Hope has to be sustained

Ezen a héten nagyon sok kapcsolatom volt a saját pácienseimmel (azokat is meg kellett keresni, akiknek áprilisban írtam volna fel receptet, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani így, hogy nem tudok hazamenni) és több maratoni online szupervízió is volt, plusz beszéltem mindenféle pszichiáterekkel is.

A személyes megfigyelésem ugye az volt, hogy a pszichiátriai betegek jobban vannak. Az én egyszerű hipotézisem az volt, hogy azzal, hogy a környezet hirtelen olyanná változott, mint amilyen az ő világuk, a szenvedés egy szignifikáns forrásától szabadultak meg.
Most ez nem abnormális, ezért nem szégyellnivaló, nem jelenti azt, hogy beteg vagyok, kívülálló, más, furcsa, bolond.
Ez tulajdonképpen egy meta-szorongás. Nem csak az okoz disstresszt, ami az eredeti panasz, hanem ahogy a környezet reagál rá. És ez most hirtelen, drasztikusan megváltozott.

Egy nagyon klassz videoban egy kleiniánus pszichoanalitikus (Don Carveth professzor) beszél erről a jelenségről, nagyon izgalmas dolgokat mond. Megpróbálom összefoglalni a lényeget.

A világban észlelhető attitűd egy regresszív állapotként értelmezhető, mégpedig egészen a paranoid-szkizoid pozícióig (Melanie Klein elméletében kb. a személyiségfejlődés első fél éve), ahol az üldöztetéses szorongás állapotát éljük meg globálisan.

Az általános paranoid, gyanakvó attitűd a paranoid betegekre pozitív hatással van, hiszen normális - vagy legalábbis nagyon gyakori -, hasonló módon gondolkodni. A hisztériás (itt kb. a szomatizáció értelemben) betegekre pozitív hatással van, mert nagyon sokan észlelnek magukon testi tüneteket, sokak figyelnik a testi reakcióikat, nagyítják fel azokat és várják állandó készenlétben valami súlyos kórkép (itt COVID-19) felbukkanását. A kényszeres betegek jobban vannak, mert a készmosás kifejezetten ajánlott viselkedés, a tisztaság, fertőtlenítés pusztán ésszerű elővigyázatosság. A szkizoid személyek, szociális szorongók számára mindig is nehéz volt közsségbe menni, most végre nemcsak nem piszkálják őket, hanem másokat is arra kérnek, hogy kövessék a példájukat. A depressziósok végre nem javíthatatlan pesszimisták, hanem a valóságuk realitássá vált, ami paradox módon aktivizálja őket. *

Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a paranoia mégiscsak egy kétoldalú dolog, nagy a veszélye a hasításnak. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a veszélyt túl nagynak látjuk, de abba is, hogy bagatellizáljuk. Nem könnyű megtalálni azt a keskeny határt, ami kellő mennyiségű információn (a valóságon) alapul, felelősségteljes és kürültekintő, de nem túlzó. 

Innentől kezdve a még mélyebb spekuláció és elrugaszkodott értelmezés következik, mindenesetre érdekes elméletek.
Valahonnan felbukkan a nem tudatos bűntudat kérdése, amit a klímaváltozáshoz lehet kapcsolni.
Az első környezetünk az anyaméh, ami az anyatermészet anaógiája. Érezhetünk bűntudatot amiatt, hogy az elmúlt évtizedekben az emberiség durván kihasználta, bántotta, és jelentős károkat okozott a természetnek. Érezhetünk emiatt bűntudatot, és félhetünk, hogy viselkedésünkkel teljesen elpusztítjuk vagy attól, hogy valamiféle büntetésként a természet elpusztít bennünket.
Ez a hatalomról, a dolgok uralása feletti kontrollról, saját szerepünkről is szó. A kihívás az, hogy általában a fenyegető szörnyeket hatalmas állatoknak/sárkányoknak képzeljük el, de most a veszéy forrás láthatatlan, egy végtelenül bizarr forma. Ilyen esetben még nehezebben megfogható, hogy kinek a kezében van az irányítás.

Engem már korábban is foglalkoztatott, hogy milyen érdekes, hogy különböző helyeken különböző árucikkekből keletkezett gyorsan hiány, ő a WC papír felhalmozást említi, ami az anális fixációra utal. Arról szól, hogy a kontroll képessége megkérdőjeleződik. Én uralom az eseményeket, vagy ki vagyok szolgáltatva az autoritásnak, vagy valami bizonytalan környezeti hatás által reprezentált felső hatalomnak. Az anális fixáció további elemei lehetnek az általános (a székletürítésen kívüli témakörökbe tartozó tárgyak) felhalmozás, gyűjtögetés is.

Végül kicsit reflektál a paranoid-szkizoid pozícióra, de tovább követi a személyiségfejlődés lépcsőit és most már a depresszív (jelen esetben érett) pozícióval hasonlítja össze, mégpedig az idő észlelésének terkintetében.
Paranoid-szkizoid pozícióban az idő megfoghatatlan, örökkévaló, olyan, mintha örökre ebben a pillanatban ragadnánk, nincs idői perspektíva, a jövő elképzelhetetlen. Ez borzasztó szorongást keltő. Ezzel szemben depresszív pozícióban az időt lineárisan észleljük, ami a múltból a jelenen keresztül a jövőbe tart. Márpedig ha el tudjuk képzelni a jövőt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy mi lesz majd akkor, amikor az egésznek vége, mire lesz majd szükség az újjáépítéshez, ami pedig a remény legfőbb forrása.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy a reményt fenntartjuk.




* szerintem ezt megjegyezhetnénk a jövőre nézve, hogy mennyivel könnyebb a mentális betegséggel élőknek, ha empatizálunk velük, megértjük őket és inkább a félelmeik forrását segítünk megtalálni és legyőzni.