Last days

Az utolsó hétévége szombat reggele pontosan olyan esős és kellemetlen volt, mint amikor megérkeztem februárban, csak most tíz fokkal melegebb volt. Kicsit szomorkodtam, hogy akkor mégsem élvezem többet a tengerparti napsütést, aztán nekiestem az elemzésnek csúfolt tanulási folymatom melléktermékekét keletkezett óriási digitális hulladéktenger összetakarításának, plusz megcsináltam még egy post hoc elemzést (amiben volt még egy pici újdonság), hogy szépen rendszerezett és instrukciókkal ellátott mappákat hagyjak majd magam után.

Elég fárasztó, monoton és bosszantó tevékenység, de nagyon hasznos ez Nekem magamanak is sokkal tisztább a képem arról, hogy mit is tanultam meg ezalatt a pár hónap alatt. Korábban is minden vizsgálat végén terveztem ilyesmit, de nem volt semmilyen kényszerítő erő, így a legtöbb adattömeg, amit valaha piszkáltam, az évek távlatából értelmezhetetlen katyvaszként hever valamilyen eszköz merevlemezén, tiszta pazarlás.

Szóval szombat este viszonylag elégedetten kapcsoltam ki a gépemet.

Vasárnap reggel - az időjáráselőrejelzésre fittyet hányva - ragyogó napsütés fogadott, ráadásul az ébresztőórám előtt keltem fel, így hirtelen felindulásból megvettem a jegyemet a kompra, ami átvisz a Texel szigetre. Így nem is maradt más lehetőség, mint szépen elvonatozni északra, a szárazföld csúcsáig.

Eleve nagyon szeretek vonatozni, kikötőkben sétálni, kompozni és aranyos kisvárosokban bóklászni, nagy baj nem történhetett. Az a csodálatos ebben az országban, hogy az elvárásaimtól ritkán marad el az élmény, (mondhatni konstans módon alacsony a predikciós hiba nagysága), amitől nekem valahogy mégsem unalmassá válik a világ, hanem sokkal könnyebb figyelni a részletekre, benne lenni a pillanatban, élvezni és értékelni azt, amire amúgy számítottam. Nekem sokkal optimálisabb ez a szetting, mint állandóan kapaszkodni a nagy meglepetések és csalódások hullámvasútján.

Szóval semmi extrát nem tudok elmondani, másodpercre pontosak voltak a vonatok, szépek a házak, gondosan ápoltak az előkertek, finom a kávé, kellemes a tengerparti szél és néhány sirályfajtát már meg tudok külöböztetni. (ezüstsirály, dankasirály, heringsirály; meg több helyen láttam kis csért és csigaforgatót, ez utóbbi sokkal szebb, mint a neve)

Több napot is el lehetne tölteni ott, elég nagy sziget, de néhány órára is csodás volt.



Den Helder (a szárazföldi oldal)

és Texel sziget

Den Burg 

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.

* futás közben

When individual running becomes a social activity

Egészen furcsa, hogy lassan egy hónap eltelt már azóta, hogy nem járok be rendszeresen az egyetemre. Egyrészt végtelenül hosszúnak tűnik, másrészt meg valahogy mintha eltűnt volna ez az idő.

Pénteken újra be kell majd mennem, és már nagyon várom. Nemcsak azért, mert ez az igazi elemzés kezdetét jelenti végre, hanem mert élő emberekkel találkozhatok.

Abból tudom, hogy mennyire hiányoznak a szociális interakciók, hogy amikor futás közben valaki - szökőévente - szembejön velem, felveszi a szemkontaktust és rám mosolyog, az egészen különleges érzés. Olyannyira felértékelődött ez, hogy utána még egészen sokáig fel tudom idézni ezeknek az embereknek az arcát. Amúgy nekem vannak gondjaim a szemkontaktussal, és hacsak nem muszáj, nem nézek az emberek arcába az utcán, főleg ha sokan vannak, de talán ez a mennyiségű társas inger még az én optimumomat is alulmúlja.

A futás egyébként is a kapaszkodóm a valóságba, az a tevékenység, amit ma pont ugyanúgy csinálok, és éppen ugyanolyan érzés, mint Budapesten volt fél, egy vagy öt éve, vagy akár Berlinben, Barcelonában vagy Oxfordban annak idején.

A tengerpartra flamingó alakban lehet eljutni, éppen húsz kilométer a teljes táv.

Obstacles, rules violated

A zombiapokalipszis első napjai csodálatosan idillien teltek. V szerda este érkezett ki hozzám látogatóba, már a reptér felé tartott, amikor kihirdették az első komolyabb híreket, pl. a rendezvények korlátozását, no meg, hogy az egészségügyi dolgozók nem hagyhatják el az országot.
Elvileg holnap utazik haza. Csütörtök óta próbálom fűzni, hogy maradjon itt, kezdjünk új életet, írjon inkább angolul, fél évet úgyis tanult már hollandul korábban, minden adott. (De hajthatatlan, haza akar menni a macskához.)

Az elmúlt napokat a kissé elnéptelenedett, de egyre inkább tavaszi hangulatú városban, meg a tengerparton töltöttük - ennyit a home office-ról. Közben szereztem hozzáférést a clusterhez, jövő héttől tehát engem elméletben semmi nem gátol, hogy nagyon hatékonyan végezzem a dolgmat. 

A buszokon nem lehet a sofőrtől jegyet venni - el van szalagozva az első ajtó -, a boltokban vannak még dolgok, de a mozi már pl. bezárt, az éttermek és kávézók egy része saját hatáskörben szünetelteti a nyitvatartást. Ma azért a tengerparton elég békésen sétáltak nagy tömegben (igaz, egymástól több tíz méter távolságban) az emberek. 

A jelenlegi legnagyobb dilemmám az április elején esedékes hazautazásom. A betegeimmel - ami az egyik célja lenne az útnak -, úgysem találkozhatok, mert egy nap alatt nem telik el a két hét karantén, viszont mi van, ha nem jutok vissza, mert az anyaország fogva tart?

Regular

Amikor Budapesten egy időben biciklivel jártam dolgozni - a bicikliutak hiányán kívül -, az volt a problémám, hogy folyton csúszkált a hátamon a hátizsák, alatta megizzadtam és nem volt kényelmes a kormányra előrehajolni.

Mindig is szerettem volna egy olyan nagymamabiciklit, aminek a kosártartójára pakolhatom a táskámat és szép egyenes háttal ülhetek rajta. 

Szerencsére itt pontosan ilyen a leggyakoribb és így (használtan) a legolcsóbb biciklitípus, direkt ilyet kerestem és vettem végül egy nagyon kedves észt vegyésznőtől.

Ma pedig végre csodás tavaszi idő volt délelőtt, úgyhogy szépen eltekertem a déli dűnékhez. 

Nem is kísérlem meg leírni mennyire gyönyörű volt. 

[Annyira belefeledkeztem a tájba, hogy a biciklit el is felejtettem lefotózni.]