üegyeztetés a landladyvel az érkezésről
üútvonaltervezés (Schiphol - albérlet: 36 perc 😎)
üonline check in
ütaxirendelés 4:00-re
üutolsó takarítás
üutolsó futás
üutolsó budapesti randi (áprilisig)
A tegnapi utolsó rendelésem után gyorsan ebédeltünk még a Manólánnyal* egyeztettünk pár apróságot a lakásról, még feladtam postán a jelenléti ívemet, és mielőtt otthon teljesen belecsavarodtam volna az utolsó simítások miatti aggodalmaskodásba, elmentem futni, hogy picit kisimítsam az idegeimet.
Után villámtempóban kiporszívóztam, hajat mostam és V remek ötletének megfelelően elindultam a belvárosba. A metró felé még összefutottam a főnökömmel, akitől átltalában is számíthatok támogatásra, de az elmúlt néhány hónapban olyan szupportot nyújtot, amit a szüleim egész életemben nem tudtak.
A lezárás utolsó óráiban pedig V volt hihetetlen erővel és érzelmi stabilitással mellettem, a legkritikusabb pillantokban avatkozva közbe állította meg az el-elharapódzó szorongásomat. Közös erővel sikerült még fél köbméternyi, kevésbé fontos holmit kiszedni a poggyászomból, így kezelhető- és gyalog is vonszolható méretűvé zsugorodott.
A reggel, egyeteln kritikus momentumot leszámítva - amikor pár másodpercen belül észrevettem, hogy a kiszakadt szemeteszacskóból meggylekvár szivárog és ragasztja össze a konyha- és egyben előszobapadlót, felejtettem el enni adni a macskának, maradt a zsebemben az a pótkulcs, amit szerettem volna benthagyni és hív a diszpécserszolgálat, hogy informáljon a percek óta várakozó taxiról -, ugyanolyan meghitt volt, mint a karácsony, amikor én hoztam ki V-t a reptérre.
Csak most minden érzés sokkal erősebb, és nagyobb arányban szomorú.
* sorry for this nickname
A tegnapi utolsó rendelésem után gyorsan ebédeltünk még a Manólánnyal* egyeztettünk pár apróságot a lakásról, még feladtam postán a jelenléti ívemet, és mielőtt otthon teljesen belecsavarodtam volna az utolsó simítások miatti aggodalmaskodásba, elmentem futni, hogy picit kisimítsam az idegeimet.
Után villámtempóban kiporszívóztam, hajat mostam és V remek ötletének megfelelően elindultam a belvárosba. A metró felé még összefutottam a főnökömmel, akitől átltalában is számíthatok támogatásra, de az elmúlt néhány hónapban olyan szupportot nyújtot, amit a szüleim egész életemben nem tudtak.
A lezárás utolsó óráiban pedig V volt hihetetlen erővel és érzelmi stabilitással mellettem, a legkritikusabb pillantokban avatkozva közbe állította meg az el-elharapódzó szorongásomat. Közös erővel sikerült még fél köbméternyi, kevésbé fontos holmit kiszedni a poggyászomból, így kezelhető- és gyalog is vonszolható méretűvé zsugorodott.
A reggel, egyeteln kritikus momentumot leszámítva - amikor pár másodpercen belül észrevettem, hogy a kiszakadt szemeteszacskóból meggylekvár szivárog és ragasztja össze a konyha- és egyben előszobapadlót, felejtettem el enni adni a macskának, maradt a zsebemben az a pótkulcs, amit szerettem volna benthagyni és hív a diszpécserszolgálat, hogy informáljon a percek óta várakozó taxiról -, ugyanolyan meghitt volt, mint a karácsony, amikor én hoztam ki V-t a reptérre.
Csak most minden érzés sokkal erősebb, és nagyobb arányban szomorú.
* sorry for this nickname
Perfect nickname :)
VálaszTörlés💚
Törlés