órát tanulom a nyelvet, most kezdek eljutni oda, hogy a belga ismerőseim instagram és facebook posztjait kezdem nagyjából érteni, hogy a közlekedési és reklámtábláknak a vizuális támogatáson túl is van jelentése és elkezdtem értelmes szavakat és mondatokat kihallani a hírekből. De mi van, ha egyáltalán nem lesz lehetőségem megszólalni?

Az idő múlására az is figyelmeztet, hogy szétfutottam a futócipőmet, és hogy egyre jobban frusztrál, hogy a szerény ruhatáram februárra optimailzált, és most már három hét eltelt azóta is, amikor az eredeti tervek szerint először lecseréltem volna az egészet.

Ja, meg közelről követem, ahogy a nílusi lúd fiókák hipersebesen nőnek, elképesztő.

Finding fun things to do at home

A lakás, ahol a szobát bérelem egy kicsit furcsa, lengyel származású nénié, aki kényszeresen ügyelt a tisztaságra. A konyha úgy néz ki, mint egy műtő, fehér padlóval, fehér szekrényekkel, rozsdamentes acél konyhapulttal és mosogatóval, egy ózongenerátorral* és egy fura, sok kis kavicsokt tartalmazó víztisztító berendezéssel. Miután főztél, vagy bármit csináltál a konyhapulton, vagy használtál egy tányért, azonnal el kell mosogatni, és törölgetni, majd visszatenni a helyére. Így tényleg mindig minden makulátlan. A fürdőszobában meg a vízcseppeket kell lehúzni a kis ablaktörlő szerű izével zuhanyozás után.
Számomra érthetetlen módon a műanyagot és fémet itt nem gyűjtik szelektíven, a kommunális hulladékba megy (állítólag kiválogatják, hát nem tudom), csak a papírt és az üveget.
Főzni nem lehet este fél kilenc után, mert hangos; a gáztűzhelyhez nem tartozik sütő, és nincs mélyhűtő. 

Amikor megérkeztem, február huszadikán, teljesen úgy éreztem, hogy hát ezzel így tudok együtt élni, ki akarna sütőben sütni? Minek kéne bárminek is fagyasztó?

Persze, nyilván nem leszek hirtelen konyhatündér, de párszor már megfordult a fejemben, hogy azért ez most tovább szűkíti a lehetőségeimet a finding fun things to do at home témakörben. Közben a lakásomat otthon a Manólány totálisan rendbe rakja, évek óta halogatott dolgokat is megcsinál, kitakarít, összeszerel, átrendez, aminek nagyon örülök egyébként, és egyben irigykedve vágyakozva figyelem a fejleményeket. Én nagyjából a szobámmal annyit tudok tenni, hogy háromnaponta kiporszívózok, és miután felkeltem tíz centivel beljebb tolom az ágyat. (Még szín szerint sem tudok teregetni, mert alig hoztam színes ruhákat, és amúgy is százévente gyűlik össze elég szennyes, mert itthon kb. ugyanabban a ruhában vagyok, csak a futócuccomat kell mosni.)
Nincs cicám, és nincsenek növényeim sem, amiket túlöntözhetnék.

...

Azt hiszem ezért nem bosszantott fel a szokásos módon a gmail üzenete, hogy betelt a fiókom. Így néhány hétig elleszek a postafiókom (>19800 sima és >2300 fórum beszélgetés) szelektálásával és az üzenetek szisztematikus törlésével.
Kicsit így képzelem a könyvek hisztériás nőszereplőtit, amikor mindent kitakarítanak az utolsó könyvek mögött és porcelánváza belsejében rejtőző pormacskától, az alpakka evőeszközök réseiben megbúvó oxidációs szennyeződésekig, majd ha végeztek, kezdik előről.

Kár, hogy ezt is csak virtuálisan tudom csinálni.





* ez általában báztatott gyümölcsök és zöldségek vizében bugyborékolt, sajnos nem kérdeztem meg, hogy mire jó

Solutions

Obstacles, rules violated

A zombiapokalipszis első napjai csodálatosan idillien teltek. V szerda este érkezett ki hozzám látogatóba, már a reptér felé tartott, amikor kihirdették az első komolyabb híreket, pl. a rendezvények korlátozását, no meg, hogy az egészségügyi dolgozók nem hagyhatják el az országot.
Elvileg holnap utazik haza. Csütörtök óta próbálom fűzni, hogy maradjon itt, kezdjünk új életet, írjon inkább angolul, fél évet úgyis tanult már hollandul korábban, minden adott. (De hajthatatlan, haza akar menni a macskához.)

Az elmúlt napokat a kissé elnéptelenedett, de egyre inkább tavaszi hangulatú városban, meg a tengerparton töltöttük - ennyit a home office-ról. Közben szereztem hozzáférést a clusterhez, jövő héttől tehát engem elméletben semmi nem gátol, hogy nagyon hatékonyan végezzem a dolgmat. 

A buszokon nem lehet a sofőrtől jegyet venni - el van szalagozva az első ajtó -, a boltokban vannak még dolgok, de a mozi már pl. bezárt, az éttermek és kávézók egy része saját hatáskörben szünetelteti a nyitvatartást. Ma azért a tengerparton elég békésen sétáltak nagy tömegben (igaz, egymástól több tíz méter távolságban) az emberek. 

A jelenlegi legnagyobb dilemmám az április elején esedékes hazautazásom. A betegeimmel - ami az egyik célja lenne az útnak -, úgysem találkozhatok, mert egy nap alatt nem telik el a két hét karantén, viszont mi van, ha nem jutok vissza, mert az anyaország fogva tart?

Personal needs, safety and encouragement

Esik az eső, nagyon fázom, a múzeumok minden nap ötkor bezárnak és tök jó lenne, ha nem most lenne zombiapokalipszis*, amikor olyan rengeteg utazást  terveztem az elkövetkező fél évre (ebből egy csomóhoz már nyilván megvettem a repüőjegyet). [nyafogás OFF]

...

Szerencsére a hét végére lecsengett az aktivitás, és nem ismertettek meg még nyolcmillió izgalmas és lelkesítő dologgal, már kezdtem aggódni, hogy nem fogom tudni befogadni az összes információt. A mai napom kellemesen nerd üzemmódban telt, megtanultam pár alapvető Unix parancsot, és végigrágtam magam az MR alapvető, intuitívan megérthető működésén, elolvastam egy régi autistás DTI cikket - főleg a módszertan miatt -, meg a prof dokotri értekezését. Mindehhez megittam vagy egy liter kávét.

Itt tényleg az van, hogy minden alapszükségletre odafigyelnek, neked munkavállalóként csak a munkádra kell figyelned. Nem kell küzdeni az életbenmaradásért, a számítógépért vagy a nyomtatópapírért, nem kell borítékban gyűjteni a WC-papír pénzt, kalózoldalakról letöltened a tudományos cikkeket vagy éppen a szoftvereket, nem kell a betegekkel és a személyzettel sem küzdened, ha be szeretnél valakit vonni egy vizsgálatba (van olyan komplex study, hogy három napig(!) tart az adatfelvétel egy résztvevőnél).

Mindez ott kezdődik, hogy ha szendvicset vagy az előző napi vacsorád mardékát hoztad is ebédre, akkor is lemész az étteremhez (a többiekkel, de ha szeretnél egyedül) és szigorúan munkán kívüli dolgokról csevegsz, majd sétálsz egyet az épületben, vagy a környéken. A kávégép természetesen frissen őrölt kávéból ad egészen jó kávét, amit a saját bögrédből ugyanúgy ihatsz, mint papírpohárból.
Az irodai eszközöket (papír-írószer stb.) a folyosó egyik beugrójában található hatalmas szekrény fiókjaiban lehet megtalálni, kiveszed amire szükséged van, és majd szorgos láthatatlan asszisztensek feltöltik.
A kórház minden szobájához (pedig nem kevés van) tartozik egy segítséghívó kis eszköz, amivel bármilyen inzultus esetén riasztani lehet a bizonságiakat.
Az egész épület elég sok szárnyból áll, rengeteg folyosóval. Tájékozódni számozott utak (kvázi utcanevek) segítségével lehet, minden tökéletesen ki van táblázva, és bár az egész olyan, mint egy háromdimenziós labirintus, a számozást követve könnyen meg lehet találni a helyeket. A biztonság kedvéért azért van ehhez egy mobilapplikáció is, ahol még kis térképeket és instukciókat is lehet kapni az útvonaltervekhez. Tök szuper.

Nagyon sokan megfordulnak a kutatói irodában, mert egy csomóan a munkaidejük egy részében foglalkoznak csak kutatással - és megosztják az asztalukat valakivel -, ez a standard, nem a kivétel. De ebben az időben viszont koncentrálnak, elmélyülten dolgoznak, láthatóan félre tudják tenni az egyéb klinikai feladatokat, nem keresi őket millió kétségbeesett paciens, hozzátartozó vagy nővér. Viszont segítséget (egymástól és a szupervízoroktól egyaránt) könnyen és szívesen kérnek és adnak.
Valahogy az egész légkör tökéletesen megnyugtató és támogató.

* Itt egyáltalán nincs pánik, nem fosztják ki a boltokat, emberek vannak az utcán, nem küldenek vészüzeneteket a kórházi levelezőlistára és nincsenek plakátok sem tacepaózva minden villanyoszlopra. Otthonról extrém híreket is hallottam, ami kicsit túlzásnak tűnik. Az otthoni helyzettel kapcsolatban csak annyi a véleményem, hogy sajnos nem tudom elhinni, hogy nincs/nem volt eddig egyetlen eset sem, tekintettel az európiai helyzetre, 

The environment matters

A hét második napjára három fontos esemény jutott, meg a fontos felismerés, miszerint senkit nem érdekel majd, mikor érek be, mikor megyek el, mennyi időt töltök a számítógépem előtt. Ugyankkor ez egy egyedülálló lehetőség nekem most arra, hogy megtanuljam végre, hogy a munkaidő az, amit a munkahelyemen tölötk. (Nincsenek illúzióim, nyilván nem lesz így, de jó lenne kicsit közelíteni ebbe az irányba).

Az első fontos program az volt, hogy nyilvántartásba vettek, kaptam azonsító- és egyben belépőkártyát - amivel használhatom pl. az egyetemi könyvtárat -, felhasználónevet, jelszót a számítógépes rendszerhez, egyetemi e-mail címet és mindehhez természetesen egy csinosan szerkesztett holland és angol nyelvű színes kiadványt, és persze kedves szavakat. 

Röviddel ezután a prof bemutatott az intézetvezetőnek. Itt megtudtam, hogy milyen ütemben csökkent a pszichiátriai kórházi ágyak száma Hollnadiában; hogy nagyjából tíz éve sikerül a járóbetegellátásnak olyan színvonalon működni, hogy a fizikai ágyszám végre ne egy extrém gyorsan forgó, valójában rengeteg fekvőbeteget ellátó financiális kényszermegoldás legyen; hogy szerintük Belgiumban hasonló lehet a helyzet, mint nálunk (haha), mert ott is fekvőbetegellátás centrikus a pszichiátria.
Én persze a közösségi és járóbetegellátás híve vagyok, és nehéz elképzelni ennek bármilyen hártányát, de rögtön adnak is egy példát: hiába van nagyon korszerű ellátás, pl. elérhetőek kísérleti fázisban lévő terápiák is (ketamin, psilocybin, MDMA), de a kutatásokhoz extrém nehéz betegeket szerezni - sokszor kell belga pszichiátriákkal együttműködni. Majd beszélhetek a magyar rendszerről, mert annak ellenére, hogy olyannak tűnik, mint a negyven évvel ezelőtti holland, de a betegek viszont hasonlóak, és így bizonyos szempontból kifejezetten hasznos nekik is megismerni, hogy más rendszerek hogyan birkóznak meg ugyanazokkal a problémákkal. 

(Kicsit nevetnem kellett magamon, hogy nem sokkal kellett több, mint huszonnégy óra, hogy a nagyon specifikus területből, amit szeretnék megtanulni, sikerült a nemzetközi ellátásszervezés kérdéseihez eljutni, de azzal vígasztaltam magam, hogy minden bizonnyal csak az intézetvezető érdeklődéséről van szó, nekem ehhez semmi közöm. Oh wait.) 

Mivel közben ugye lett hozzáférésen elég sok dologhoz, így elkezdtem nézegetni az itteni analízis szoftver platformját és a tutorial videókat, majd találkoztam az ösztöndíjprogram tudományos adminisztrátorával, egy meglehetősen informális délutáni kávézás keretében. Tőle azon kívül, hogy különösebb elvárás nincs irányomba az ösztöndj kimenetelét illetően (egy sajtóképes beszámolót kell majd írnom az egész időszakról, minden egyéb termék csak a saját érdekem), leginkább érdekes információkat tudtam meg. Például, hogy Leidentől néhány kilométerre vannak a híres tulipánmezők, és kb. egy hónap múlva kezdődik a virágzás, vagy hogy szándékosan néz ki úgy a kórház, mint egy művészeti galéria, ugyanis minden holland közintézményt eleve úgy terveznek, és a költségvetés szignifikáns részét arra különítik el, hogy alkalmas legyen a kortárs művészek alkotásainak kiállítására, ezzel biztosítanak (rengeteg) felületet a fiatal művészek motiválására. 

Hát jó.
❤️🇳🇱