Keep calm and save the world (next week)

Már tegnap este úgy aludtam el, hogy alig várom, hogy péntek este legyen - azaz vége a hétnek -, amit szerintem ilyen őszintén még soha nem gondoltam. Nem nagyon ment nekem soha a hétvégi pihenés, de persze többnyire jó okom volt rá. Amíg dolgozoztam rendesen, addig ügyüleni is gyakran kellett, meg minden extra faladat sem fért bele a hétköznap éjszakákba, előtte az egyetemen hétvégén lehetett végre tanulni, utána az egyetemen (az elmúlt másfél évben) meg hétvégén lehetett végre dolgozni.

Azt terveztem, hogy majd a csodálatos Hollandia kigyógyít, de rögtön az ideérkezésem teljesen szabad hétvégéje folyamatos esővel és (végül be sem adott) pályázatírással telt, végül a home office teljesen kihúzta a keretek közé szorított munkaidő csámpás kis lábai alól a talajt.

Nagyjából négy hete határoztam el, hogy márpedig hétvégén pihenni fogok (már csak héhány szombati csoportunk van hátra), de be kell vallanom, nekem először összeszorított foggal kellett kibírnom, hogy egész hétvégén ne csináljak semmit és elviseljem az efelett érzett bűntudatot.

Még ma délután volt egy gyenge pillanat, amikor kiderült, hogy megvannak az adataink, tudjuk nézegetni őket - akkor arra gondoltam, hogy senki nem tudná meg, hogy ezzel töltöm a szombatomat... (mint valami rossz zugivó, jeez) -, de aztán olyan impulzív voltam, hogy azonnal rá is néztem és kiderült, hogy nem sikerült hozzáférést is rendelni a fájlokhoz. Mire megírtam az e-mailt elmúlt négy óra - és miután az illetékes hozzáadja a rendszerhez, további huszonnégy óra kell a rendszer szinkronizálásához -, így keddnél előbb nem tudjuk elkezdeni.

Azon gondolkodtam, hogy kipróbálok egy hétvégét, amikor sem cikket nem olvasok, sem kurzust nem csinálok, sem adatot nem elemzek, sem betegeken nem gondolkodom.

Hátha nem szakad be az univerzum.

I could get used to this

Miután egy hónap eltelt úgy, hogy a landlady elvonult home officeba vidékre a családjához, a francia lakótársam egy ponton felszívódott és többé nem láttuk (később kiderült, hogy csak hazaköltözött a szüleihez), az olasz fiúba meg nagyjából kétnaponta botlottam bele a konyhába, elkezdtem hozzászokni ehhez a maga szegényes rutinjával megnyugtató állapothoz.
Tegnap viszont felbukkant a házinéni a férjével, megszerelték a maradék lakótársam napellenzőjét, de nem mentek haza, hanem a mai napot is itt töltötték, takarítással.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ennek egyáltalán nem örülök, sőt, kicsit mérges vagyok, hogy újra teletöltötte a fél hűtőt és nem férnek el a cuccaim; főleg miután kaptam tőle egy szelet házi készítésű húsvéti kuglófot, mielőtt elindultam biciklizni.
(Azt hiszem elég könnyen le lehet kenyerezni.)

A biciklizés viszont ma különösen fontos volt, mert muszáj volt már megnézni a tulipánföldeket. A kávézókat és múzeumokat és kerítéssel körülvett parkokat bezárhatják, de a több hektárnyi virágzó mezőket csak nem.
Persze ezt nyilván nemcsak én gondoltam így, ezért az elmúlt időszakhoz képest jelentősen megnövekedett biciklisforgalommal kellett megküzdenem, és hát azt is rosszul gondoltam, hogy csak úgy el lehet majd biciklizgetni akárhol.
A legnépszerűbb és képeslapraillőbb útvonalakat egyszerűen kordonnal és rendőrautókkal lezárták, így alternatív - különben szintén nagyon szép - útvonalat kellett keresnem. Nagyjából milliószor eszembe jutott, hogy alig van fényképem a csodálatos holland házakról és előkertekről, mert egyszerűen méterenként kéne megállni fotózni, nincs is olyan, amit nem örökítenék meg, így viszont képtelen vagyok választani.

Azért a jácintokat és tulipánokat muszáj volt.