Last days

Az utolsó hétévége szombat reggele pontosan olyan esős és kellemetlen volt, mint amikor megérkeztem februárban, csak most tíz fokkal melegebb volt. Kicsit szomorkodtam, hogy akkor mégsem élvezem többet a tengerparti napsütést, aztán nekiestem az elemzésnek csúfolt tanulási folymatom melléktermékekét keletkezett óriási digitális hulladéktenger összetakarításának, plusz megcsináltam még egy post hoc elemzést (amiben volt még egy pici újdonság), hogy szépen rendszerezett és instrukciókkal ellátott mappákat hagyjak majd magam után.

Elég fárasztó, monoton és bosszantó tevékenység, de nagyon hasznos ez Nekem magamanak is sokkal tisztább a képem arról, hogy mit is tanultam meg ezalatt a pár hónap alatt. Korábban is minden vizsgálat végén terveztem ilyesmit, de nem volt semmilyen kényszerítő erő, így a legtöbb adattömeg, amit valaha piszkáltam, az évek távlatából értelmezhetetlen katyvaszként hever valamilyen eszköz merevlemezén, tiszta pazarlás.

Szóval szombat este viszonylag elégedetten kapcsoltam ki a gépemet.

Vasárnap reggel - az időjáráselőrejelzésre fittyet hányva - ragyogó napsütés fogadott, ráadásul az ébresztőórám előtt keltem fel, így hirtelen felindulásból megvettem a jegyemet a kompra, ami átvisz a Texel szigetre. Így nem is maradt más lehetőség, mint szépen elvonatozni északra, a szárazföld csúcsáig.

Eleve nagyon szeretek vonatozni, kikötőkben sétálni, kompozni és aranyos kisvárosokban bóklászni, nagy baj nem történhetett. Az a csodálatos ebben az országban, hogy az elvárásaimtól ritkán marad el az élmény, (mondhatni konstans módon alacsony a predikciós hiba nagysága), amitől nekem valahogy mégsem unalmassá válik a világ, hanem sokkal könnyebb figyelni a részletekre, benne lenni a pillanatban, élvezni és értékelni azt, amire amúgy számítottam. Nekem sokkal optimálisabb ez a szetting, mint állandóan kapaszkodni a nagy meglepetések és csalódások hullámvasútján.

Szóval semmi extrát nem tudok elmondani, másodpercre pontosak voltak a vonatok, szépek a házak, gondosan ápoltak az előkertek, finom a kávé, kellemes a tengerparti szél és néhány sirályfajtát már meg tudok külöböztetni. (ezüstsirály, dankasirály, heringsirály; meg több helyen láttam kis csért és csigaforgatót, ez utóbbi sokkal szebb, mint a neve)

Több napot is el lehetne tölteni ott, elég nagy sziget, de néhány órára is csodás volt.



Den Helder (a szárazföldi oldal)

és Texel sziget

Den Burg 

I have issues with closure

A húgomék eljöttek meglátogatni, így az elmúlt napokat többniyre velük tölöttem, és rettenetesen elfáradtam. (Hogy fogom kibírni újra az emberek jelenlétét? Az elmúlt két évben a macskám volt a fő társaságom, március 15 óta meg maximum néhány órára találkoztam élő emberrel*.)

Bár lehet, hogy inkább az volt a fárasztó, hogy szegényeknek nagyon nem volt szerencséje. Az én autómmal jöttek két napig, a második napon nem indult el a kocsi valahol Németország közepén, végül ki kellett cserélni az akksit, és hát elég rossz érzés volt, hogy hiába volt reguláris ellenőrzésen szervízben jabuárban, meg műszakiztatta le az apukám májusban, mégsem ment simán és belerondított a nyaralásukba (még akkor is, ha az ilyesmi senkinek sem a hibája). 

Egy csomó dolgot csináltunk végül, bár az eső gyakorlatilag negyvennyolc órán keresztül esett, de aztán az utolsó délutánra sikerült Leiden szép arcát is prezentálni. 

Reggelre realizáltam, hogy ezzel együtt három hétvégém maradt - és végtelensok dolog, amit nem csináltam még az országban. 

A lezárás visszavonhatatlanul elkezdődött, mert a tesómék a téli cuccaimat és pár nehezebb és/vagy nem olvasott/elolvasott könyvemet hazavitték, így azon már nem kell aggódnom, hogy a bőröndjeimbe beférek-e. 

Ha már így benne voltam a lezárásokban, gyorsan befejeztem az A street cat named Bob-ot, (amit szegény macska halála apropóján impulzusvásároltam). Mostanában úgyis csak rövidebb történeteket** olvastam az Amerikai istenek óta, és különben is alig vártam, hogy folytathassam a non-fiction vonalat. 

Amikor Amszterdamban sétáltunk két héttel ezelőtt, és nem tudtuk eldönteni, hogy valójában keresünk-e valami cukrászdát, V kiszúrta a Waterstones-t az utolsó utcasarkon, mielőtt a vasútállomás felé indultunk volna. Tök jó vele könyvesboltban (is) mászkálni - bár ilyenkor kicsit jobban görbül a téridő kontinuum -, annak ellenére, hogy egy ponton be kellett látnom, hogy általában a boltnak másik térfelén, jelen esetben másik szintjén árulják az érdeklődésünknek megfelelő könyveket. 

Long story short, én az Algorithms to live by (Computer science of human decisions) nélkül nem tudtam eljönni, az első két fejezet alapján csak ajánlani tudom.  

Most itt tartok: szépen kitakarítottam, updateltem magam a követett blogok vonatkozásában, bekönyveltem a számláimat és kiadásaimat, és azt hiszem minden tekintetben felkészültem az utolsó néhány hétre. 

...

Csak egyetlen kérdésben nem tudtam még dönteni: mi legyen ezzel a bloggal, miután hazaérkeztem.

* kikéve V négy napos látogatása, azért az jó volt 

** pl. A polidori; Sommer úr története

Perfection is the enemy of progress

Június elsején kezdtem tesztelni a Strava-t, és azt kell mondanom, hogy eléggé bejön. Bár a közösségi élményt sajnos nem tudom maximálisan kihasználni, mert csak három embert követek, és senki nem fut a jelenlegi környezetemben (a phd-s lány nagyonsokkilométeres versenykerékpáros köröket tol), de enélkül is sokszor motiváló volt.

Jó, én ilyen kezelést igénylő mértékben* kompetitív karakter vagyok, és egy egész hónapon át hajtott a kétszáz kilométeres challenge, amit végül nem sikerült teljesítenem.
Mert mára még maradt tizenhárom egész nyolc tized kilométer, amit amúgy tökéletesen lefutható távolság lett volna, és bár - az utóbbi hetekben igazán megtanulhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindenre jó, csak éppen az aznapi ötven milliméter eső éri váratlanul az embert - reménykedtem benne, hogy este még be tudom ezt húzni levezetésként, de most képtelen vagyok rávenni magam, hogy másfél órát töltsek kint a hideg, szeles esőben. 

És igenis büszke vagyok a félmaraton challengen elért előkelő 108366. helyezésemre.

Álljon itt ez a képernyőkép a fejlődésben lévő tökéletlenségtűrő képességem bizonyítékaként.

* kezeltetem is

Unplug to recharge

Június 18. reggelétől lehet utazni otthonról ide is*, aznap délutánra V bár be is szerezte a repülőjegyeket. Csütörtök délutántól ma reggelig félre bírtam tenni (egy másfél óranyi nem halasztható beszélgetést leszámítva) a szakmai feladatokat. Elmesélhetetlenül jó volt száz nap (igazából százkettő) után találkozni, a márciusi közös élményeket felidézni, a sajátaimat megosztani és még újakat generálni.

Csütörtök este magunkat kisebb akadályokon átküzdve (elhagyott maszk, lekésett busz, spontán eltévesztett, aluljáróba szorult teherautó és felújítás miatt még messzebb terelt útvonal), nyolcmillió akcidentálisan bevitt kalória társaságában olyan sokáig fetrengtünk a tengerparton, hogy a buszmegállóból majdnem végignéztük a naplementét is, de végül a zsúfolásig megtelt városban sétáltunk és üdögéltünk a fülledt nyári éjszakában. Az eső csak másnap kora este, futás közben zúdult le ránk, de addigra már a környék számtalan minifarmot** is tartalmazó parkját alaposan körbejártuk. 

A négyszáz éves épületek, könyvesboltok és kávézók már a hidegfront megérkezése utánra maradtak, Amszerdamban pedig tegnap csavarogtunk egy hosszú, csodálatos napon keresztül.

Csak annyit mondanék, hogy a hupikék színű, levendulás-pesztós sajt minden várakozásomat felülmúlta.




* mindenféle karanténkényszer nélkül
** szerintem itt szabály van rá, hogy ha kettőnél több emeletes társasház helyezkedik el háromszáz méteres körzetes belül, akkor kötelező kialaítani egy gigantikus játszóteret, tyúkokat, bárányokat, nyulakat vagy egyéb háztáji állatot tartó állatkertet és árnyas ösvényeket tartalmazó parkot. Ez megmagyarázná, hogy miért van ilyenből vagy húsz ebben a városban.

Some people feel the rain others just get wet

Hogyan lehet meghitten megünnepelni valaki születésnapját, ha nem tudok ott lenni mellette és személyesen átadni az ajándékom?

Természtesen az univerzum bónusz szórakoztató akadálypályával kedveskedett nekem, fittyet hányva a tényre, hogy ez így önmagában elég nehéz feladat.

Mindenképpen szerettem volna valami kézzel fogható dolgot is, erre a célra a születésnapi képeslap klasszikusát találtam ki brilliáns kreativitással. Mi sem egyszerűbb. Megveszem, megírom, megcímzem, feladom a postán.
Néhány papír-írószer- és ajándékbolttal később rájöttem, hogy talán mégiscsak egyszerűbb lett volna kézzel megrajzolni azt a kártyát, de akkor már ehhez késő volt.
A legkritikusabb pillanatokra tartogatott elszántságommal folytattam a keresést, és végül - a főhős elnyeri méltó jutalmát - megtaláltam a tökéletes darabot.

A pénztáros lány azt állította, hogy nem idevalósi, ezért nem tudja, hogy hol van a posta, de aztán helyi emberekről is ugyanez derült ki. Mármint, hogy nem tudják, hol van a posta. A google szerint rengeteg csomagátvételi-pont, sőt két postkantoor (post office) is van a belvárosban, de a térkép által megjelölt helyeken valójában sima üzletek voltak. Amióta itt vagyok a holland postának rengeteg csomagkézbesítő kisteherautóját láttam már, így nem tudtam beletörődni, hogy nem találom meg a hozzájuk tartozó intézmény fizikai manifesztációját. Végül pontosan egy postásautóból csomagokat pakoló bácsi mentett meg. Eligazított, és elárulta, hogy bár kívülről játékboltnak tűnik ugyan, de a kérdéses üzlet valójában posta is egyben, ott fel tudom adni a levelemet.

Az üzlet pontosan az a típusú hely volt, amiről szívesen olvasok regényekben, vagy nézem sorozatokban pszichopata sorozatgyilkosok civil munkahelyeként*, de igazából félek a geeknek látszó eladóktól, a sejtelmes félhomálytól és a végtelen polcokon tárolt logikai- és társasjátékoktól, és a köztük vezető szűk folyosóktól. A személyzet védelmében felhúzott plexifalak nem segítettek az összbenyomáson. Semmi nem volt ebben a boltban, ami egy postára emlékeztet volna, de addigra már nagyon sokat sétáltam, és nagyon szerettem volna feladni a levelemet. A félelmetesnek kinéző, de amúgy nagyon kedves eladófiútól megtudtam, hogy a hátsó sarokban, az a néhány farönkből összerakott pult a posta, és a mögötte álló nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyonhipszter fiú fogja intézni az ügyemet.

A folyamat közben végig, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és nem tudom hogy történhetett, de a pénteken feladott levelem, ma ott volt abban a postaládában, ahol lennie kellett.

...

Ugyanakkor ebben tegnap még nem lehettem biztos.
Azt tudtam, hogy ha lenne lehetőségünk együtt tölteni ezt a napot, nagyon szívesen üldögélnék egy cukrászdában egy kávé és egy szelet torta mellett, miközben csapkodja az ablakot a nyári eső**, de a holland időjárásjelentés egész hétvégére napos időt ígért, beutazás meg egyelőre mindkét országba problémás, így minderre nem sok esélyünk volt.
Mindenesetre a díszletek*** valahogy különösen fontosnak tűntek, így elhatároztam, hogy Delftben keresek egy kedves kávézót az alkalomra, miközben V-nek Budapesten veszek majd süteményt****.

Az eső a vonatúton kezdett ömleni, valahol Hága környékén, így négy hónap Hollandiában töltött idő után elérkezett az idő az esernyővásárlásra is. Hála a járványnak és a kitartóan hulló esőnek, a Royal Delft fajanszmúzeumot szinte teljesen egyedül sétáltam végig, de közben nem számoltam azzal, hogy pont annyira esik ki a városközpontból, hogy ha icipicit jobban elmerülök a vázafestő néni mozdulatainak csodálásában, akkor nem érek már oda a megbeszélt időpontra semmilyen kávézóba.

Így sétáltuk végig Delft belvárosát, keltünk át kanálisok hídjain, simogattunk macskát, ittunk kávét és hallgattuk nemcsak az eső kopogását, hanem a mennydörgést is együtt.

Persze egészen más lett volna, ha mindez ezerkétszáz kilométerrel kisebb távolságban történik, de biztos vagyok benne, hogy erre a napra nagyon sokáig - igen kellemesen - emlékezni fogok.




* You - igaz, az könyvesbolt, de a hangulata ilyen 
** elnézést azoktól, akikre ezidőtájt fák dőltek a viharban
*** akár a kissé kidolgozatlan festmény impozáns kerete
**** thank for XXI. century and Revolut

I just wanna share my pics

Az esős napok nehezebbek.

De amikor szikrázó napsütés és ezer fok van, jázmin, fenyőgyanta és naptejillat terjeng mindenfele és semmi más feladatom nincs, mint hogy ezeket maximális intenzitással érzékeljem*, akkor megint egy csodálatos hónapokig tartó nyaralásnak tűnik az egész.

* futás közben

Snapshot

A tegnap reggel gyorsan mozgó, de meglehetősen sötét felhőket hozott, amiből - végre - tavaszi zápor is kerekedett. A friss fű és esőillat valahogy különösen kedvesen keverdett az frissen megnyírt juhok és a közelben legelésző lovak trágyájának szagával. 

A szokásos rövid útvonalon futottam körbe a világtól távoli erdő illúzióját keltő parkban, amikor egyszer csak biciklisek kanyarodtak az elém az ösvényre balról. Ez nem különösebben ritka esemény Hollandiában, de ezt a képet nem lesz könnyű kitörölni a fejemből. 

Egy tetőtől talpig ünneplőbe öltözött, középkorú pár bukkant elő, a férfi szürke, vasalt öltönyben, nyakkendőben szorongatott egy nagy csokor virágot a biciklikormányon, és szorosan követte a fekete alapon fehér pöttyös szoknyát, sárga blézert, hozzá passzoló sárga körömcipőt és gondosan bodorított frizurát viselő nőt.

Regular

Amikor Budapesten egy időben biciklivel jártam dolgozni - a bicikliutak hiányán kívül -, az volt a problémám, hogy folyton csúszkált a hátamon a hátizsák, alatta megizzadtam és nem volt kényelmes a kormányra előrehajolni.

Mindig is szerettem volna egy olyan nagymamabiciklit, aminek a kosártartójára pakolhatom a táskámat és szép egyenes háttal ülhetek rajta. 

Szerencsére itt pontosan ilyen a leggyakoribb és így (használtan) a legolcsóbb biciklitípus, direkt ilyet kerestem és vettem végül egy nagyon kedves észt vegyésznőtől.

Ma pedig végre csodás tavaszi idő volt délelőtt, úgyhogy szépen eltekertem a déli dűnékhez. 

Nem is kísérlem meg leírni mennyire gyönyörű volt. 

[Annyira belefeledkeztem a tájba, hogy a biciklit el is felejtettem lefotózni.]

Gloomy sunday

A mai nap ábrázolása egyetlen képben.

Moody

Azt hiszem azt a csalódást kell most valahogy feldolgoznom, hogy Hollandiában tényleg esős, szeles és hűvös az idő - mint ahogy az ember megkopott földrajztudása alapján várná is -, nem pedig forró és száraz és csodálatos, mint az előző két alkalommal, amikor az országban jártam korábban.

Kicsit olyan, mint mikor Stockholmban voltunk a húgommal márciusban, és olyan hideg volt, hogy fél óránként be kellett ülnünk kávézni valahova, meg korcsolyáztak a befagyott csatornákon. Ezt kéne várni, de valahogy mégis kicsit meglepő, hogy valóban ilyen ez.

Mindenesetre ma délelőtt itthon dolgoztam a hétfőig lezárandó otthoni projekten, majd meggyőztem magam, hogy hozzá kell edződnöm a körülményekhez. A tengerpartig azért nem merészkedtem el - nem mintha messze lenne, csak van egy szakasz, ahol soksávos utak bonyolult kereszteződésein kellene átvergődni, és ezt majd akkor próbálom meg, ha már láttam az útvonalat a buszról.

Azért egy klassz tó van a közelben - bár vízből nincs hiány, gyakorlatilag lehetetlen úgy száz métert megtenni, hogy legalább egy kisebb csatornát ne keresztezzen az ember -, odáig elfutottam, hogy szelet fotózzak.

De azért szerencsére nem minden látszik melankólikusan szürkének és tökéletesen reménytelennek.
Van, ami simán csak hátborzongató.

Accomodating, first steps

Reggel arra ébredtem, hogy kék az ég és süt a nap, és tökre megörültem, hogy akkor mostantól így lesz, de aztán megnéztem az időjárás előrejelzőt és kiderült hogy még fél óráig tart ez, és utána két hétig szél lesz, felhők és eső.

Ezen* kicsit elkeseredtem, és nem mentem el a tengerpartra, viszont futottam egy kört a környéken, ami azért jó volt. Nincs olyan végtelen futópálya, ami otthon a Dunapart, a Margit-sziget vagy az Orczy-park, ezért kénytelen leszek variálni az útvonalakat, és jól meg is ismerem a várost.

 Este kezdtem el felfogni, hogy mi is történik velem, elég sokkoló igazából. 



* jó, nemcsak ezen, de ez időjárás kedvez a szomorúságnak

Just arrived

Szerencsére csak hétfőn kezdtem nyilvánosságra hozni az utazás előkészületeiről szóló élményeimet, így a szálláskereséssel [meg úgy általában az ügyintéző nénikkel] kapcsolatos gyötrelmeimre csak utalni tudok. Talán annyi elég információ, hogy heteim és idegsejtjeim mentek rá, amíg végre megtaláltam azt a helyet, ahol most - és remélhetőleg az elkövetkező hónapokban - nyomkodom a laptopot.

Az utazás megtervezésével viszonylag keveset foglalkoztam, mert tavaly nyárról volt friss emlékem a Schipholról, és tudtam, hogy nagyon egyszerű lesz.
Négykor indult a taxi, ötkor köszöntem el V-től, hatkor már fel kellett szállni a gépre, kilenckor szedtem le a csomagot a szalagról és tízkor már a házinénire vártam a ház előtt.

A szobából, ahol lakni fogok hétfőn költözik ki a lány, akinek átveszem a szerződését, addig a házinéni airbnb-re bocsátott szobájában lakom. Két állandó lakótársam lesz, plusz a néni, amikor ő van itt, néha meg a random emberek, akik jönnek ide rövidebb időre. A lakás szabályairól biztosan írok még, mert kissé merev mintázatot vélek felfedezni, cserébe viszont tisztaság és csend van - kivéve, hogy üvölt a hangra is dermesztő szél és dörömbölnek az ablakra csapódó esőcseppek.

Még az eső előtt tettem egy kört a városban, meg beszereztem pár dolgot. Valójában minden fontosabb objektum gyalog elérhető távolságon belül van, az egyetem kokrétan a konyhaablakból látszik, így az eredeti tervemmel ellentétben, miszerint veszek egy biciklit, amin végül majd továbbadok július végén, simán lehet, hogy gyalog fogok közlekedni.

Hétfőn van az első hivatalos jelenésem, addig folytatom az explorációt.

Kilátás a szobából.