Keep on running

Ha elég felelős és tudatos futó lennék, nem indultam volna el a régi futócipőmmel hat hónapra, bár enyhítő körülmény, hogy azt hittem majd hazamegyek és pl. az ultrabalaton után veszek újat. 

Ehelyett az történt, hogy itt ragadtam, a szokásosnál is többet futottam, és valamikor a múlthéten bele kellett törődnöm, hogy szegény korallszínű cipőm (nem igazán a stílusom a rózsaszín, de sajnos tökéletes volt a nyomi lábamra) nem biztonságos többé, teljesen szétfutottam, nincs mit tenni iszonyú sok pénzért kell vennem itt egy újat. 

Nagyjából tudom, hogy milyen cipő kell: eléggé pronál a lábfejem, sarokra érkezem és többnyire kemény talajon, viszonylag hosszú távokat futok, de azért azt gondoltam, hogy ha életem legdrágább futócipőjét tervezem megvenni, akkor akár komolyan is vehetem ezt, és engedem, hogy a szakértők segítsenek. 

Három bolt jöhetett szóba a városban, végül kiválasztottam az egyiket és kedden délután elsétáltam oda. Délután kettő óra múlt valamivel, fél hatig vannak nyitva. De sajnos két eladó van csak és két (kettő) vevő már volt a boltban. Iszonyú kedvesen legalább háromszor elmondták, hogy sajnos nagy elfoglaltak - amint látom -, és ha teljes figyelmet szeretnék, akkor foglaljak időpontot online. (Majd további öt percig kedvesen magyarázták, hogy hogy kell - csak holland nyelvű az oldaluk, de végülis szótár nélkül megoldottam.) 

Így ma nyitásra érkeztem, és valaki gyorsan még vett előttem egy kompressziós zoknit, de utána tényleg háromnegyed órán keresztül csak rám figyelt a bácsi (akinek egy csomó rajtszáma, futóérme és a bostoni maratonról származó futópólója a dekoráció része, így a nevét is megtanultam a végére). 

Valójában az első cipő, amit levett a polcról (a futócipő anamnézisem és futási szokásaim kikérdezését követően) tökéletesen passzolt. De előtte már teljesen ráparáztam, hogy nem fog ez összejönni, mert meghallgattam a lockdown miatti futócipőgyártás leállásának és európai készlethiány kétségbeejtő történetét. 

Még negyedórát eltöltöttünk a járásom és a levideózott és kikockázott futásom analízisével (elég bizarr dolog a saját futómozdulataimat képkockánként látni, szinte láttam a sarok-boka- térd-csípő- tengely vázát, a bezárt szögeket, és a megfelelő alátámasztás helyét), megtudtam egy csomó dolgot más modellek és gyártók szempontjairól és a helytelen cipőválasztás káros következményeiről, kaptam pár tippet, hogy hogyan tudom beilleszteni az intervallum edzéseket a tréningembe, hogy mikor dől majd el, hogy 2020-ban biztosan nem lesz már maraton Amszterdamban, hogy lényegében csak akkor tudom az emelkedős edzéseket is gyakorolni, ha a dűnékhez megyek futni, hogy mi az ideális félmaraton részidő a maraton teljes teljesítési idejéhez képest, hogy hogyan tudom a sarokra érkezést a középpont felé mozdítani (ami a kívánt és optimális talajérintés, minden valamirevaló hosszútávfutó így fut) és hogy miért három-négy napos program egy külföldi futóversenyen elindulni. 

Nem tudom, hogy marketingfogás volt-e - mindenesetre nagyon hitelesen adta elő a bácsi -, hogy az utolsó darabot adja oda (az amúgy nagyon népszerű/ tökéltesen átlagos) méretemből, és hogy most a hozzám hajonló lábú embereknek valamit ki kell találni, mert augusztus-szeptemberig nem érkeznek meg az új modellek és teljesen kifogytak az előző szezonról a készletek. 

Mindent összevetve tökéletesen elégedetten távoztam életem legdrágább, egyébként nem különösebben extra, fekete futócipőjével. 

Addicted

Sajnos a Netflix az arcomba tolta a 13 reasons why negyedik évadát 

! spoiler alert !

és én azok közé tartozom, akik az első éved óta szurkolnak a pszichózis kitörésének, mert ennyi ideig már nem lehet az ember ép ésszel prodromában, és a második epizód végén már tök boldog voltam (tiszta Donnie Darko*), erre meg kell tudnom, hogy disszociatív személyiségzavar, ne vicceljünk már. 

Na mindegy, sajnos én a tinitraumák, öngyilkosság, bullying, bármilyen kirekesztődés és leginkább az elbaszottul menedzselt mentális problémák ábrázolásának függője vagyok, szóval úgyis végignézem. 

* amúgy valaki írhatna könyvet a szívnészek eljátszott szerepein átívelő karakterfejlődéséről, valamint ennek fejlődéspszichológiai és pszichopatológiai vonatkozásairól, és kezdhetné Jake Gyllenhaallal - én elolvasnám    

als de Waal uit het zicht is stroomt de verbeelding*

Már egy ideje szerettem volna kimozdulni az izolációba ragadt állapotomból, és persze nyilván az segített, hogy elkezdtem kimászni. 

A legújabb felfedezésem, hogy a legtöbb aktivitásomat a humán kapcsolódás lehetősége motiválja (surprise, genius), pl. baromi szívesen iszom hipszter kávét egyedül is egy padon üldögélve, de milliószor könnyebben indulok el, ha valakivel találkozom ott. Vagy nagyon szeretek futni, bárhol, egyedül, de mindez még könnyebb és jobb érzés, ha közben tudom, hogy virtuális kilométereket gyűjthetek vele a Hospice Alapítány vagy a Mental Pride futócsapatának, azaz valamiért, de főleg valakikkel közösen tudom mindezt tenni. 

Szóval rájöttem a megoldásra: fel kell vennem a kapcsolatot azokkal az ismerőseimmel, akik földrajzilag egy napon belül elérhető távolságban vannak, és kihasználnom a kvantumállapotot (azaz, hogy a durva korlátozások után bárki hajlandó távoli ismerősökkel is találkozni). Az első választás így Nijmegenre esett, mert Zs nemsokára hazautazik. (Egyébként is úgy volt, hogy júliusban részt veszek egy egy hetes nyári egyetemen a Radboud Univerity szervezésében, de azt ugye lefújták, szóval azt a várost mindenképpen meg kellett néznem.) 

Be kell vallanom, hogy olyanokon is izgultam, hogy hol tudok maszkot venni, hogy tudok-e vonaton utazni, átszállni (és hasonló irracionális szorongások), de természetesen mindent tudtam, és nagyon szuper vezetőim voltak. Zs és a pasija egy csomó történetet elmesélt a városról, körbebicikliztünk az egyetemen, belóghattam az állatkísérletes laborba és megnézhettem az egerek agyába ültethető elektródákat, söröztünk egy régi hajó gyomrában és nem is áztunk szét az esőben sem nagyon. 

* amikor a Waal (folyó) nem látató, a képzelet áramlik 

(vagy valami ilyesmi, műfordító sajnos nem vagyok)

Time is a whimsical witch

Fél hét helyett 7:56-kor ébredtem valami reguláris rémálomból. Egyetlen porcikám sem kívánta a felkelést. Percekig értetlenül bámultam az ágyam széléről az értelmezhetetlen színes posztiteket a falon, majd kivonszoltam magam a konyhába, hogy legyen esélyem összekaparni magam a 8:45-kor kezdődő journal clubra*. Elkezdtem forralni vizet a kávéhoz és a zabpelyhemhez, és rettenetesen meglepett, hogy hirtelen 8:42 lett.

Ezután furcsa módon újra indokolatlanul lassan kezdett vánszorogni az idő, de szerintem több perc eltelt, mire rájöttem, hogy megállt az óra a konyhafalon.

...

Úgy volt, hogy ma este meglátogatok egy magyar pszichológuslányt NIjmegenben, mert nemsokára hazautazik, de olyan rossz lett az idő, hogy elhalasztottuk vasárnapra. Még délután négykor is vacilláltam, hogy akkor most vegyek-e maszkot és vonatjegyet.
Nemsokkal később kaptam egy zoom-meghívót, hogy holnap délelőtt akkor előadást** tartok - hála istennek, ezek szerint nem egy full idegen háztartásból -, amire semmilyen szinten nem emlékeztem. Már majdnem megírtam a reklamáló levelet, hogy eztmégishogy, de persze megtaláltam az postafiókomban az órarendet, (amiről nyilván azt gondoltam, hogy ebben a félévben rám nem vonatkozik), de a tiltakozó válaszlevelet sajnos nem (mert gondolom nem írtam meg).

 

Azt hiszem, a legbölcsebb, amit ma magamért tehetek, hogy nem nézek több Ubrella Academy epizódot. 

  

 
* ahol amúgy egy nagyon izgi psilocybines (pszichoaktív alkaloid, Psilocybegombákról lehet ismerős) cikket mutatott be valaki, mert itt így is gyógyítják a depressziót (tök izgi amúgy) 

 ** a pszichózis terápiájáról, nyilván

Keep kalm and don't listen to me. [or read just the first part]

Ahogy a holland kutatólánynak meséltem kicsit a magyar helyzetről, őszinte értetlenséggel tette fel a kérdést, hogy dehát miért lenne érdekében bármilyen vezetőnek nem transzparens módon kommunikálni, különösen krízishelyzetben, majd kicsit később számos helyzetet idézett fel és osztott meg, ahol a különböző szupervízorai és felettesei partnernek (és felnőttnek) kezelik és kínálják fel számára a döntés lehetőségét, adják kezébe a felelősséget, ahol aztán könnyen is dönt felelősségtlejesen és felnőtt módon. 

Szeretem hallgatni ezeket a történeteket, mert validálják azt, amit tapasztalok a saját bőrömön is, csak éppen mindig van egy kis kétely, hogy ez csak azért van, mert vendég vagyok, vagy én idealizálom túl, és valójában nincs is ez jelen a mindennapokban. Olyan ez, mint egy hat hónapon át tartó limitált szülői újragondoskodás, ami éppen a felnőtté válás nyomorult időszakának sebeit gyógyítja állhatatosan, ellentmondást nem tűrő módon. 

Végül kiegyeztünk abban, hogy a nyugateurópai tapasztalatok, csereprogramok, közös projektek segítenek, haza lehet ezt vinni, van remény. 

...

Eddig nem volt kedvem elolvasni a bécsi tüdőtranszplantációs cikket, de végülis csak átpörgettem, és csak annyi jutott eszembe, hogy milyen gyönyörűen összeszedte a transzplantáció és a kilökődés patofiziológiájának metaforáját. 

A transzplantációhoz, a szerv megfelelő működéséhez ép befogadó szervezet, ép immunrendszer szükséges, ami képes tolerálni a szupressziót és befogadni egy beteg, rosszul működő, halott szerv helyett egy egészségeset, akkor is, ha az kívülről jön (ha úgy tetszik, idegen). 

[Indokolatlanul drámai hasonlattal élve: Magyarország egy betegségbelátás nélküli, veselégtelen páciens, akinek nem tűnik fel, hogy évek óta művesekelzelésekre hordják, természetesen nem tartja a diétáját, és hiába riasztanák, hogy van donor, mert pont leszarná, vagy esetleg beszólna valami otrombaságot a gyászoló hozzátartozóknak, és amikor már tényleg válságos a helyzet, akkor is inkább kilöki magából azt pici részt, ami megmenthetné az egész nyomorúságos életét.] 

It's ok. At least you tried.

Már egy ideje küszködök azzal, hogy bár lenne lehetőség kisebb kirándulásokat tenni a környéken, de elég nehezen veszem rá magam. Miközben a tengerpartot imádom, még csak néhányszor voltam.

Ma úgy döntöttem, hogy átrendezem a napirendemet, és ebéd után elbiciklizek hát oda, napozok egy órácskát, olvasok, és hazatekerek, és este folytatom inkább a munkát. 

Ehhez vennem kellett naptejet csilliárdokért, de sok időt szeretnék UV-sugarak expozíciójának kitéve tölteni, úgyhogy beruháztam.

Összepakoltam a kis hátizsákomat, törölköző, fürdőruha, gyümölcslé, olvasnivaló, naptej. El is indultam vidáman, és bár nem örültem neki, hogy a biciklim eldőlve fekszik a tároló mellett, de gondoltam most végre megtérül, hogy ilyen masszív darabot vettem, biztos nem esett nagyobb baja. Jó, hát eleinte kicsit nehezebb volt hajtani a szokásosnál, de arra gondoltam, hogy biztos rosszul érzékelem, azért lehet, mert bűntudatom van, hogy a tengerparon akarom tölteni a péntek délutánomat, de aztán az egyik aluljárón áthaladva meg kellett állapítanom, hogy a zavaróan magas csikorgó hang forrása bizony az én biciklim. A keréknyomást azért a biztonság kedvéért tapintással ellenőriztem, és első ránézésre nem találtam semmi különösebben aggasztó eltérést, úgyhogy elszántan haladtam tovább. Már majdnem elértem az utolsó település szélét, amikor egy körforgalomba nem bírtam normálisan bekanyarodni, ezzel kellemetlen pillanatokat okozva más biciklistáknak, akik csodálkozva (és szerintem kicsit rosszallóan) nézték  a szerencsétlenkedésemet. Végül még egyszer lehúzódtam, megálltam és tüzetesen végignéztem a biciklit.

Akkor vettem észre, hogy a csengőnek csak a hűlt helye (vagyis a kormányon éktelenkedő rögzítőbilincse) maradt meg, bár mivel eddig szerintem egyetlenegyszer sem használtam, ezért ez inkább csak kismértékben bosszantó, de a haladási nehézséget nem magyarázó hibajelenség. Az igazi problémát az okozta, hogy a hátsó kerék teljesen elferdült, és hozzáér a vázhoz a bal oldalon. Visszaegyenesíteni nem sikerült, így teljesen ráparáztam, hogy a folyamatos súrlódástól erodálódik a gumi és nem elég hogy csikorog, ferde, és olyan mintha behúzott fékkel haladnék, de még defektet is kapok majd távol a civilizációtól (ami nyilván öt másodpercig jelentett volna teljes kiszolgáltatottságot, amíg egy random kedves biciklis fel nem ajánlja a segítségét).

Természetesen úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hogy még a tíz kilométerre lévő tengerpartra sem tudok eljutni, pedig nagyon szerettem volna napozni. De elegem van már belőle, hogy állandóan csak szánalmasnak érzem magam, így hazafelé leparkoltam a város határában lévő tó mellett, és kerestem egy mindenkitől távol eső, nyugalmas, csodálatosan napos területet, és elhatároztam, hogy akkor kicsit félreteszem a kudarcot, helyette inkább olvasok és napozok egy órát.

Az univerzum viszont másként gondolta. Öt perccel azután, hogy kényelmesen elhelyezkedtem, egy autó parkolt le tőlem másfél méterre (érzésre húsz centinek tűnt). Nem igazán értem, hogy egyáltalán hogy tudott odahajtani, mert a parkoló ötszáz méterrel arrébb volt, és semmilyen út nem vezetett oda, ráadásul nagyon gondosan választottam meg a helyemet mindenkitől nagyon távol, szóval kicsit messzebb is lett volna hely. A békés napfürdőzésre szánt órában a fickó kipakolta a horgászfelszerelését, és egy odaérkező kisfiúnak részltesen kifejtette az egyes eszközök megfelelő használatát, de sajnos a hal, horgászni, először és érdekes szavakon kívül semmit nem értettem, és amúgy sem sok olyan dolog létezik a világon, ami annyira őszintén nem érdekel, mint a horgászás, hogy ahogy végre a fejezet végére értem (amiben pont volt egy olyan mondat, hogy a horgászás a férfiember legjobb szórakozása. Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben), összepakoltam és hazaindultam.  

És akkor végre kitölthettem az hangulatos kérdőív elmúlt két órára vonatkozó részéhez, hogy nem, nem igazán volt kellemes az élmény. 

Problems with curve fitting in case of higher level of uncertainty

Múlt hét pénteken egy közeli hozzátartozóm* teljesen kibillentett a sztoikus nyugalmamból, és  a kemény munkával és heti két terápiával egyensúlyban tartott érzelmi stabilitásomból, és minden lélekjelenlétemre szükség volt, hogy ne szippantson be a pszichotikus örvényként kavargó katasztrofizálás, úgyhogy kétségbeesésemben pszichológizáló elméletalkotásba forgattam a folyamatban felszabaduló energiát.

Kiválasztottam néhány embert, akiknek e-mailben elküldtem, kaptam is szuperjó válaszokat, ami mentén tovább lehet majd gondolni a témát. Viszont rájöttem, hogy ezeket feldolgozni sokkal hosszabb idő lesz, itt meg már belekezdtem egy gondolatmenetbe, úgyhogy még a kezdeti formájában megosztom.

Lehet, hogy teljesen elborult, vagy csak simán értelmetlen, szóval mindenki saját felelősségére olvassa.


**************


Általában foglalkoztat a predictive codig bayesian modellje*, az utóbbi hetekben meg néha zavar az emeberek koronavírusjárványra és korlátozásokra adott reakciója. Vagyis az, hogy pont azokat nehéz meggyőzni arról, hogy árnyaltabban lehetne nézni a képet, akik amúgy elég rosszul viselik és mondjuk nagyon szoronganak, vagy akik magasról tesznek rá és nem hiszik el, hogy létezik egyáltalán vírus.

A szorongó és aggódó emberekhez könnyebben tudtam kapcsolódni, mert a kognitív torzítások felismerését beleégette az agyamba a pszichoterápiás gyakorlat, de valahogy a jeleség leírásán túl, most könyebb volt a valószínűségekre, priorokra és likelihoodokra asszociálnom, és néhány kognitív torzítás kapcsán megjelentek előttem sűrűség- és eloszlásfüggvények.
Ha a lehetséges kimenetek és magyarázatok terét nem úgy fogjuk fel, hogy csak néhány kiemelt, diszkrét értéket vehet fel, hanem feltételezzük, hogy nagyon sok (~végtelen) egymásól akár csak nagyon kicsit különböző érték lehetséges, akkor egy binomiális elszláshoz hasonló sűrűségfüggvényt kapunk, ahol a haranggörbe csúcsánál vannak azok a lehetséges kimentelek, amik nagy valószínűséggel fordulhatnak elő, és a két száránál azok, amik sokkal ritkábban. A dolog szépsége, hogy a nullát sosem éri el az adott valószínűség, csak iszonyú kicsit lesz.

Többféleképpen okozhat problémát, ha ehhez a barátságos haranggörbe alakú eloszláshoz (ami a bayesiánus predictive coding elméleti keretben, vagy legalábbis az én fejemben, talán leginkább a posteriornak felel meg) nem megfelelő módon nyúlunk.
(Arról most nem beszélek, hogy ha a korábbi tapasztalatok (prior) nem egyeznek meg a jelenlegi helyzettel (likelihood), és így attól függően, hogy a korábbi tapasztalatokban mennyire bízunk (vagy gondoljuk, hogy bízhatunk, prior  precizitása) és a világ változákonyságával mennyre vagyunk tisztában (volatilitás), bár ezek is fontos, és terápiás szempontból releváns kérdések, de pusztán a kognitív tozítások függvénytranszformációként való értelmezése is elég kimerítő téma)

Legegyszerűbb talán a nagyítás-kicsinyítés. Ebben az esetben a barátságos eloszlás függvény eltolódik a skálán (ahol mondjuk az egyszerűség kedvéért az események kedvezőségének mértéke az x-tengely), és egyszerűen gyakoribbnak/valószínűbbnek tűnnek pl. negatív kimenetelek/ állapotok, és kevésbé valószínűbbnek a pozitívok (eredeti eloszlás: zöld, eltolt: világoskék). 

A katasztrofizálás, pozitívum figyelmen kívül hagyása, csőlátás és mentális szűrő kognitív torzítások ehhez hasonlítanak, azzal a kiegészítéssel, hogy a következtetésben való bizonyosság nagyobb, emiatt a legnagyobb valószínűsg (mondjuk negatív irányba) eltolódott, viszont a becsült valószínűség nagyobb (szórás kisebb, és így a görbe magasabb és keskenyebb), így az is előfordulhat, hogy az amúgy valójában legnagyobb valószínűséggel várható kimenetel becsült valószínűsége a nullához közelinek tűnik.

Az érzelmi érvelés (ha úgy érzem, az azt jelenti, hogy úgy is van), a kell, kellene állítások (határozott, rugalmatlan elképzelés az elvárható viselkedésről) és a gondolatolvasás (abban való hit, hogy pontosan tudom, hogy a másik mit gondol/érez) bár nagyon különbözőnek tűnnek, de valójában mind a prior túl erős, vagy kizárólagos hatásáról szólnak, azaz amikor a következtetés sűrűségfüggvénye valójában nem nagyon függ a likelihoodtól, csak a priortól. Ebben az eseteben a poszterior alakja a prioréra emlékeztet (amiről viszont mivel tudjuk, hogy ilyen nagy hatása van, feltételezhetjük, hogy a valósághoz képest eltolódott átlaggal, és nagy precizitással, azaz kis szórással rendelkezik, tehát magas és keskeny.) Ez hasonlít az előző bekezdésben leírt függvényre, csak más lépéseken keresztül jutottunk oda.

A címkézést úgy képzeltem el, mint amikor a sűrűségfüggvény nem egy szép sima folytonos eloszlás, hanem egy durva felbontású kevés bin(mi ennek a magyar neve?)ből álló hisztogram.

A túláltalánosítás (ebben nem vagyok biztos, adjatok ötleteket) talán úgy fogható fel, hogy a szórás nő, a görbe széles és lapos olyan mértékben, hogy az egyszer megfigyelt esemény valószínűsége hasonlít arra, ami az amúgy nagyobb valószínűségű eseményeké.

A legnagyobb fejtörést a mindent vagy semmit (dichotóm) gondolkodás jelentette, egy ideig arra gondoltam, hogy ez valami két csúcsú eloszlás lehet, de aztán rájöttem, hogy talán ebben az esetben hasznosabb a valószínűségek sűrűségfüggvénye helyett az eloszlásfüggvényt nézni (pl ezt). Ebben az esetben nem viszonylag lankásan emelkedik, hanem nagyon meredek (hirtelen átvált és alig van átmeneti zóna),  ami persze megint ugyanaz, mintha nagyon magas és keskeny sűrűségfüggvény lenne, csak az értelmezésben segít, ha mésképp nézünk rá.







* az anyám

Emotion regulation

Rengeteg kérdőívet, klinikai és pszchichológiai kutatást reklámoztam és csináltam végig az elmúlt években (és ideális esetben ez vár rám még sokáig). Volt, amit mi találtunk ki a Manólánnyal, volt több olyan is, ami több éven keresztül zajlott, és bizonyos részeit adatvesztés miatt meg kellett ismételni, van ami a social distancing miatt elveszettnek tűnt, aztán az évszázad lehetőségének, voltak kérdőívek amit fordítottam, és vagy nyolcmillió másik, amit csak kitöltöttem és továbbítottam.

Most a kollégáim olyan experience sampling módszert dolgoztak ki, amikor kétóránknt kell egy rövid kérdőívet (tényleg fél perc) kitölteni. Múlt héten kezdtem el, és annyira tanulságos, hogy muszáj írnom róla. (Meg azért, hogy vegyen részt, aki tud)

Ezen a linken lehet további hivatalos infót kapni, én a szubjektív élményeimet osztom meg.

Az, hogy kétóránként megkérdezik, hogy bizonyos érzelmeket milyen mértékben érzek, plusz, hogy az előtte lévő időszakban néhány érzelemszabályozó stratégiát mennyire alkalmaztam, egy nagyon izgalmas, mindful állapotot idéz elő, és már néhány nap után érzem, hogy kicsit másként állok hozzá dolgokhoz. Alapvetően a vizsgálat csak naplózást kér a résztevvőktől, nincs terápiás célja, mint mondjuk a CBT-ben, de én bevallom, soha nem lettem volna képes azokat a házi feladatokak megcsinálni, amit a pácienseimnek kiosztottam néha. Ráadásul mivel sűrű időközönként kapja az ember a promptokat, nagyon sokszor tényleg csak az aktuális állapotot tudja leírni, és ez nagyon tanulságos. Iszonyú kíváncsi vagyok majd a végső visszajelzésre, amikor egy összesítést küldenek az elmúlt hetekről.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szubjektíven visszatekintve egy-egy hosszabb rövidebb időszakra, - én legalábbis - egészen torzítva tudom érzékelni a hangulatomat. Nagyon érdekel például, hogy lesz-e olyan érzelem, ami jellemzően stabilabb az idő előrehladtával, és mi az, ami nagyobb variabilitást mutat.

Szóval, kell bele energiát fektetni, az tény, de nagyon érdekes, hogy egy annyira szubjektív és egyedi jelenséget, mint a pillanatnyi érzelmi állapot is lehet ilyen analitikusan (nem pszichodinamikus értelemben) megközelíteni. 

What I Talk About When I Talk About Running

(Jó, valójában ez egy rövid, felületes poszt arról, hogy szoktam futni.)

Amióta megérkeztem rendszeresen használom az egyik aktivitás követő alkalmazást a telefonomon (sajnos az okosórám még valamikor az ősszel elromlott, és lusta voltam újat venni), és viszonylag ritkán felejtem el elindítani, ha futni megyek, így elég pontos képem van róla, hogy hogyan alakult a futóteljesítményem.

Azért érdekes, mert szubjektíven az volt az érzésem, hogy márciusban nagyon sokat futottam, eleve amikor még friss volt az élmény, plusz ahogy beütött a home office. Ezzel szemben áprilisban negyven kilométerrel többet futottam, májusban pedig - legnagyobb valószínűséggel - még ennél is több lesz, pedig mostanra már teljesen úgy érzem, hogy ellustultam és alig mozgok valamit. 

A múlt héten az egyik kutatólánnyal a megbeszélésem élőben zajlott, mindketten vettünk egy lattét a helyi menő kávézóban és tettünk egy kört a környező utcákban és a kedvenc (szarvasos) parkomban. Közben kiderült, hogy pont mostanában lett volna a leideni maraton, meg egyébként is számtalan very dutch futóútvonal van a közelben, át is küldött párat. Tavaly nyáron belgiumban M már győzködött, hogy használjam a Starva-t, ami kb. az aktivitáskövető applikciók közösségi verziója.

Az utolsó két hónapban tesztelem, és majd beszámolok a tapasztalataimról. 

Ezt már írtam, de itt tényleg bármerre indul az ember, csodálatos futóútvonalakra akad. 

A kiskacsák 😭😭😭

An incredible range of highly improbable things

Mostanában szabadidőmben a percepció hierarchikus probabilisztikus prediktív elméletén gondolkodom, de most nem teljesen erről akarok írni. 

Mint apoféniára erősen hajlamos egyén, elég sok mindennel képes vagyok párhuzamba állítani a kis elméletemet, a sokmindennek meg általában köze van az érdeklődési területemhez, az ép ésszel feldolgozhatatlan emberi viselkedéshez. 

Volt nemrég az indexen egy cikk a 2017-es angol nyelvű matekérettségi feladatairól, ennek kapcsán cserélt röviden eszmét egy ismerősöm:
"Alacsony fertőzöttségnél elég pontatlanok az eredmények, magasabb fertőzöttségnél pedig már sima tippeléssel is egészen pontosan meg lehet állapítani a betegséget.
Arra gondoltam, hogy amikor valaki kap egy levelet, hogy menjen be, mert valami van, és több vizsgálat után kiderül, hogy mégsincs semmi baj, akkor az ember, ha tanult matematikát, akkor megértené, de az adott helyzetben úgy érzi, hogy csak szórakoznak a rovására."
"És valóban ez történik, szórakoznak vele, hiszen nem adnak megfelelő tájékoztatást, mégis beleállnak az (orvos)tudománytól elvárt megmondó szerepbe, hogy ők tudják az igazságot. Azt meg, hogy amúgy valóban zseniális kutatásokból eredő tudásunknak nagyon is kézzel fogható korlátai vannak, mélyen hallgatnak. Ez a hallgatás a beteg (felhasználó) és az orvos (tudomány) kimondatlan megállapodása, az előbbi a gondolkodás nehéz terhe nélkül élheti kényelmes életét, átruházva a döntések felelősségét is az utóbbira, aki cserébe a tévedhetetlen mindentudó szerepében tetszeleghet. Ez a szórakozás mindannyiunk rovására."

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy óriási energiába kerül orvosként egyedileg megítélni, hogy kinek mekkora kapacitása van az információ befogadására, mekkora igénye van a döntést magának meghoznia. Nem beszélve arról, hogy elvileg folyamatosan tájékozódnia kellene az információ bizonytalanságának mértékéről, ami elég komoly memóriakapacitást igényelne. 

Én speciel, amióta tudom, hogy a tévedhetetlen mindentudó szerepét (kellene) játsz(an)om, egyre kevésbé akarok orvos lenni, de persze biztos van, aki együtt tud ezzel élni. 

(Pszichoterapeutaként nem kell annyira, ez egy kiskapu.)

...

A másik oldala ez egésznek az, hogy van olyan eset, amikor az általában szükségesnél valamivel több információ jelentősen megbonyolítja az életünket. 

Persze bizonyos esetekben hasznos lehet, ha nem követjük azt az - értelemszerűen az esetek legnagyobb részében igen hasznos - ökölszabályt, hogy a gyakori betegségek gyakoriak, a ritka betegségek ritkák. Nyilván sokkal ritkábban. Például háziorvosként a mindennapokban sokkal hasznosabb magabiztosan kezelni a magasvérnyomást, cukorbetegséget, hólyaghurutot és a vírusos felső légúti betegségeket, mint mondjuk felismerni a trombotikus trombocitopéniás purpurát, de ha szórakoztató Doktor House epizódot kell írnunk, akkor jól jöhet ez utóbbi is.

Ezért létezik az a jelenség, hogy a (tanulmányai miatt természetesen) aggódó orvostanhallgató számos ritka betegséget képes diagnosztizálni magán, hiszen harmadéves korára az 1:1.000.000 gyakoriságú anyagcserebetegségekről és a magasvérnyomásról (1:3) nagyjából ugyanannyit és ugyanannyiszor olvasott, sőt gyakran az igen ritka betegségek patomehanizmusa pontosabban leírható, és így már az elsőéves biokémia anyagban is felbukkanhatnak, ugyanakkor az igen gyakran előforduló szorongásról majd csak két évvel később fognak hallani, (különben is a magatartástudományok iránti érdeklődés ciki, így az ott elsajátított tudás értéke később is csak kisebb súlyt kap). 

......

Ezzel párhuzamosan folyamatosan izgat a kérdés, hogy milyen érdekesen reagálnak bizonyos emberek a járványra, mennyire nehezen kezelik a bizonytalanságot - azaz, hogy az egész járványterejdési kérdésben sokszor nehezen felfogható (és amúgy Magyarországon nem is nagyon publikus) valószínűségekkel érdemes számolni. 

Bele lehet futni emberekbe, akik úgy tesznek, mintha száz százalékig biztosra lehetne venni, hogy az ember nem fertőződik meg, ha bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket tökéletesen betart, vagy azok megszegése biztosan ránk (vagy szeretett öreg szüleinkre) hozná a halálos kórt. (Ezért habzó szájjal szidják is a szabályszegőket.)

Ez persze nagyon emlékeztet a kényszerbetegségben előforduló (valójában nem létező) kontroll, vagy a stabil, kiszámítható és biztonságos környezet utáni vágy végletességéhez, esetleg a pánik-roham során gyakran tapasztalható katasztrofizáláshoz, amikor biztosak vagyunk benne, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetel fog bekövtekezni (és meghalunk, megőrülünk, kihal az emberiség stb.).

 

Aztán ahogy sorra vettem a tipikus aggodalmas gondolatokat, a depresszióban vagy szorongásos állapotokban gyakran felerősödő kognitív torzításokat, úgy tűnt ezek közös tulajdonsága, hogy a lehetséges eljövendő események, vagy aktuális magyarázatok valózínűségeinek (~normál) eloszlásfüggvénye valahogy torzul, minden logikai hibánál picit másként, de tulajdonképpen egészen egyszerűen leírható módon. 

[A leggyakoribb kognitív torzításra illeszthető eloszlásfüggvényekekről a következő bejegyzésben lesz szó, csak még konzultálnom kell előtte egy-két matematikussal.]