I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

About storytelling - a trial-and-error process of mastery

Közvetelnül az elutazásom előtt, közben és megérkezésem után, és V hazautazása után három könyvet olvastam el* (a könyv formában kiadott doktori értekezéseket és az Introduction to Neuroimaging Analysis-t csak viszonylag nagy logikai ugrással tudnám ide kötni) és van ezekben egy közös momentum, ami eléggé foglalkoztat. Szakmailag és emberileg.

Az említett könyvek tulajdonképpen mesekönyvek, ifjúsági regények vagy fantasy történetek - bocsánat, én csak laikus olvasó vagyok, nem ismerem a szakzsargont és a kategóriákat, de majd kijavíthatjátok.





A Coraline, a Neverwhere és Végtelen történet is azzal az általános, archaikus alapgondolattal játszik, hogy van egy párhuzamos világ (képzelet, fantázia), ahova át lehet jutni egy ajtón, átjárón keresztül, ahol olyan dolgokra is képesek vagyunk, olyan tulajdonságokkal is rendelkezünk, amiről a hétköznapi életünkben álmodni sem merünk, a párhuzamos világ szereplői olyan módon viszonyulnak hozzánk, amitől vagy nagyon rettegünk (elárulnak, féreveztenek, becsapnak, megtámadnak és bántanak), vagy csak vágyunk rá, de a hétköznapi életünkben nem kaphatjuk meg, vagy nem tudjuk, hogyan kaphatnánk meg (feltétel nélküli szeretet, gondoskodás, vigasztalás, lojalitás). Megjelenik mindegyik történetben az a vonzó gondolat, hogy jobb a párhuzamos valóságban létezni, mint a szürke és fájdalmas hétköznapokban és talán ott is kellene maradni, a hétöznapi életet hátrahagyva. Az, hogy melyik síkon végződik a történet, nem egyezik a három könyvben (de ennél többet már igazán nem spojlereznék).

Több dolog miatt is érdekes ez most. Szakmailag azért, mert ebben a műfajban tud megjelenni legkendőzetlenebbül az a pillanat, ami a valóságészlelés megváltozásaként írható le a pszichiátria nyelvén, és ami tulajdonképpen kamaszkorom óta (Benedek István: Aranyketrec, Csáth Géza stb.) ösztönösen, kb. tíz éve szakmailag is foglalkoztat.
Mi véd meg valakit ezen a ponton attól, hogy a párhuzamos univerzumba végérvényesen beszoruljon? A kreativitás kognitív pszichológiájában nagyon fontos szerepet játszik a regresszióra való képesség, azaz hogy valaki képes legyen a gyermeki nyitottság, sérülékenység és szabadon áramló asszociációk megélésére, hogy olyan új összefüggéseket vegyen észre, amit korábban mások nem láttak, de ez önmagában nem elég, innen vissza is kell térni, integrálni és szelektálni kell a valóban hasznos információkat, a mély regresszióból ismét felnőtté kell válni, és szavakba, képekbe, formákba kell önteni a megfoghatatlant.
(A Bálint-csoport pontosan ugyanezt a folyamatot járja végig másfél óra alatt, a csoport és a csoportvezető kontrollja és felügyelete alatt, tulajdonképpen egy kontrollált regresszió és újraintegrálás történik - egy segítő-kliens találkozó mélyebb, érzelmi rétegeinek megértése céljából -, egyéb pszichoterápiás módszereknek is alapeleme a kontrollált regresszió, annak a módja, dinamikája és pár külső technikai elem változik csak, ahogyan ezt a terápiás tér biztosítja.)

Mi dönti el, hogy az ilyen pillanatokban végül melyik világot választjuk?
"Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán."

A történetekben ilyenkor egy szignifikáns személlyel való kapcsolat dönti el, a pszichoterápiában a terápiás kapcsolat teherbírása. De a történetek megformálói tipikusan egyedül dolgoznak, és a (biztonságos) kapcsolatok puszta reprezentációi is elegendőek.
Az a hiptotézisem, ha valaki fantasztikus történeteket ír, akkor feltehetően sok fantasztikus történetet olvasott már korábban, mindenféle kimenetellel és történetvezetéssel, amiből megalkothatja a saját biztonságos és jól ismert reprezentációját, ugyanakkor képes arra is, hogy egy pillanatra mindezt elengedje, hogy valami újat tudjon létrehozni. Mert korábbi tapasztalatai nyomán bízhat abban, hogy létezik út, ami visszavezet a valóságba. Sérülései pedig mindenkinek vannak, nem kérdés, hogy találunk-e, ha elég mélyre ásunk.

Személyesen azért foglalkoztat most ez ennyire, mert épp önként vállalkoztam fél évre, hogy  felfedezek egy párhuzamos valóságot. Hollandia Magyarországhoz képest sok tekintetben meseország. A bajom csak az, hogy bár elég jól felkészítettem magam arra, hogy lesz majd az idealizáció fázisa, aztán jönnek a nehézségek, talán olyan időszak is lesz, amikor egészen sötétnek és félelmetesnek látom az egészet és menekülni szeretnék, de meg kell majd küzdenem (és nyilván meg is fogok birkózni) a kihívásokkal, most viszont ez az egész tökre nem úgy történik, ahogy számítottam rá. Váratlanul egy egészen absztrakt formában kell megélnem a szociális izolációt. Lényegében ugyanolyan közel kerültem az otthoniakhoz, mint az otthoniak egymáshoz, nem maradok ki olyan dolgokból, amiből azt hittem hogy kimaradok majd, viszont kiszorulok itteniekből, de úgy, hogy mindenki más is kiszorul.
Megterhelőnek érzem a virtuális beszélgetéseket, néha úgy érzem, igazán egyedül szeretnék lenni, ha már egyedül vagyok. Miközben tudom, hogy valójában nem erre vágyom, és az egész elképesztően nehéz lenne, ha nem lenne egy végső dátum, amikor (viszonylag nagy valószínűséggel) hazamehetek.




* plusz The Restaurant at the End of the Universe, de az nem számít mert csak 10% volt belőle hátra, és a Life, the Universe and Everything meg a harmadánál félbe maradt, gondolom erről a szériáról majd később írok

Proximity

A könyveim* már megérkeztek, át is vettem őket.  Elég veszélyes biznisz ez, mert rögtön rendeltem egy kindle paperwhiteot is, amit nagyjából két éve hagytam el valahol - azóta csak a telefonomon olvastam ekönyveket, de az nem ugyanaz.

Kiderült, hogy nincs mégsem felesleges biciklije a kórháznak, úgyhogy most már nem hiába dobálja fel a hirdetéseket jól tanított predikcióval a facebook, hamarosan beszerzek egyet.

A kórházban úgy döntöttek, hogy egy időre mellőzik a kézfogást az udvarias üdvözlés protokolljából, és nyomatékosan kérik a munkatársakat és hallgatókat, hogy ne menjenek járványügyi szempontból magas kockázatú területekre. A könnyebb tájékozódás érdekében gyorsan fejlesztettek egy applikációt.

...

A ház mögötti parkban amúgy cuki birkák legelnek**.

* szakkönyveket jobban szeretek papíron olvasni
** ehhez napok óta nem találtam megfelelő kontextust, de már nem bírom magamban tartani

About books

Őszintén nem hittem tegnap, hogy az ámulatom még tovább fokozódhat.
Lelkesedésem forrása, hogy ma a post-doc srác (akinek az asztalánál ülök és csak szerdánként van bent, mert különben pszichológus és terápiákat csinál), meg a PhD hallgató lány, akinek a gondjaira vagyok bízva, levittek az MR scannerhez, kicsit beszéltek a kutatásról, amihez most rakják össze a kísérleti elrendezést, és úgy általában szuper jófejek voltak. (Egy ponton az instrukciók holland fordításain kezdtek nagyon gondolkodni, akkor eljöttem)
Aztán dél körül váratlanul odalépett hozzám egy lány, akivel eddig még nem is beszéltem, és elhívott ebédelni, úgyhogy négy új emberrel is megismerkedtem.

[Amiről holnap, vagy majd később mindenképpen írok: munkamorál, kávézás, ebédelés]

Délután háromkor volt az első taktikai megbeszélésem a proffal, addig a tovább olvastam az kézikönyvet, amit az oxfordi fiú szerzett meg nekem.

Kicsit kezd már hátborzongató lenni, hogy minden témavezetőmmel iszonyú nagy szerencsém van. Most egy olyan emberrel dolgozom együtt, aki amellett hogy figyelmeztet rá, hogy tulajdonképpen én postdoc szerepben vagyok itt, a távoli céljaimat vegyem figyelembe, és a lehető legeffektívebb fél évet szeretné nekem megtervezni, de közben azt is nagyon fontosnak tartja, hogy az egész rendszer működésére legyen rálátásom, ismerjem meg a partnerintézményeket, járjak előadásokra és ne felejtsem el, hogy mennyi kulturális és szabadidős programlehetőség van most körülöttem, járjak múzeumba, dologozzak a tengerpartról és biciklizzek. Nem élhetek Hollandiában bicikli nékül. Ezért utánajárnak, hogy az intézetben korábban létező biciklikkel mi történt, és ha lehet szereznek nekem egyet.
Ezután még odaadott négy doktori értekezést, amik itt nem igénytelen copygurus fekete műbőrkötésben készülnek, hanem rendesen könyvet készítenek belőle, szuperigényes kiadványként, olyan pédányszámban, hogy tényleg osztogatni lehet az érdeklődőknek. Ezzel egyszerűen nem tudok betelni. Mindegyik egyedi, kreatívan tervezett borítóval, olyan minőségben, hogy némelyik magyar könyvkiadó simán szégyenkezve elkulloghat ezek láttán.

Mellékesen megtudtam, hogy az egyetem (aminek a könyvtárához van hozzáférésem, ugye) nyilván az összes releváns tudományos folyóiratnak előfizetője. Szóval bármit olvashatok, nem kell mindenféle kreatív megoldásokhoz folyamodni, mint otthon.

Azon már hétfőn elmerengtem kicsit, amikor a folyosói váró melletti újságospolcra kirakott legfrissebb közleményeket nézegettem, hogy milyen király az Elsevier kiadó* által publikált lapokban megjelenni, abban a városban, ahol az Elzevir család 1592-ben kezdte meg a könyvkiadást.

* valójában nem áll kapcsolatban ezzel a családdal, csak a nevüket külcsönözték 1880-ban