Personal needs, safety and encouragement

Esik az eső, nagyon fázom, a múzeumok minden nap ötkor bezárnak és tök jó lenne, ha nem most lenne zombiapokalipszis*, amikor olyan rengeteg utazást  terveztem az elkövetkező fél évre (ebből egy csomóhoz már nyilván megvettem a repüőjegyet). [nyafogás OFF]

...

Szerencsére a hét végére lecsengett az aktivitás, és nem ismertettek meg még nyolcmillió izgalmas és lelkesítő dologgal, már kezdtem aggódni, hogy nem fogom tudni befogadni az összes információt. A mai napom kellemesen nerd üzemmódban telt, megtanultam pár alapvető Unix parancsot, és végigrágtam magam az MR alapvető, intuitívan megérthető működésén, elolvastam egy régi autistás DTI cikket - főleg a módszertan miatt -, meg a prof dokotri értekezését. Mindehhez megittam vagy egy liter kávét.

Itt tényleg az van, hogy minden alapszükségletre odafigyelnek, neked munkavállalóként csak a munkádra kell figyelned. Nem kell küzdeni az életbenmaradásért, a számítógépért vagy a nyomtatópapírért, nem kell borítékban gyűjteni a WC-papír pénzt, kalózoldalakról letöltened a tudományos cikkeket vagy éppen a szoftvereket, nem kell a betegekkel és a személyzettel sem küzdened, ha be szeretnél valakit vonni egy vizsgálatba (van olyan komplex study, hogy három napig(!) tart az adatfelvétel egy résztvevőnél).

Mindez ott kezdődik, hogy ha szendvicset vagy az előző napi vacsorád mardékát hoztad is ebédre, akkor is lemész az étteremhez (a többiekkel, de ha szeretnél egyedül) és szigorúan munkán kívüli dolgokról csevegsz, majd sétálsz egyet az épületben, vagy a környéken. A kávégép természetesen frissen őrölt kávéból ad egészen jó kávét, amit a saját bögrédből ugyanúgy ihatsz, mint papírpohárból.
Az irodai eszközöket (papír-írószer stb.) a folyosó egyik beugrójában található hatalmas szekrény fiókjaiban lehet megtalálni, kiveszed amire szükséged van, és majd szorgos láthatatlan asszisztensek feltöltik.
A kórház minden szobájához (pedig nem kevés van) tartozik egy segítséghívó kis eszköz, amivel bármilyen inzultus esetén riasztani lehet a bizonságiakat.
Az egész épület elég sok szárnyból áll, rengeteg folyosóval. Tájékozódni számozott utak (kvázi utcanevek) segítségével lehet, minden tökéletesen ki van táblázva, és bár az egész olyan, mint egy háromdimenziós labirintus, a számozást követve könnyen meg lehet találni a helyeket. A biztonság kedvéért azért van ehhez egy mobilapplikáció is, ahol még kis térképeket és instukciókat is lehet kapni az útvonaltervekhez. Tök szuper.

Nagyon sokan megfordulnak a kutatói irodában, mert egy csomóan a munkaidejük egy részében foglalkoznak csak kutatással - és megosztják az asztalukat valakivel -, ez a standard, nem a kivétel. De ebben az időben viszont koncentrálnak, elmélyülten dolgoznak, láthatóan félre tudják tenni az egyéb klinikai feladatokat, nem keresi őket millió kétségbeesett paciens, hozzátartozó vagy nővér. Viszont segítséget (egymástól és a szupervízoroktól egyaránt) könnyen és szívesen kérnek és adnak.
Valahogy az egész légkör tökéletesen megnyugtató és támogató.

* Itt egyáltalán nincs pánik, nem fosztják ki a boltokat, emberek vannak az utcán, nem küldenek vészüzeneteket a kórházi levelezőlistára és nincsenek plakátok sem tacepaózva minden villanyoszlopra. Otthonról extrém híreket is hallottam, ami kicsit túlzásnak tűnik. Az otthoni helyzettel kapcsolatban csak annyi a véleményem, hogy sajnos nem tudom elhinni, hogy nincs/nem volt eddig egyetlen eset sem, tekintettel az európiai helyzetre,