2020. március 29., vasárnap

Languages

Óhatatlanul megtörtént, amitől kicsit tartottam, amikor elkezdtem írni ezt a blogot: hogy egy ponton majd magamról lesz kedvem írni.

A home office legnagyobb kihívása, hogy ne folyjanak egybe a nappalok és az éjszakák, a hétköznapok és a hétvége napjai - nyilván, mert ez karantén nélkül is komoly problémákat okozott évek óta -, ami ellen azzal próbálok védekezni, hogy minden hétköznap reggel ébresztőre kelek, megreggelizek és elkészítem a napirendemet. Ezt később többnyire nem tartom be, de ahogy iterálódnak a napok és korrigálom a hibáimat, egyre realisztikusabb elvárásokat tudok magammal szemben támasztani, amit fejlődésnek élek meg. (Jó, igazából rettenetes csalódás, hogy nem vagyok superhero, és valójában az eredeti terveimhez képest negyedannyi feladatot tudok értelmesen megcsinálni. De ezt most hagyjuk is.)

[Ennyit az önfeltárásról.]

Az egyetlen tevékenység, ami stabilan megtapadt a napirendben, az a holland online kurzus*.
A másik, nem ennyire körülhatárolt és stabil, viszont kicsit kapcsolódó terület: a valamilyen programnyelvet oktató kurzusok sorozata.

Azon gondolkodtam, hogy hogy lehetséges, hogy én ezt a holland kurzust szeretem, miközben a nyelvtanulás a rettenetes élmények (ti. nem értem, nem értenek, megszégyenülök, kimaradok valamiből, mindenki más ért valamit, csak én nem stb.) kategóriájába tartozik**.

Amikor valaki programozni tanul - azaz, megtanul használni egy programnyelvet - a számítógéppel kommunikál, és minden egyes leírt kódsor (vagy szakasz) futtatása után direkt visszajelzést kap arról, hogy értehtő volt-e, amit bepötyögött. A visszajelzés kötelező, és szigorú szabályai vannak, amit el is lehet olvasni. A beírt üzenetnek is egyértelműnek kell lennie, sőt, nemcsak egyértelműnek, hanem tökéletesen precíznek, minden vessző, szóköz, karakter és sorrend számít. Ha hibázunk azonnal megmondják, sokszor azt is, hogy mi volt a hiba, felhasználóbarátabb programnyelvek megoldási, korrigálási javaslattal is előállnak. A különböző programnyelvek szintaktikája valamennyire különbözik, de mindegyik jól dokumentált és ellenőrizhető. Ugyan néha úgy érzi az ember, hogy nagyon lassan tanul és fejlődik, de biztos lehet benne, hogy a precíz szóhasználatot gyakorolta be. Ráadásul a visszajelzés érzelemmentes, azaz ugyan nem jár érte dícséret (bár elég jutalmazó tud lenni, ha egy kódsor lefut, és azt az eredményt adja, amit szerettünk volna), de kritika sem: mindenkire univerzálisan érvényes hibaüzenetek léteznek, a program nem ítélkezik felettünk. A nyelvtani, szemantikai szabályok egyértelműek, ritkák a kivételek, és jól definiáltak. Viszint teljes mértékben hiányzik a pragmatika, nem kell figyelembe venni a viszonyunkat a programmal, a számítógéppel. Biztosak lehetünk benne, hogy a gépünk nem akar tőlünk semmit, nem szeret minket, és akkor sem fog ránk haragudni, ha ezerszer is rosszul gépeljük be a legrettegettebb parancsunkat.

Ezzel szemben az emberi nyelv tele van nem verbális jelekkel, hansúllyal, intonációval, érzelmekkel, iróniával, a kommunikációs felek közötti kapcsolattal, bonyolult és rejtett viszonyokkal, ki nem mondott szabályokkal - amiket mindenki tud, de mégsem írunk le -, eltérő, folyton változó és egyáltalán nem egyértelmű szerepekkel, határokkal és következményekkel. Ha valamit elrontunk nem is biztos, hogy rájövünk, hogy hibát követtünk el. Valamikor tényleg nem is számít, néha viszont érezzük, hogy valami nem stimmel, de azt nem feltétlenül tudjuk, hogy a szóhasználat, a fogalmazásmód, a hangnem volt-e a probléma, esetleg egyenesen a személyünkkel van valami baj. Egyáltalnán nem kötelező a visszajelzés, néha évek múlva derül ki, hogy valamit egy ponton nagyon elszúrtunk, de az is lehet, hogy soha.

Az emberi nyelvek tanulása és alkalmazása egyszerűen pszichológiailag megterhelő.

A holland tanulás most azért megy könnyen, mert lényegében egy programnyelvet tanulok. Csak akkor mehetek tovább, ha kijavítottam a hibát, pontosan megmondják, hogy mi az elvárt megoldás, előre definiált szabályok vannak, amit gondosan előkészítettek és megírtak, a bíztató pozitív visszajelzések sablonosak, és a legfőbb hajtóerő, hogy teljesítsem a következő szintet.

Fogalmam sincs, hogy megértenének-e, ha IRL meg kellene szólalnom.



* hallgatóknak egy hónap most ingyenes a home schooling jegyében a babbel-en
** annak ellenére, hogy felnőttként volt azért egy-két jófej angoltanárom





2020. március 26., csütörtök

Hope has to be sustained

Ezen a héten nagyon sok kapcsolatom volt a saját pácienseimmel (azokat is meg kellett keresni, akiknek áprilisban írtam volna fel receptet, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani így, hogy nem tudok hazamenni) és több maratoni online szupervízió is volt, plusz beszéltem mindenféle pszichiáterekkel is.

A személyes megfigyelésem ugye az volt, hogy a pszichiátriai betegek jobban vannak. Az én egyszerű hipotézisem az volt, hogy azzal, hogy a környezet hirtelen olyanná változott, mint amilyen az ő világuk, a szenvedés egy szignifikáns forrásától szabadultak meg.
Most ez nem abnormális, ezért nem szégyellnivaló, nem jelenti azt, hogy beteg vagyok, kívülálló, más, furcsa, bolond.
Ez tulajdonképpen egy meta-szorongás. Nem csak az okoz disstresszt, ami az eredeti panasz, hanem ahogy a környezet reagál rá. És ez most hirtelen, drasztikusan megváltozott.

Egy nagyon klassz videoban egy kleiniánus pszichoanalitikus (Don Carveth professzor) beszél erről a jelenségről, nagyon izgalmas dolgokat mond. Megpróbálom összefoglalni a lényeget.

A világban észlelhető attitűd egy regresszív állapotként értelmezhető, mégpedig egészen a paranoid-szkizoid pozícióig (Melanie Klein elméletében kb. a személyiségfejlődés első fél éve), ahol az üldöztetéses szorongás állapotát éljük meg globálisan.

Az általános paranoid, gyanakvó attitűd a paranoid betegekre pozitív hatással van, hiszen normális - vagy legalábbis nagyon gyakori -, hasonló módon gondolkodni. A hisztériás (itt kb. a szomatizáció értelemben) betegekre pozitív hatással van, mert nagyon sokan észlelnek magukon testi tüneteket, sokak figyelnik a testi reakcióikat, nagyítják fel azokat és várják állandó készenlétben valami súlyos kórkép (itt COVID-19) felbukkanását. A kényszeres betegek jobban vannak, mert a készmosás kifejezetten ajánlott viselkedés, a tisztaság, fertőtlenítés pusztán ésszerű elővigyázatosság. A szkizoid személyek, szociális szorongók számára mindig is nehéz volt közsségbe menni, most végre nemcsak nem piszkálják őket, hanem másokat is arra kérnek, hogy kövessék a példájukat. A depressziósok végre nem javíthatatlan pesszimisták, hanem a valóságuk realitássá vált, ami paradox módon aktivizálja őket. *

Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a paranoia mégiscsak egy kétoldalú dolog, nagy a veszélye a hasításnak. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a veszélyt túl nagynak látjuk, de abba is, hogy bagatellizáljuk. Nem könnyű megtalálni azt a keskeny határt, ami kellő mennyiségű információn (a valóságon) alapul, felelősségteljes és kürültekintő, de nem túlzó. 

Innentől kezdve a még mélyebb spekuláció és elrugaszkodott értelmezés következik, mindenesetre érdekes elméletek.
Valahonnan felbukkan a nem tudatos bűntudat kérdése, amit a klímaváltozáshoz lehet kapcsolni.
Az első környezetünk az anyaméh, ami az anyatermészet anaógiája. Érezhetünk bűntudatot amiatt, hogy az elmúlt évtizedekben az emberiség durván kihasználta, bántotta, és jelentős károkat okozott a természetnek. Érezhetünk emiatt bűntudatot, és félhetünk, hogy viselkedésünkkel teljesen elpusztítjuk vagy attól, hogy valamiféle büntetésként a természet elpusztít bennünket.
Ez a hatalomról, a dolgok uralása feletti kontrollról, saját szerepünkről is szó. A kihívás az, hogy általában a fenyegető szörnyeket hatalmas állatoknak/sárkányoknak képzeljük el, de most a veszéy forrás láthatatlan, egy végtelenül bizarr forma. Ilyen esetben még nehezebben megfogható, hogy kinek a kezében van az irányítás.

Engem már korábban is foglalkoztatott, hogy milyen érdekes, hogy különböző helyeken különböző árucikkekből keletkezett gyorsan hiány, ő a WC papír felhalmozást említi, ami az anális fixációra utal. Arról szól, hogy a kontroll képessége megkérdőjeleződik. Én uralom az eseményeket, vagy ki vagyok szolgáltatva az autoritásnak, vagy valami bizonytalan környezeti hatás által reprezentált felső hatalomnak. Az anális fixáció további elemei lehetnek az általános (a székletürítésen kívüli témakörökbe tartozó tárgyak) felhalmozás, gyűjtögetés is.

Végül kicsit reflektál a paranoid-szkizoid pozícióra, de tovább követi a személyiségfejlődés lépcsőit és most már a depresszív (jelen esetben érett) pozícióval hasonlítja össze, mégpedig az idő észlelésének terkintetében.
Paranoid-szkizoid pozícióban az idő megfoghatatlan, örökkévaló, olyan, mintha örökre ebben a pillanatban ragadnánk, nincs idői perspektíva, a jövő elképzelhetetlen. Ez borzasztó szorongást keltő. Ezzel szemben depresszív pozícióban az időt lineárisan észleljük, ami a múltból a jelenen keresztül a jövőbe tart. Márpedig ha el tudjuk képzelni a jövőt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy mi lesz majd akkor, amikor az egésznek vége, mire lesz majd szükség az újjáépítéshez, ami pedig a remény legfőbb forrása.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy a reményt fenntartjuk.




* szerintem ezt megjegyezhetnénk a jövőre nézve, hogy mennyivel könnyebb a mentális betegséggel élőknek, ha empatizálunk velük, megértjük őket és inkább a félelmeik forrását segítünk megtalálni és legyőzni.

2020. március 23., hétfő

Finding fun things to do at home

A lakás, ahol a szobát bérelem egy kicsit furcsa, lengyel származású nénié, aki kényszeresen ügyelt a tisztaságra. A konyha úgy néz ki, mint egy műtő, fehér padlóval, fehér szekrényekkel, rozsdamentes acél konyhapulttal és mosogatóval, egy ózongenerátorral* és egy fura, sok kis kavicsokt tartalmazó víztisztító berendezéssel. Miután főztél, vagy bármit csináltál a konyhapulton, vagy használtál egy tányért, azonnal el kell mosogatni, és törölgetni, majd visszatenni a helyére. Így tényleg mindig minden makulátlan. A fürdőszobában meg a vízcseppeket kell lehúzni a kis ablaktörlő szerű izével zuhanyozás után.
Számomra érthetetlen módon a műanyagot és fémet itt nem gyűjtik szelektíven, a kommunális hulladékba megy (állítólag kiválogatják, hát nem tudom), csak a papírt és az üveget.
Főzni nem lehet este fél kilenc után, mert hangos; a gáztűzhelyhez nem tartozik sütő, és nincs mélyhűtő. 

Amikor megérkeztem, február huszadikán, teljesen úgy éreztem, hogy hát ezzel így tudok együtt élni, ki akarna sütőben sütni? Minek kéne bárminek is fagyasztó?

Persze, nyilván nem leszek hirtelen konyhatündér, de párszor már megfordult a fejemben, hogy azért ez most tovább szűkíti a lehetőségeimet a finding fun things to do at home témakörben. Közben a lakásomat otthon a Manólány totálisan rendbe rakja, évek óta halogatott dolgokat is megcsinál, kitakarít, összeszerel, átrendez, aminek nagyon örülök egyébként, és egyben irigykedve vágyakozva figyelem a fejleményeket. Én nagyjából a szobámmal annyit tudok tenni, hogy háromnaponta kiporszívózok, és miután felkeltem tíz centivel beljebb tolom az ágyat. (Még szín szerint sem tudok teregetni, mert alig hoztam színes ruhákat, és amúgy is százévente gyűlik össze elég szennyes, mert itthon kb. ugyanabban a ruhában vagyok, csak a futócuccomat kell mosni.)
Nincs cicám, és nincsenek növényeim sem, amiket túlöntözhetnék.

...

Azt hiszem ezért nem bosszantott fel a szokásos módon a gmail üzenete, hogy betelt a fiókom. Így néhány hétig elleszek a postafiókom (>19800 sima és >2300 fórum beszélgetés) szelektálásával és az üzenetek szisztematikus törlésével.
Kicsit így képzelem a könyvek hisztériás nőszereplőtit, amikor mindent kitakarítanak az utolsó könyvek mögött és porcelánváza belsejében rejtőző pormacskától, az alpakka evőeszközök réseiben megbúvó oxidációs szennyeződésekig, majd ha végeztek, kezdik előről.

Kár, hogy ezt is csak virtuálisan tudom csinálni.





* ez általában báztatott gyümölcsök és zöldségek vizében bugyborékolt, sajnos nem kérdeztem meg, hogy mire jó

2020. március 21., szombat

Are you kidding? This is my comfort zone!

Az elmúlt napokban főleg azon moralizáltam magamban, hogy nem kéne-e azt éreznem, hogy haza kell rohannom segíteni, még akkor is ha valójában nem tudnék direkt sokat tenni a fertőzöttek ellátásában, dehát mégis.

Isolde dilemmája tökéletesen leírja, amit érzek, viszont nekem nincs gyerekem - és már unom állandóan azzal kezdeni az érvelésemet a terapeutámnak, vagy saját magamnak (lehet, hogy ez a kettő nem is két külön dolog), hogy persze, ha lenne gyerekem, az egészen más lenne.

Szóval megfoglamaztam magamnak, hogy az én gyerekem az a nagyobb ívű tudományos tevékenység, amit épp most igyekszem megalapozni, kapcsolatokat erősíteni, ami hosszabb távon a magyarországi tudományos életnek mindenképpen hasznára válik, szerintem tényleg igazán lényeges területtel foglalkozom, ami annyira kevés lépéssel köthető konkrét gyakorlati hasznohoz, amennyire az alapkutatásban egyáltalán lehetséges.

Viszont mivel addig nem tudok ép elmével erre koncentrálni, amíg valahogy nem segítek (nem tehetek róla, kigyomlálhatatlan, mélyen gyökerező sémám), ki kellett találnom valamit. Vagyis nem kellett kitalálnom, mert mások kitalálták: szerveznek önkéntes pszichológiai támogatást krízis esetére, értelemszerűen online vagy telefonon.

Mivel ez a terület - pontosan tudom magamról - nagyon könnyen beránt, most nagyon kell vigyáznom, hogy ne áldozzam be a bal kisujjam helyett az egész jobb karomat, mindenesetre néhány órát vállaltam.

Ha már ilyen terápiás területre keveredtem, az a tapasztalatom, hogy a legtöbb páciensem, tök jól viseli a helyzetet. A leggyakrabban hallott mondat az elmúlt hetekből:
"Sajnálom az embereket, hogy most át kell élniük azt, amit én egész életemben minden nap éreztem, de egyébként jól vagyok."

2020. március 19., csütörtök

Connection lost - connection restored

Apróbb kellemetlenségek kezdenek felszínre bukkanni az első hónap elteltével, mint például, hogy évek óta azt a szuperkényelmes szolgáltatást vettem igénybe, hogy postán küldik ki a havi kontaktlencsémet. Pont úgy alakult, hogy mielőtt elköltöztem volna megérkezett a következő, így egy hónapnyi tartalékkal indultam el, és bár gondolkodtam, hogy mondjam le az egészet és vegyek hat havi adagot, dehát úgy volt, hogy nagyjából havi rendszerességgel vagy én utazom haza, vagy V látogat meg. Hát ez most akkor így nem jött össze.

Nagyobb bajom ne legyen. A szemüveget utálom menő.  

Viszont. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy véletlenül totálisan felkészültem erre a szituációra, és pár héttel megelőztem a teljes magyar magánegszségügyet az online konzultáció és terápia bevezetésével (tudomtudom, rengetegen csinálták rajtam kívül korábban is), és azok a pácienseim is sikeresen átálltak mostanra, akik amúgy soha senkivel nem videocheteltek eddig, és akaratomon kívül megkönnyítettem számukra az alkalmazkodást (legalábbis ebből az aspektusból) a kritikus helyzetben. 

Amúgy is arról szólt, és fog szólni a mostani időszak, hogy virtuális számítógépek virtuális platformjain dolgozzak, eleve egy nemzetközi együttműködésben, ahol az adatgyűjtés alapesetben is potenciálisan több ezer kilométerre történik fizikailag attól a helytől, ahol a feldolgozás és elemzés zajlik, tulajdonképpen csak hab a tortán, hogy most az élet egyéb területeire is ki kell terjeszteni ezt. 

Az elmúlt héten Skype-oltam pár paciensemmel, ill az egyiküknek nincs Skypeja így a fb Messenger videochatjét használtuk. WhatsAppon videocheteltem a főnökömmel, volt egy Skype konferenciahívás az otthoni kutatócsoporttal*, V-vel a Google hangouts appját használjuk, tegnap a pszichoterápiás team szupervíziója ** Zoom platformon történt és az önismereti terápiám Skype-on folytatódik. (FaceTimeom nincs, ugye)

Már ezen a ponton úgy éreztem, hogy wow, mennyi idő kellett volna békeidőben, hogy ez így mind megtörténjen. De ma kiderült, hogy csekket is lehet QR kóddal befizetni SimplePay appal - vagy bankkártyával is, de az előbbi még egyszerűbb -, szóval mi történhet? 

Közben európa szerte egyre többen kezdtek újra blogot írni, így rendkívül szórakoztató módon tájékozódhatunk a helyi járványügyi sajátosságokról és az egyes országok uralkodóinak jófejségéről.  Tiszta jó.  

A szüleimért bevallom, kicsit aggódtam. Az anyukám tanár, de idén lesz hatvannégy éves - és amúgy is az egyik legrugalmatlanabb ember, akit ismerek -, nem gondoltam, hogy simán veszi majd a digitális akadályokat. Erre ma írt egy e-mailt, hogy kiköltöztek a nyaralóba, beszerzett mobilnetet és onnan dolgozik. 
Az elmúlt években próbáltam őket meggyőzni, hogy nem adaptív évekre elegendő lisztet, cukrot, savanyúságot, befőttet, lekvárt, tüzifát, WC-papírt (!), tésztát, olajat, kukoricakonzervet és mindenféle fagyasztott gyümölcsöt és zöldséget felhalmozni (aminek a nagyrészét maguknak termelik, a világtól izolálva), mert minderre ma már nincs szükség

Nos, erre az életre ezt a vitát, azt hiszem, elvesztettem.  


* már majdnem azt hittem, hogy kimaradok. 
** már majdnem elfogadtam, hogy kimaradok
(tudom, kicsit overkill volt egy pandémia szintű vírusjárványt küldeni a világra, hogy ne érezzem magam kirekesztve. Sry.) 

2020. március 18., szerda

Let me explain what that entails

Az elmúlt napokban két dolog foglalkoztat.

Az egyik a holland rendszer szervezettsége és átgondoltsága, ami elképesztő mértékű biztonságérzetet ad. Hétfőn este a miniszterelnök beszélt a tévében a holland nemzethez (legutóbb 1974-ben történt ilyen, az olajválság kapcsán) és elmondta, hogy milyen intézkedéseket tesznek miért. Azokkal a kérdésekkel kezdte a beszédet, ami leggyakrabban felmerül az emebrekben, validálva az aggodalmuk és a bizonytalanságérzet létjogosultságát, reflektált arra, hogy az információ gyors terjedése miatt rengeteg forrásból ékeznek ellentmondó információk, amiben nehéz eligazodni, ő mégis azt javasolja, hogy a szakértők (járávnyügyi szakemberek, virológusok és az intenzív ellátásban jártas orovosok stb.) tudására és tapasztalataira támaszkodjunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szükséges lépések változhatnak az eredmények alakulásával. 
Majd bemutatta a három alapvető járványügyi startégiát, röviden és lényegretörően felsorolva előnyeiket és hátrnyaikat*, hogy ezek közül pontosan miért választják a kontrollált terjedést, és hogy ez mit is jelent a gyakorlatban (nem fogunk kezet, gyakran kezet mosunk, másfél méternél nem megyünk közelebb másokhoz, éttermek és bárok bezárása, nagyobb rendezvények elhalasztása, a szakértői oldalon a helyzet folyamatos követése, megfelelő intézkedések stb.). 
Végül reflektált a már kialakult nehézségekre (munkahelyek, vállalkozások nehéz helyzete, KLM, stb.), és ezt zseniálisan vezette át arra, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi szolidaritást lehet tapasztalni az országban (pl. igen hamar alakultak olyan önkéntes csoportok, az idős elesett emberek ház körüli dolgaiban, bevásárlásban segítő emberek támogatására), megköszönte azoknak a munkáját, akik eddig is rengeteg energiát fektettek bele bele a küzdelembe, azoknak akik csak simán végzik tovább a munkájukat, és arra kéri az embereket, hogy ezt tartsák tiszteletben és továbbra is tegyék lehetővé, hogy ezt folytassák. Végül reményt ad, hogy közös erővel és összefogással bármilyen nehéz is, de minden bizonnyal át fogjuk vészelni ezt az időszakot. 
A reményt és a biztonságérzetet nyilván megerősíti, és hitelt ad a szavainak, hogy teljesen egyértelmű tájékoztatás található mindenhol. A kórház honlapján folyamatábrák, döntési útvonalak alapján egyértelműen lehet tudni, hogy milyen helyzetben, milyen munkakörből ki hova forduljon, milyen típusú segítségre számíthat, beleértve a felépülést követő teendőket. Itt is indoklások és magyarázatok egészítik ki ezeket. Az itteni főnököm egy magas progresszivitási szintű pszichiátrián dolgozik (rendkívül kicsi ágyszámmal), ahol egy hete azon dolgoznak, hogy előkészítsék azt a pillanatot, amikor az ellátás alacsonyabb szintjeire betör a vísus és a nagyobb arányban kell akut pszichiátriai feladatokat is ellátni, akkor ezt képesek legyenek majd megtenni. 

Hát így. Az egyetlen dolog, ami miatt én szorongok, hogy haza kell menni a katasztrofális helyzetbe állampolgári kötelességből. Ez néhány éve nagyjából lelkesített volna és égtem volna a hivatástudattól és segítési vágytól. 
De ma ez már nagyon nincs így. Kicsit csalódtam én is magamban, nehéz mit kezdeni a felismeréssel.

A másik témáról majd legközelebb. 



* röviden a másik két opció: ha engedik a vírus szabad terjedését - ez a ferőzési hullám csúcsát túlterheli a kórházak és egyéb szociális ellátórendszerek kapacitását; complete shutdown - hosszútávon jelentős gazdasági károkat okoz, plusz Hollandia egy nyitott ország, így a vírus terjedése és a lakosság jelentős részének átfertőződése elkerülhetetlen

2020. március 15., vasárnap

Withdrawal

Mielőtt bárki megkövezne (vagy indoloatlanul aggódna), V ma hazautazott és otthon két hét önként vállalt home office (ha úgy tetszik karantén) várja, amiről már akkor előre gondoskodott, amikor még nem is volt ekkora a szigor.

Különben itt nem nagyon érintkeztünk emberekkel, elég sokat sétáltunk, viszont - elítélhető módon - üldögéltünk kávézókban is. Az utcákon még lézengtek emberek, minden nap egyre kevesebb, a pályaudvar szinte teljesen néptelen, a mindig tömött biciklitárolók kiürültek.


2020. március 14., szombat

Obstacles, rules violated

A zombiapokalipszis első napjai csodálatosan idillien teltek. V szerda este érkezett ki hozzám látogatóba, már a reptér felé tartott, amikor kihirdették az első komolyabb híreket, pl. a rendezvények korlátozását, no meg, hogy az egészségügyi dolgozók nem hagyhatják el az országot.
Elvileg holnap utazik haza. Csütörtök óta próbálom fűzni, hogy maradjon itt, kezdjünk új életet, írjon inkább angolul, fél évet úgyis tanult már hollandul korábban, minden adott. (De hajthatatlan, haza akar menni a macskához.)

Az elmúlt napokat a kissé elnéptelenedett, de egyre inkább tavaszi hangulatú városban, meg a tengerparton töltöttük - ennyit a home office-ról. Közben szereztem hozzáférést a clusterhez, jövő héttől tehát engem elméletben semmi nem gátol, hogy nagyon hatékonyan végezzem a dolgmat. 

A buszokon nem lehet a sofőrtől jegyet venni - el van szalagozva az első ajtó -, a boltokban vannak még dolgok, de a mozi már pl. bezárt, az éttermek és kávézók egy része saját hatáskörben szünetelteti a nyitvatartást. Ma azért a tengerparton elég békésen sétáltak nagy tömegben (igaz, egymástól több tíz méter távolságban) az emberek. 

A jelenlegi legnagyobb dilemmám az április elején esedékes hazautazásom. A betegeimmel - ami az egyik célja lenne az útnak -, úgysem találkozhatok, mert egy nap alatt nem telik el a két hét karantén, viszont mi van, ha nem jutok vissza, mert az anyaország fogva tart?



















2020. március 10., kedd

Update

Szerintem a GABO kiadó "Légszomj" című novellapályázatát [tematikai megkötés: horror, weird] az univerzum nyerte, eredeti, ám meglehetősen cinikus megoldással. A pályamű címe COVID-19. 

Eredetileg nem állt számdékomban írni a koronavírushelyzetről, mindenki el tudja olvasni a WHO vagy az ECDC oldalán.

Ugyanakkor mostanra világossá vált, hogy olyan mélységében érinti az itteni munkát és tevékenységet, hogy kénytelen vagyok beszélni róla.

A múlt hét végére minden külföldi (hivatalos) utat engedélyhez kötöttek, sorra mondják le a nagy nemzetközi konferenciákat (én Firenzébe mentem volna április elején, amit néhány napos nyaralással egészítettünk volna ki). Hát jó, nem utazunk mégse annyit. Nem fogunk kezet és figyelünk egymásra.
Pénteken megcsináltam az MR security traininget, így részt vehetnék az adatfelvételekben, de tegnap úgy döntöttek, hogy a kutatásokat, amik nem közvetlenül gyógyító célt szolgálnak (pl. egészséges kontrollok szkennelése) bizonytalan időre elhalasztják. Oké.
Ma minden kutatót és munkatársat, aki meg tudja oldani az otthoni munkát home office-ba küldtek, és nem tartják meg a havonta esedékes networking célú social eventeket, a heti journal clubokat és általában a több embert érintő megmegbeszéléseket.
(A járóbetegellátásban a nem sürgős kontroll vizsgálatokat Skype vagy telefonbeszélgetés formájában tartják, vagy elhalasztják, ez legalább nem érint, már eleve két hete Skypeolok a betegeimmel) 

Mindezzel nem is lenne igazán problmám, végülis egy ideig még van olvasni és tanulnivalóm, sőt az elemzésekkel is piszmoghatok itthon egyedül, de a real life asszertív tréning, amiben részt veszek, magasabb nehézségi szintre ugrott hirtelen.
Két hét alatt rengeteg hivatalos ügyet sikerült elintéznem, lett először vendég belépőkártyám és regisztráltak a radiológia részlegre, amit tegnapra sikerült állandó, hivatalos, pszichiátriához tartozó kártyára cserélni. Ezzel tudom használni a könyvtárat, a biztonsági ajtókat vagy éppen a fedett bicikligarázs kapuit.
A belépéskor kaptam e-mail címet és elméletileg felhasználónevet és jelszót az egyetemi intranethez, levelezéshez és minden fontosabb adatbázishoz, távoli asztali kapcsolaton keresztül. Ami eddig mérsékelten volt fontos. Viszont úgy, hogy otthonról tervezek dolgozni, hirtelen jelentőssé vált, hogy ismeretlen okból nem engedett belépni a rendszer. Az elmúlt héten ezzel a problémával szórakoztattam az IT helpdesket, hol újabb feladott jegy, hol személyes érdeklődés formájában. Különböző mértékben voltak segítőkészek, de tény, hogy viszonylag sok javaslatot adtak, és számos megoldással próbálkoztak, végül arra jutottak, hogy biztosan a magyar telefonszámommal vagy a laptopommal van valami baj és nem tudnak segíteni. Innen indultam ma, újult erővel, hiszen most már nem csak úri hóbort ez az igényem, hanem mindenki érdeke, hogy tudjam otthonról használni a rendszert. 
Szerencsére éppen ráért az aktuális ügyfélszolgálatos fickó és akkurátusan leellenőrzött mindent, meállapította, hogy a beállítások szerint minden rendben, és ennek működnie kéne. Mivel ez mégsem így volt, ezért egy szinttel magasabb körbe küldte tovább a hibajelentést, és végül fél órával később mégis sikerült megoldani.

Innentől kezdve már csak egyetlen dolog maradt hátra, hogy a helyi cluster használatához szükséges kurzust elvégezzem, utána jöhetnének az adatok. Nos, a mai nappal ezt is beláthatatlan időre elhalasztották.

A főnökömmel heti rendszerességgel találkoznánk, de minden olyan bizonytalanná vált, hogy sem azt nem tudjuk, hogy mikor, sem azt, hogy milyen formában találkozunk legközelebb, bár szereintem inentől kezdve nekem teljesen meg fog feleli telekommunikáció.

...

Az egyik dolog, amin gondolkodtam, hogy fel sem tűnt eddig, hogy ennyire kézzelfoghatatlan területre sodródtam, ahol a feladatom mérhetetlenül absztrakt, a munkám értéke ismeretlen, viszont rengeteg olyan költséggel jár, ami indirekt módon hajtja a gazdaságot (utazás, rendezvények, eszközök, szovftverek, könyvek) - és hogy milyen elképesztő gazadasági következményekkel jár majd, ha az összes ilyen terület hirtelen befagy.

A másik kevésbé apokaliptikus.
Hogy ez a science fictionbe illő, totálisan kiszámíthatatlan, volatilis helyzet a személyes történetemben nem bukkanhatott volna fel jobbkor.
Eleve az életem szinte minden területén jelentős változás történik éppen. Gyakorlatilag semmi nem maradt a fél évvel ezelőtti fizikai, szakmai és szociális környezetemből, viszont még csak kialakulóban van úgyis minden. 
Csak ülök szépen tovább a hullám tetején és reménykedem benne, hogy valami klassz helyen vet majd partra.

2020. március 7., szombat

Regular

Amikor Budapesten egy időben biciklivel jártam dolgozni - a bicikliutak hiányán kívül -, az volt a problémám, hogy folyton csúszkált a hátamon a hátizsák, alatta megizzadtam és nem volt kényelmes a kormányra előrehajolni.

Mindig is szerettem volna egy olyan nagymamabiciklit, aminek a kosártartójára pakolhatom a táskámat és szép egyenes háttal ülhetek rajta. 
Szerencsére itt pontosan ilyen a leggyakoribb és így (használtan) a legolcsóbb biciklitípus, direkt ilyet kerestem és vettem végül egy nagyon kedves észt vegyésznőtől.

Ma pedig végre csodás tavaszi idő volt délelőtt, úgyhogy szépen eltekertem a déli dűnékhez. 
Nem is kísérlem meg leírni mennyire gyönyörű volt. 
[Annyira belefeledkeztem a tájba, hogy a biciklit el is felejtettem lefotózni.]









2020. március 6., péntek

(Too) long story

Még valamikor az ősszel - az egzisztenciális krízisem közepén - mondtam talán az oxfordi fiúnak, hogy az én életem valahogy úgy alakítja magát, hogy egyszerűen csak belekerülök helyezetekbe. Néha meglehetősen intuitívan és impulzívan hozok döntéseket. Visszanézve aztán ezek jelentős, és többnyire pozitív fordulatoknak bizonyulnak.

Teljes életútelemzést most nem végeznék - arra egy másik blogot tartok fenn -, mindenesetre az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy a mesterképzés utolsó két félévét összevonom és ezzel extrém módon megszívatom magam, a felszabaduló félévet pedig a legnagyobb szorongásommal* való szembenézésre használnám fel, Rotterdamban volt, június 18-án és éppen az Erasmus-hidat bámultuk a kollégámmal egy pszichoszomatikus konferencia előtti napon.

Hollandia csodálatos volt, sütött a nap, minden zöld volt és üde, bicikliztem Tükörneuronnal Amszterdamban és simán leégtem a tengerparton.

Közvetlenül ezután az univerzum furcsa humorának köszönhetően hónapokig tartó dezorganizáltság következett, minden szétesett körülöttem, de közben meg állhatatosan adtam be a kérvényeket, pályázatokat és valahogy nem volt kérdés, hogy majd minden rendben lesz.

Ugyan három éve számtalan döntésem és aktivitásom szolgálja azt a célt, hogy egyszer idegtudós váljon belőlem, de mégis szerdán fél egykor őszintén megdöbbentem, hogy én most tényleg itt ülök, ezen a megbeszélésen, nemzetközi szinten is iszonyú menő kutatásokban részt vevő emberekkel, és a felismeréssel, hogy az idegi képalkotás nem olyan dolog, amit egy kicsit csinál az ember, aztán félreteszi (mert egyszerűen túl sok energiát kell belefektetni, és tökre nem éri meg félretenni).

Ja, tényleg. Belekerülök helyzetekbe. Hát most ide sikeredett.
Ha minden döntést tudatosan, a lehetőségek és kockázatok mérlegelésével kellett volna meghoznom, akkor most otthon szomorkodnék, tömném az arcomba a csokis mazsolát és simogatnám az ölemben doromboló csuklómat karmoló Lizát, mert erről valójában (tudatosan legalábbis) álmodni sem mertem. 

....

És hogy akkor mi is van most?

Megpályáztam, és csodálatos módon meg is kaptam egy fiatal kutatóknak szóló ösztöndíjat. Eljöttem ide egy szál laptoppal - aminek amúgy külön története van -, és kaptam egy asztalt egy tizenhatfős irodában. (Az intézmények szerkezete és a munkaszervezés külön érdekes, majd arról is írok.) Fél évem van rá, hogy ebből kihozzam a lehető legtöbbet.
A szupervíziómért felelős professzor komolyan veszi a feladatát, heti rendszerességgel konzultálunk, minden személyes, technikai vagy elméleti akadályt igyekszik feltérképezni, elhárítani, és minden lehetséges információ( forrás)t igyekszik a rendelkezésre bocsátani, hogy nekem ne legyen gondom másra, mint a konkért feladatom.

És akkor mit csinálok, mi a feladatom tulajdonképpen?

Fél év alatt megérteni, hogyan működik az MRI (mágneses rezonancia képalkotás). Ez azt jelenti hogy egy nagy mágnesben fekvő vizsgálati személy agyáról készülnek felvételek úgy, hogy radiofrekvenciás stimulusokat adnak le, amivel kimozdítják a bemágneseződött kis protonokat, és ahogy visszatérnek az eredeti (mágnesezett) állapotukba energiát adnak le, ennek a rezgését detektálják, és abból, hogy ez milyen dinamikával történik egy csomó dologra lehet következtetni.

Mivel ez önmagában bonyolult, eleve ennek a megértése eltartott nekem egy ideig, pedig az egyetemen tanítottak valamit róla (bár annak már tizenöt éve, tejóég). De szerencsére van vagy 10 féle technika, amiből nyilván nem kell mindent alaposan ismernem majd, de a koncepciót azért meg kell értenem.
Mivel ezek az adatok rengeteg számból (sok-sok mátrixból) állnak, és bonyolult számításokat kell végezni velük, ezekek pedig elég nagy a számítáigénye, a szoftverek és programok egy része pusztán azért kell, hogy egyáltalán tudjam használni/ megnyitni őket. Azok az emberek, akik az ilyen dolgokhoz értenek, nem kedvelik a Windows operációs rendszert, ezért valamilyen mértékben és formában nekem kell megismerni és használni Linux vagy Unix operációs rendszert. Az ezekkel való barátkozást én eddig eléggé halogattam - bár időről időre felbukkan az életemben kihívásként.
Az első feladat egy Unix gyorstalpaló és egy Linuxot futtató virtual machine beüzemelése volt. 

Ahogy ez megvolt, akkor jöhetnek az olyan szofverek, amikkel mégis valahogy értelmezni, ábrázolni és elemezni lehet az óriási négydimenziós számmátrixokat.
Egy ilyen szoftvereket összefogó platform online kurzusát csinálom (és amihez St. Louisban lenne egy IRL tréning, amire nem megyek). Vannak még más ingyenes szabad forráskódú adatelemző szoftverek, mint pl. az R - amivel a szakdogámat is írtam, és amit nagyon-nagyon sok ember fejleszt és végtelensok csomag elérhető hozzá -, amit tök jól lehet majd használi adatelmzéshez, ha pl. egyéb adatokkal akarunk összefüggéseket nézni (és engem általában az egyéb adatok érdekelnek). Mivel van olyan online kurzus is (coursera), ami kifejezetten ennek az MRI adatok elemzésére vonatkozó részével foglalkozik, ezért ezt is megcsinálom (ez egy négy hetes coursera kurzus, az első másfél hetet már megcsináltam, ez vsz emészthető lesz).
Vagy van egy általános, de sokkal részletesebb és alaposabb online fMRI kurzus (annak is az első heti anyagát végignéztem, de háromszor kellett ismételnem a tesztet, hogy 80%-ra teljesítsem - ami a kurzus teljesítésének követelménye minden héten.) Ez kicsit nagyobb energiabefektetést igényel.

De alapvetően ezek mind egy témához, az adatok előfeldolgozásához és elemzéséhez kellenek: vannak adatok, amiket a nagy vizsgálatokban begyűjtöttek, amivel majd dogozhatok. Ezek először meg kell tisztítani - pl. kiszedni az agyat az egész regisztrátumból, korrigálni, egymáshoz illeszteni a különböző módalitásban regisztrált képeket -, majd kiválasztani azt a területet, vagy területeket összekötő pályákat, amikre különösen kíváncsiak vagyunk stb stb. 

Emellett becsatlakozom a futó kutatásokba és részt vehetek az adagyűjtésben is, vagyis amikor konkrétan csinálják a kísérleti személyek a feladatokat, és közben szkennelik az agyukat. Ehhez el kellett végeznem egy biztonsági tréninget a scanner használatához, ez ma volt. Iszonyú jó volt, egyébként.

Szóval. Mivel totálisan az alapoktól kezdtem mindent, ezért villámtempóban igyekszem megtanulni a szoftvereket, az elméletet és a gyakorlatot is hozzá, miközben nem árt annak az elméleti részterületnek az irodalmával sem megismerkednem, aminek a kérdéseit vizsgáljuk. Ez szerencsére nem áll távol tőlem, sőt és tulajdonképpen össze is fogja azokat a területeket, amik eddig érdekeltek a pszichiátria oldaláról, de erről majd később.
És szerencsére itt heti rendszerességgel van journal club a pszichiátereknek, kutatói megbeszélés a kutatóknak és mindenféle érdekes előadások bárkinek, plusz szeretnék nekem bemutatni a pszichiátriai ellátórendszert is, ezért nem nagyon tartok tőle, hogy unatkozni fogok.


(Közben tanulok hollandul is, a biztonság kedvéért.)


* ti. életben tudok-e maradni egy idegen országban néhány napnál tovább


2020. március 5., csütörtök

Baby steps

A mai nap híre, hogy lett biciklim, de erről majd később, amikor már nem árnyékolja be a mentális reprezentációját az átvételi pontig gyalog, majd hazáig biciklin megtett út, amikor fájdalmasan bőrigáztam, az első kanyarban beleestem egy pocsolyába és annyira lefagyott a kezem, hogy megérkezve alig bírtam elővenni a zsebemből a kulcsot.

...

Másfél hétnyi teljes nyitottság és ámulat után tegnap végre elkezdett körvonalazódni, hogy mi is lehet egészen pontosan ennek a fél évnek a kimenetele, azaz végre találkoztam azzal a (nagy vizsgálaton belüli kevésbé nagy vizsgálat egy részét képező kicsi vizsgálaton belül körülhatárolt, konkrétan leírt rész) projekttel*, amibe be tudok kapcsolódni.
Ez újabb lendületet adott - az amúgy általában alapból sem elhanyagolható mértékű - lelkesedésemnek, és nagyon kitartóan küzdök az összes problémával, ami a velem született programozási analfabetizmusomból ered. De! Már nagyon sokat megoldottam, és csak egyszer kértem majdnem segítséget embertől.



* egy ideje minden nap úgy nyitom meg a bloggert, hogy ma mesélek a kutatásról, csak egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez rajtam kívül másnak is érdekes


2020. március 3., kedd

Proximity

A könyveim* már megérkeztek, át is vettem őket.  Elég veszélyes biznisz ez, mert rögtön rendeltem egy kindle paperwhiteot is, amit nagyjából két éve hagytam el valahol - azóta csak a telefonomon olvastam ekönyveket, de az nem ugyanaz.

Kiderült, hogy nincs mégsem felesleges biciklije a kórháznak, úgyhogy most már nem hiába dobálja fel a hirdetéseket jól tanított predikcióval a facebook, hamarosan beszerzek egyet.

A kórházban úgy döntöttek, hogy egy időre mellőzik a kézfogást az udvarias üdvözlés protokolljából, és nyomatékosan kérik a munkatársakat és hallgatókat, hogy ne menjenek járványügyi szempontból magas kockázatú területekre. A könnyebb tájékozódás érdekében gyorsan fejlesztettek egy applikációt.

...

A ház mögötti parkban amúgy cuki birkák legelnek**.










* szakkönyveket jobban szeretek papíron olvasni
** ehhez napok óta nem találtam megfelelő kontextust, de már nem bírom magamban tartani

2020. március 1., vasárnap

You cannot even complain


Épp a Boerhaave múzeumból* sétáltam hazafelé, és már majdnem elkezdtem bosszankodni, hogy már megint hideg van és esik az eső, de aztán ebben megakadályozott a szikrázó napsütés, és inkább elnéztem balra.



Mire hazértem kaptam üzenetet az Amazontól, hogy csütörtökön már át is vehetem a tegnap rendelt könyveimet. A szállítás természetesen ingyenes és nyilván több átvételi pont is van a városban. 
[Sóhaj.]


* ahova a kis LUMC-s kártyámmal ingyen bemehetek akárhányszor, és amúgy az év európai múzeuma. Skinner-doboz, mini gravitációshullám-detektátor, Pac-man, ős-robotkutya, prizmák, lencsék, mikroszkópok, Naprendszer-modellek, anatómia, gönyörű könyvek, térképek és gyűjtemények stb.
(nyilván a kartográfiának is nagy mesterei a hollandok, ami a könyvkiadás, kiadványszerkesztés, tipográfia vonalba illeszthető az különös érdeklődési területeim sorában)