Miközben szorgalmasan csináltam őket, egy ponton akadályba ütköztem: egy olyan szoftvert használnak benne, amit én is használtam már, fent van a gépemen és egészen addig tökéletesen tudtam követni a gyakorlatokat, amíg el nem kezdte behívni egy másik szoftver parancsait, amit addig a virtual mashine-on keresztül értem el, mert nem lehet Windows-ra letölteni. (Én legalábbis nem tudtam megoldani, hogy lássák egymást, elképzelhető, hogy amúgy lehet)
Azt gondoltam, hogy akkor az lesz a megoldás, ha mégiscsak megpróbálkozom a Linux subsystemmel, midkettőt oda telepítem, és a probléma megoldódik. Természtesen a probléma nem oldódott meg, két napot elszerencsétlenkedtem mire legalább az elemzőprogramot működésre bírtam fogni, és még az oxfordi fiú segítsége is kellett hozzá.
Közben világossá vált, ahhoz, hogy használni is tudjam a Linuxomat meg kell tanulnom vele kommunikálni. Ez amúgy is szükséges, ha az egyetemi clusteren szeretném futtatni az elemzéseket, mert az szintén Linuxos gépeből áll. Mivel kissé fárasztó, sziszifuszi és rendkívül frusztráló minden egyes parancsot külön külön felkutatni, értelmezni és használni, jobbnak láttam ezt valamilyen rendszerezett formában megtanulni. Így kezdtem bele a negyedik kurzusba, ami nagyjából ezt a pedagógiai stratégiát követte
de végülis ezt is megcsináltam.
Közben viszont egy egészen sajnálatos dolog történt. Ahogy teljesítettem az egyes modulokat, folymatosan kaptam visszajelzést, hogy milyen készségeim hány százalékkal fejlődtek, és hogy ez a többi felhasználóhoz képest hol helyezkedik el (how to motivate a narcissist). Kiderült, hogy tanultam olyan szkilleket is, ami más területekhez is tartozik, viszont ott a szánalmas húsz százalékon állok, ami egyébként tűpontosan világított rá a jelenlegi legnagyobb szorongásomra: a statisztikai módszerek terén különösen kritikus tájékozatlanságomra. Ez egy különböző területeken átívelő problémám, valódi hiányosságról van szó, amin valamit enyhített az egyetemi statisztika kurzus, de hát az csak felületesen kapargatta a lényeget, és eddig nem volt erőm szembenézni ezzel. Most viszont, az algoritmusnak hála, lényegében az arcomba tolták a megoldást egy újabb nyolc hetes kurzussorozat formájában.
És mindjárt elérkeztnk a ponthoz, amiről írni szerettem volna - az oktatási módszerekhez - de, még egy rövid kitérőt kell tennem. A programozási feladatokhoz persze muszáj volt továbbra is az internet népét megkérdeznem, viszont a totálisan fogalmatlan szintről eljutottam a nulladik szintre, amikor már meg tudom fogalmazni a kérdésemet és előbb utóbb meg is találálom a választ, bár nem feltétlenül értem teljes mélységében. (További szintek: érted a kérdést, érted a választ; te írod a kérdést, érted a választ; érted a kérdést, tudod a választ; te írod a választ) Mikor erről értekeztem az oxfordi fiúval, ő arról panaszkodott, hogy nem ismer olyan legfelsőbb szintű stack overflow felhasználót, aki válaszolt már meg kérést. Amikor ezen picit megdöbbentem, elmagyarázta, hogy ha véletlenül eléd sodródik egy kérdés, amire tudod a választ, pár másodpercen belül az AI már egy másik hasonló kérdéshez irányítja a felhasználót, amit már korábban megválaszoltak. Felmerül hát a kérdés, hogy mi marad itt az ember szerepe?
Oktatásmódszertan. Mire kellenek a tanárok, ha a coursera algoritmusa kitalálja nekem, hogy milyen track-en menjek végig, milyen achievementet kell megszereznem a karakterem fejlődéséhez, hány tapasztalati ponttal léphetek szintet, hol kéne elgondolkodnom egy könnyebb pályán, vagy mit ismételhetek a végtelenségig?
Pár észrevételet tudtam megfogalmazni eddig. Mivel nincs fotografikus memóriám, sőt általában nem túl nagy a munkamemóriakapacitásom, nekem nem működnek a frontális előadások, főleg, ha új, ismeretlen témáról van szó, mert képtelen vagyok egyszerre megérteni és meg is jegyezni az új fogalmakat. Ha ugyanezt több szenzoros modalitással egészítik ki, vannak benne videók, jó ábrák, vagy olyan leírást ad példákon keresztül az előadó, hogy bele tudok helyezkedni a történetbe, sikerül elérni valamiféle immerziót, akkor ez sokkal jobban megy. Ez lehet a hallagtóság bevonása, megoldandó feladat vagy tényleg egy közös mentális scénikus reprezentáció.
Tehát a legkevésbé hatékony, ha egy írott tagolatlan szöveget olvasok, pusztán az információ csontvázával, ezt követi az, ha egy előadó monoton hangon elmondja az anyagot és valamit javít a helyzeten, ha mozgalmasabban és lazábban alakul a történet. Segít az is, ha vannak szünetek, amikor valami témához kapcsolódó poén hangzik el, vagy valami érzelemmegosztás történik, mert kicsit mobilizál egyéb kognitív funkciókat és segíti a konszolidációt, az információ rögzítését, súlyozását már az első találkozás során.
A limitált munkamemóra kapacitásomon kívül van egy másik problémám is: hajlamos vagyok bepánikolni, ha valamit nem értek meg elsőre, túl nehéznek tűnik, és onnantól kezdve nagy küzdelem bármit megérteni, megtanulni és begyakorolni, mert már a kis blokkommal is meg kell küzdeni. Ezen a szorongáson nekem úgy sikerül legkönnyebben átjutni, ha nem látom előre a falat, azaz csak azután szembesülök valaminek a komplexitásával, miután már régen benne vagyok. Ezt úgy lehet csinálni, hogy eleve feladatokat kell megoldani, az ember próbálkozik a saját meglévő egyszerű kis eszközeivel, vagy lemásolja az adott példát, kap visszajelzést, hogy hol volt jó, hol hibázott, majd egy ponton egyszer csak összefoglalják, hogy akkor ez az egész eddig arról szólt hogy, ennek a műveletnek ez a neve, amannak az, és olyankor szokott működni, ha. (Ez működik bármilyen esetben, ahol készségtanulás is a folyamat része: csináltam ezt amikor családterápiát/pszichoterápiát oktattam hallgatóknak szerepjátékkal, működik programkódokkal, csinálták ezt a rajziskolában, és ezt a módszert használják a Babbel holland kurzusában is: már egy csomót gyakoroltál és hibáztál, amikor egyszer csak elmondják, hogy amire eddig intuitívan kezdtél ráérezni, arra ez a szabály.)
Ezeket nagyjából eddig is tudtam, viszont volt egy új élményem, ami szintén nagyon fontos és eddig nem tudtam igazán értékelni. Nem elég tanulni valamit, ha nem leszel róla meggyződve, hogy tudod is azt az adott dolgot. Ez egyrészt persze személyiség kérdése is (én általában semmiről nem vagyok meggyőződve), de vannak taktikák, amivel mégis növelnni lehet az esélyét, hogy valaki úgy érezze, valamit megtanult. A Unix programozós kurzus vége nagyon húzós volt, az utolsó két hét feladatai nehezebbek voltak, és még az utolsó pillanatban is tanítottak új elemeket, így annak ellenére, hogy gyakorlatilag a kurzus 70%-a eleve gyakorlás volt, nem éreztem azt, hogy rutinos lettem, és ha nem lesz előttem a sorvezető, akkor képes leszek visszaemlékezni a tanultakra. Az utolsó feladat egy projektmunka volt, ami lényegében a teljes kurzus anyagát lefedte, plusz olyan elemek is votlak benne, amiről egyetlen szó sem esett. Ráadásul végül az is a teljesítés követelményei közé tartozott, hogy a beadott projekt peer-review értékelést kap, három másik kurzust végző embertől, és ezután nekem is értékelnem kell három munkát, megadott szempontok szerint. A lényeg, hogy mire az egész folyamaton végigszenvedtem magam, úgy éreztem, hogy most valamit tényleg megtanultam, mert bár ugyanúgy rá kell majd keresnem a pontos szintaxisra, de azt a nagyon fontos visszajelzsét megkaptam, hogy képes vagyok megcsinálni. Azaz egy olyan dimenziót adott hozzá a tudásomhoz, ami általában hiányzik, a magabiztosságot.
Az egész folyamatban az ember szerepe az, hogy bár az algoritmusok/ az AI minden már ismert és leírt lépést borzasztó gyorsan elvégeznek, amivel mi már egy ideje nem is lehetünk versenyben, de új ötletet egyelőre nem szülnek, korábban fel nem tárt összefüggést nem látnak meg, és legfőképpen nem tudnak empatizálni az emberi korlátokkal, szorongásokkal és motivációkkal, és bár utakat ajánlhatnak nekünk (mint mondjuk egy kurzusterv, egy pont nekünk való sorozat, vagy akár egy potenciális partner formájában), de az úton nekünk kell végigmenni és akkor nem árt, ha nagyjából be tudjuk lőni az irányt (pl. hallgatunk a zsigeri ösztöneinkre, vagy eljárunk önismeretre, hogy megismerjük a magasabb, humánspecifikus szintjeit is a gondolkodásunknak).
*Maminti filozofálgat*
VálaszTörlés*mind blown*