First day at school

Ellentétben az otthoni bürokrácia* akadékoskodásaival és végtelenül túlbonyolított, cserébe elviselhetetlenül lassú működésével, az itteni oldalon minden elég simán megy.

A program leideni összekötője még karácsony előtt elküldte az itteni regisztrációval kapcsolatos teendőket, szépen kértem is időpontot még akkor. Ma reggel el is mentem (kicsit aggódtam, hogy a szerződésem még mindig nincs aláírva - hiszen két hónap alatt iszonyú nehéz lehetett egy négy oldalas dokumentumot összeállítani és három emberrel aláíratni szegény néniknek hiszen közben az utazásomat és a szállásomat is kellett intézni, ja nem), de valójában csak azon akadtak fel három másodpercre, hogy nem vittem a landlady útlevelének másolatát (de aztán kikeresték a rendszerből, és rendben volt), meg hogy milyen fura, hogy a doktor előtag szerepel az útlevelemben (Hollandiában ilyen nincs, hiszen az nem az ember neve**).
Viszont a számítógépes rendszer által fél órás időtartamúra becsült és egészen pontosan 28 percig tartó procedúrában öt ember együttműködésére volt szükség.
Az iroda egy visszafogott és stílusos turistainformációs központnak álcázott szuvenírbolton belül található, így első körben szükséges a pult mögött és jelentős leideni történeti pillanatokat illusztráló fametszetek előtt álló néni, aki elmondja hogy jó helyen vagyok, még van két perc kilencig, addig nézzek körül vagy foglaljak helyet. A következő percben megpróbálom felmérni a terepet, hogy lehet-e itt számomra hasznos dolgokat (pl. térkép) szerezni, de egy percet sem tölthetek elmélyülten, mert máris felbukkan egy önkéntes néni, aki minden kérdésemre szívesen válaszolna Leidennel, Hollandiával és úgy általában az ittartózkodással kapcsolatban. Viszont hirtelen kilenc óra lesz, és bekísér inkább az irodába, ahol egy negyvenes élénkzöld köttött pulcsit viselő (szláv, vagy legalábbis keleteurópai származásúnak tűnő nő kéri el az irataimat. És egy feketebőrű szemüveges, jazzénekesekre emlékeztető fickó ellenőrzi az érvényességüket. A férfi egy szót sem szól hozzám, szereintem rám sem nézett egyetlen egyszer sem, egymás között hollandul beszélnek. A nő próbálja kitölteni a szüneteket és szent Kingáról, a pszichiátriai betegekről és Boedapest holland írásmódjáról és a g betű fuldokláshoz hasonló kiejtéséről cseveg. Elkészülnek a papírok, az eljárás díját kint tudom a pénztárnál befizetni***, amit egy ötödik nő intéz, mert egy másik számítógénél kell. Az önkéntes néni közben összekészítette a kis csomagomat (két térkép is van benne), mindenféle hasznos és kevésbé hasznos információval, és még pár praktikus tudnivalót eldarál.

Van még egy kis időm, mielőtt bemennék az első konzultációra a profhoz, valamelyik csatorna melletti csupaüveg-csupafa kávézóban iszom egy flat whiteot, majd a megbeszélt időpont előtt három perccel megérkezem a professzorhoz. Az iroda előtti folyosón elkap a fogadásommal megbízott PhD hallgató lány és próbál megismerkedni velem, de a professzor is pontosan érkezik, így csak annyit tud meg, hogy csürtötökön érkeztem és hűvös, szeles az idő.

Az intézet tulajdonképpen a pszichiátriai részlegen belüli specifikus kutatócsoport, virtuálisan kapcsolódik a mindenféle magasabb kutatszervezetekhez. Ez praktikusan azt jelenti, hogy egy gigantikus, hipermodern kórházba járok majd be minden nap, pl. el kell menni a PET-CT mellett, fehér ruhás fonendoszkópos orvosok járkálnak mindenütt, de közben az ötödik emelet belső teraszáról az orvostanhallgatók könyvtárára, meg a meglehetősen kényelmes és barátságos étteremre és csodálatos belső terekre lehet rálátni.

Itt is mindenki szuperkedves, a professzor elég komolyan veszi feladatát, hetente fogunk találkozni, hogy nyomonkövesse az előrehaladásomat, kapok egy íróasztalt a phd hallgatók irodájában, az egyik lány eljön velem ebédet venni, kiderítem hol tudok a kártyámmal fizetni. Minden csodálatos.

Holnap lesznek jelszavaim, belépőkártyám és intranet hozzáférésem****, és onnantól aztán tényleg semmi nem akadályozhat meg hogy szívjam magamba a tudást.

Egyetlen dolog zavar.
Basszus, minden modernség ellenére a pszichiátrián pszichiátria szag van.

  


* elnézést minden érintettől, a torzított túláltalánosított megjegyzés csupán arra a pici szeletre vonatkozik, amivel én találkoztam
** annyira tudom érteni ezt a gondolkodást, csak azért voltam kénytelen beíratni a személyimbe, mert az orvosi működési engedélyhez kötelező volt, de azóta is csak a bonyodalmakat okozza
*** csak kártyával lehet, és amúgy a kártyám az esetek el nem hanyagolható részében nem működik
**** ezeket mind hiperkedves adminisztrátorok facilitálják, és valami anomálisa lehet, mert ugyan tényleg mindent előre leleveleztem, de a professzor teljesen le van döbbenve, hogy ebben az amúgy általában hetekig tartó procedúrában már itt tartok.