Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Last days

Az utolsó hétévége szombat reggele pontosan olyan esős és kellemetlen volt, mint amikor megérkeztem februárban, csak most tíz fokkal melegebb volt. Kicsit szomorkodtam, hogy akkor mégsem élvezem többet a tengerparti napsütést, aztán nekiestem az elemzésnek csúfolt tanulási folymatom melléktermékekét keletkezett óriási digitális hulladéktenger összetakarításának, plusz megcsináltam még egy post hoc elemzést (amiben volt még egy pici újdonság), hogy szépen rendszerezett és instrukciókkal ellátott mappákat hagyjak majd magam után.

Elég fárasztó, monoton és bosszantó tevékenység, de nagyon hasznos ez Nekem magamanak is sokkal tisztább a képem arról, hogy mit is tanultam meg ezalatt a pár hónap alatt. Korábban is minden vizsgálat végén terveztem ilyesmit, de nem volt semmilyen kényszerítő erő, így a legtöbb adattömeg, amit valaha piszkáltam, az évek távlatából értelmezhetetlen katyvaszként hever valamilyen eszköz merevlemezén, tiszta pazarlás.

Szóval szombat este viszonylag elégedetten kapcsoltam ki a gépemet.

Vasárnap reggel - az időjáráselőrejelzésre fittyet hányva - ragyogó napsütés fogadott, ráadásul az ébresztőórám előtt keltem fel, így hirtelen felindulásból megvettem a jegyemet a kompra, ami átvisz a Texel szigetre. Így nem is maradt más lehetőség, mint szépen elvonatozni északra, a szárazföld csúcsáig.

Eleve nagyon szeretek vonatozni, kikötőkben sétálni, kompozni és aranyos kisvárosokban bóklászni, nagy baj nem történhetett. Az a csodálatos ebben az országban, hogy az elvárásaimtól ritkán marad el az élmény, (mondhatni konstans módon alacsony a predikciós hiba nagysága), amitől nekem valahogy mégsem unalmassá válik a világ, hanem sokkal könnyebb figyelni a részletekre, benne lenni a pillanatban, élvezni és értékelni azt, amire amúgy számítottam. Nekem sokkal optimálisabb ez a szetting, mint állandóan kapaszkodni a nagy meglepetések és csalódások hullámvasútján.

Szóval semmi extrát nem tudok elmondani, másodpercre pontosak voltak a vonatok, szépek a házak, gondosan ápoltak az előkertek, finom a kávé, kellemes a tengerparti szél és néhány sirályfajtát már meg tudok külöböztetni. (ezüstsirály, dankasirály, heringsirály; meg több helyen láttam kis csért és csigaforgatót, ez utóbbi sokkal szebb, mint a neve)

Több napot is el lehetne tölteni ott, elég nagy sziget, de néhány órára is csodás volt.



Den Helder (a szárazföldi oldal)

és Texel sziget

Den Burg 

It is a direction not a destination

Elkezdtek nehezek lenni a napok.
Ma hajnalban kiköltözött a furcsa lakótársam, akivel szinte alig találkoztam, de az éneklését sokan hallgathatták, miközben skypeoltam velük.

Azt vettem észre, hogy bár gyakolratilag végtelen felfedezni való hely lenne még, de újra és újra azokat az útvonalakat választom, ahol már sokszor jártam. Taln hogy jól megjegyezzem a látványt, az érzést meg az illatokat.

Tavasszal egy csomó ház ablakában plüssmedvéket lehetett látni, akiket azért ültettek oda, hogy a gyerekek, akik nem járhatnak óvodába és iskolába, tudjanak vadászni. Az volt a játék, hogy séta közben medvékre lehet bukkani.
Mostanra nagyjából eltűntek a plüssmedvék, és újra macskák ülnek az ablakokban. A tanév végén idén is kikerültek a zászlórudakra a hátizsákok. Ez azt jelenti, hogy ebben a házban valaki befejezte az iskolát.
Az előkertek először kizöldültek, aztán sorban elvirágoztak a nárciszok, tulipánok, jácintok, levendulabokrok, most épp a hortenzia van soron, a petúniák is tartják még magukat. Az elmút hónapokban két komplett fészekaljnyi ludat láttam pihés csibéből szüleitől megkülönböztethetetlen madárrá felnőni.
Az ablakom alatti parkban építettek egy új játszóteret, elkészült egy autópálya kereszteződés, fejújítottak egy hatalmas felnyitható hidat és a kórházban a pszichiátriai részleget.
Közben a borongós télből csodálatos tavasz, és nagyon világos nyár lett.

Egyszerre érzem azt, hogy a legjobb időszakott láttam, és hogy nem jöhettem volna rosszabbkor. Valószínűleg persze egyik sem igaz, mindenesetre összességében rendkívüli élmény volt. 

A blog egy hét múlva értelmét veszti, nagyon fog és fogtok hiányozni.

Explore vs. exploit dilemma

Két és fél hét van hátra, megvan az időpontom a helyi okmányirodába a kijelentkezéshez, a hétvégén meghirdetem a biciklimet is, elkezdtem gondolkodni és tervezgetni, hogy mi lesz majd otthon, a landlady megtalálta már az utódomat a szobámba, a tutorom a visszatekintésről és a további távoli együttműködés terveiről beszél, félig megírtam a beszámolót az ösztöndíj időszakáról és egyelőre még nem törölték a gépemet sem.

Közben nemcsak a pszichoterápiás csoport, hanem az arra reflektáló intervíziós csoport is megtartotta a záró ülését, az önismereti terápiámban is hosszú szünet következik.

Nekem meg szokás szerint sikerült az utolsó előtti pillanatban megérkeznem. Úgy érzem éppen mostanra szoktam meg annyire a környezetet, hogy el tudjam kezdeni igazán felfedezni, az egyik PhD-s lány jól szórakozik, de kitartóna válaszol hollandul a holland szerű mondatkezdeményeimre, elkezdtek emberek megjelenni az irodában (a járvány közben felújíották a részleget, így új helyre költözött), és kezdem kiismerni a kávés (és sütis - uramirgalmazz) sarkot, valamennyire belejöttem a biciklis közlekedésbe és parkolóhasználatba, megtaláltam a kedvenc helyeimet és rájöttem, hogy még millió és millió dolog van, amit nem láttam és el kéne menni, ki kéne próbálni, meg kéne kóstolni.

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

Some people feel the rain others just get wet

Hogyan lehet meghitten megünnepelni valaki születésnapját, ha nem tudok ott lenni mellette és személyesen átadni az ajándékom?

Természtesen az univerzum bónusz szórakoztató akadálypályával kedveskedett nekem, fittyet hányva a tényre, hogy ez így önmagában elég nehéz feladat.

Mindenképpen szerettem volna valami kézzel fogható dolgot is, erre a célra a születésnapi képeslap klasszikusát találtam ki brilliáns kreativitással. Mi sem egyszerűbb. Megveszem, megírom, megcímzem, feladom a postán.
Néhány papír-írószer- és ajándékbolttal később rájöttem, hogy talán mégiscsak egyszerűbb lett volna kézzel megrajzolni azt a kártyát, de akkor már ehhez késő volt.
A legkritikusabb pillanatokra tartogatott elszántságommal folytattam a keresést, és végül - a főhős elnyeri méltó jutalmát - megtaláltam a tökéletes darabot.

A pénztáros lány azt állította, hogy nem idevalósi, ezért nem tudja, hogy hol van a posta, de aztán helyi emberekről is ugyanez derült ki. Mármint, hogy nem tudják, hol van a posta. A google szerint rengeteg csomagátvételi-pont, sőt két postkantoor (post office) is van a belvárosban, de a térkép által megjelölt helyeken valójában sima üzletek voltak. Amióta itt vagyok a holland postának rengeteg csomagkézbesítő kisteherautóját láttam már, így nem tudtam beletörődni, hogy nem találom meg a hozzájuk tartozó intézmény fizikai manifesztációját. Végül pontosan egy postásautóból csomagokat pakoló bácsi mentett meg. Eligazított, és elárulta, hogy bár kívülről játékboltnak tűnik ugyan, de a kérdéses üzlet valójában posta is egyben, ott fel tudom adni a levelemet.

Az üzlet pontosan az a típusú hely volt, amiről szívesen olvasok regényekben, vagy nézem sorozatokban pszichopata sorozatgyilkosok civil munkahelyeként*, de igazából félek a geeknek látszó eladóktól, a sejtelmes félhomálytól és a végtelen polcokon tárolt logikai- és társasjátékoktól, és a köztük vezető szűk folyosóktól. A személyzet védelmében felhúzott plexifalak nem segítettek az összbenyomáson. Semmi nem volt ebben a boltban, ami egy postára emlékeztet volna, de addigra már nagyon sokat sétáltam, és nagyon szerettem volna feladni a levelemet. A félelmetesnek kinéző, de amúgy nagyon kedves eladófiútól megtudtam, hogy a hátsó sarokban, az a néhány farönkből összerakott pult a posta, és a mögötte álló nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyonhipszter fiú fogja intézni az ügyemet.

A folyamat közben végig, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és nem tudom hogy történhetett, de a pénteken feladott levelem, ma ott volt abban a postaládában, ahol lennie kellett.

...

Ugyanakkor ebben tegnap még nem lehettem biztos.
Azt tudtam, hogy ha lenne lehetőségünk együtt tölteni ezt a napot, nagyon szívesen üldögélnék egy cukrászdában egy kávé és egy szelet torta mellett, miközben csapkodja az ablakot a nyári eső**, de a holland időjárásjelentés egész hétvégére napos időt ígért, beutazás meg egyelőre mindkét országba problémás, így minderre nem sok esélyünk volt.
Mindenesetre a díszletek*** valahogy különösen fontosnak tűntek, így elhatároztam, hogy Delftben keresek egy kedves kávézót az alkalomra, miközben V-nek Budapesten veszek majd süteményt****.

Az eső a vonatúton kezdett ömleni, valahol Hága környékén, így négy hónap Hollandiában töltött idő után elérkezett az idő az esernyővásárlásra is. Hála a járványnak és a kitartóan hulló esőnek, a Royal Delft fajanszmúzeumot szinte teljesen egyedül sétáltam végig, de közben nem számoltam azzal, hogy pont annyira esik ki a városközpontból, hogy ha icipicit jobban elmerülök a vázafestő néni mozdulatainak csodálásában, akkor nem érek már oda a megbeszélt időpontra semmilyen kávézóba.

Így sétáltuk végig Delft belvárosát, keltünk át kanálisok hídjain, simogattunk macskát, ittunk kávét és hallgattuk nemcsak az eső kopogását, hanem a mennydörgést is együtt.

Persze egészen más lett volna, ha mindez ezerkétszáz kilométerrel kisebb távolságban történik, de biztos vagyok benne, hogy erre a napra nagyon sokáig - igen kellemesen - emlékezni fogok.




* You - igaz, az könyvesbolt, de a hangulata ilyen 
** elnézést azoktól, akikre ezidőtájt fák dőltek a viharban
*** akár a kissé kidolgozatlan festmény impozáns kerete
**** thank for XXI. century and Revolut

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.

* futás közben

als de Waal uit het zicht is stroomt de verbeelding*

Már egy ideje szerettem volna kimozdulni az izolációba ragadt állapotomból, és persze nyilván az segített, hogy elkezdtem kimászni. 

A legújabb felfedezésem, hogy a legtöbb aktivitásomat a humán kapcsolódás lehetősége motiválja (surprise, genius), pl. baromi szívesen iszom hipszter kávét egyedül is egy padon üldögélve, de milliószor könnyebben indulok el, ha valakivel találkozom ott. Vagy nagyon szeretek futni, bárhol, egyedül, de mindez még könnyebb és jobb érzés, ha közben tudom, hogy virtuális kilométereket gyűjthetek vele a Hospice Alapítány vagy a Mental Pride futócsapatának, azaz valamiért, de főleg valakikkel közösen tudom mindezt tenni. 

Szóval rájöttem a megoldásra: fel kell vennem a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akik földrajzilag egy napon belül elérhető távolságban vannak, és kihasználnom a kvantumállapotot (azaz, hogy a durva korlátozások után bárki hajlandó távoli ismerősökkel is találkozni). Az első választás így Nijmegenre esett, mert Zs nemsokára hazautazik. (Egyébként is úgy volt, hogy júliusban részt veszek egy egy hetes nyári egyetemen a Radboud Univerity szervezésében, de azt ugye lefújták, szóval azt a várost mindenképpen meg kellett néznem.) 

Be kell vallanom, hogy olyanokon is izgultam, hogy hol tudok maszkot venni, hogy tudok-e vonaton utazni, átszállni (és hasonló irracionális szorongások), de természetesen mindent tudtam, és nagyon szuper vezetőim voltak. Zs és a pasija egy csomó történetet elmesélt a városról, körbebicikliztünk az egyetemen, belóghattam az állatkísérletes laborba és megnézhettem az egerek agyába ültethető elektródákat, söröztünk egy régi hajó gyomrában és nem is áztunk szét az esőben sem nagyon. 

* amikor a Waal (folyó) nem látató, a képzelet áramlik 

(vagy valami ilyesmi, műfordító sajnos nem vagyok)

Obstacles, rules violated

A zombiapokalipszis első napjai csodálatosan idillien teltek. V szerda este érkezett ki hozzám látogatóba, már a reptér felé tartott, amikor kihirdették az első komolyabb híreket, pl. a rendezvények korlátozását, no meg, hogy az egészségügyi dolgozók nem hagyhatják el az országot.
Elvileg holnap utazik haza. Csütörtök óta próbálom fűzni, hogy maradjon itt, kezdjünk új életet, írjon inkább angolul, fél évet úgyis tanult már hollandul korábban, minden adott. (De hajthatatlan, haza akar menni a macskához.)

Az elmúlt napokat a kissé elnéptelenedett, de egyre inkább tavaszi hangulatú városban, meg a tengerparton töltöttük - ennyit a home office-ról. Közben szereztem hozzáférést a clusterhez, jövő héttől tehát engem elméletben semmi nem gátol, hogy nagyon hatékonyan végezzem a dolgmat. 

A buszokon nem lehet a sofőrtől jegyet venni - el van szalagozva az első ajtó -, a boltokban vannak még dolgok, de a mozi már pl. bezárt, az éttermek és kávézók egy része saját hatáskörben szünetelteti a nyitvatartást. Ma azért a tengerparton elég békésen sétáltak nagy tömegben (igaz, egymástól több tíz méter távolságban) az emberek. 

A jelenlegi legnagyobb dilemmám az április elején esedékes hazautazásom. A betegeimmel - ami az egyik célja lenne az útnak -, úgysem találkozhatok, mert egy nap alatt nem telik el a két hét karantén, viszont mi van, ha nem jutok vissza, mert az anyaország fogva tart?